F. Havas Gábor

Nyomtatóbarát változat

Akadályverseny

A történet előzményei a rendszerváltásig nyúlnak vissza. Akkor úgy tűnt, hogy a Fidesz kivételével valamennyi parlamenti párt támogatja a társadalombiztosítási önkormányzatok létrehozását. A fiatal demokraták azt mondták, hogy a társadalombiztosítás problémáinak megoldása kizárólag szakmai kérdés, éppen ezért az irányítási feladatok ellátására egy kinevezett szakértőkből álló igazgatótanács-szerű testület a legalkalmasabb. Ehhez az álláspontjukhoz mindvégig következetesen ragaszkodtak. Ez azonban önmagában nem jelentett volna többet kisebbségi ellenvéleménynél, ha a kormánykoalíció ugyanilyen következetesen tartotta volna magát az elvi deklarációihoz. Nem így történt. A kormány csak 1991 nyarán terjesztette a t. Ház elé a társadalombiztosítás önkormányzati igazgatásáról szóló törvényjavaslatot, majd a közbeiktatott tárgyalási szünetek miatt a parlamenti vita is hosszan elhúzódott, és határozathozatalra csak novemberben került sor. Ráadásul a megszavazott törvény furcsa módon inkább késleltette, mint siettette az önkormányzatok létrehozását. A kedves olvasó bizonyára emlékszik még azokra az ádáz vitákra, amelyek a szakszervezeti vagyon körül dúltak, és éppen akkoriban fordították a legélesebben szembe egymással a birtokon belül lévő MSZOSZ-t és a rendszerváltás során létrejött új szakszervezeti tömörüléseket. Az új szerveződések úgy ítélték meg, hogy a vagyonjogi viták megnyugtató rendezése nélkül öngyilkosság volna belemenni a szakszervezeti választások kiírásába, mert a fennálló helyzet elfogadhatatlan esélyegyenlőtlenséget teremtene. Márpedig az elképzelés az volt, hogy a munkavállalói képviseleti arányokról a társadalombiztosítási önkormányzatokat illetően is a szakszervezeti választások döntsenek.

A választásokat tehát nem lehetett kiírni, de hogy a tb-önkormányzatok megalakulása mégse szenvedjen jelentős késedelmet, az igazgatási törvény parlamenti vitájában az SZDSZ és az MSZP javasolta, hogy átmeneti megoldásként az ÉT munkáltatói oldalához hasonlóan a munkavállalói oldal is delegálással – méghozzá paritásos delegálással – oldja meg a képviselői helyek betöltését. Aztán, ha a viták rendeződtek, majd meg lehet tartani a választásokat.

A kormánypártok azonban nem fogadták el ezt a megoldást, és ehhez kapóra jött nekik a Fidesz javaslata, amely átmenetileg a parlament által megválasztott felügyelőbizottságokra kívánta bízni az irányítási feladatokat. Az MDF hathatós támogatásának köszönhetően a Fidesz álláspontja győzedelmeskedett.

A hivatalos indoklás akkor úgy szólt, hogy csak egy nagyon rövid átmeneti időről van szó, s mihelyt a viták rendeződnek, azonnal kiírják a választásokat. Újabb másfél év telt el azonban, mire a szakszervezetek megegyezését követően a parlament megalkotta a társadalombiztosítási képviselők választásáról szóló törvényt, és ennek nyomán 1993. május 21-én sor kerülhetett a választásokra.

Ez alatt a másfél év alatt a Fidesz javaslata alapján létrehozott felügyelőbizottságok valóban kiváló szakemberei minden ügybuzgalma ellenére sem tudtak a legfontosabb kérdésekben érdemi előrelépést kicsikarni, mert nem rendelkeztek azokkal a jogosítványokkal, amelyeket az igazgatási törvény az önkormányzatok számára biztosít. Amikor például tavaly messzemenően nem értettek egyet a kormánynak azzal a megoldási javaslatával (nevezetesen azzal, hogy a hiány fedezésére a tb bocsásson ki kötvényeket), amellyel a tb költségvetési hiányát kívánta rendezni, és a Népjóléti Minisztériummal folytatott tárgyalásaik sem vezettek eredményre, levelet írtak Antall Józsefnek, amelyben felhívták a figyelmét a javaslatban rejlő súlyos veszélyekre. A miniszterelnök azonban még válaszra sem méltatta a felügyelőbizottságokat. A vagyonjuttatás kérdésében sem sikerült egy tapodtat sem előrelépni, holott az idei költségvetés bevételi tervében már többmilliárdos tételként ott szerepel a tb-nek szánt vagyon hozama. Mondanunk sem kell, hogy a 40 milliárdos tervezett, de a valóságban lényegesen nagyobb hiány fedezését szolgáló kötvények kibocsátására a megoldatlan problémák tömkelege miatt mindmáig nem került sor. A minden várakozást felülmúlóan sikeres választásokat követően úgy tűnt, most már semmi sem állhatja útját az önkormányzatok megalakulásának.

Visszalőtt start

Néhány nappal a választások után azonban Pokorny Endre és Grezsa Ferenc (MDF), illetve Frajna Imre (Fidesz) egy önálló képviselői indítvánnyal álltak elő, amelyben javasolták, hogy a munkáltatói képviselők delegálása a járulékfizetési arányoknak megfelelően történjék. Javaslatukat azzal indokolták, hogy az igazgatási törvény idevágó passzusa („A munkáltatók képviselőit a munkáltatók országos érdek-képviseleti szervei delegálják.”) fölösleges viták forrása lehet, és egyébként is logikus, hogy a képviseleti arányok a járulékfizetési arányoknak megfelelően alakuljanak. Az alapgondolat kétségtelenül racionális. Csak az a bökkenő, hogy mindenki tudja: a munkáltató érdekképviselet – ahogy minden más érdekképviselet is – még kiforratlan, és az egyes szervezetekhez nem rendelhetők hozzá megnyugtató egyértelműséggel a különféle munkáltatók, nem is beszélve a járulék-nyilvántartás kezdetleges állapotáról. Néhány napon belül kiderült, hogy a javaslat egyelőre megvalósíthatatlan. Ezt maguk az előterjesztők is elismerték, indítványukat mégsem vonták vissza, s az a továbbiakban Erisz almájaként funkcionált.

Hirtelen a kormány is úgy ítélte meg, hogy az igazgatási törvénynek a munkáltatói képviselők delegálására vonatkozó rendelkezése értelmezési problémákat vet fel. Ezért elvi állásfoglalást próbált kicsikarni a parlamenttől: a t. Ház mondja ki, hogy a munkáltatói delegálásnak ki kell fejeznie a járulékfizetési arányokat, s mivel a költségvetési szféra teljesíti a járulékbefizetések egyharmadát, ennek megfelelő számú helyet kell biztosítani képviselői számára a tb két önkormányzatában. Delegálásukra a helyi önkormányzatok nevében a Területi Önkormányzatok Országos Szövetsége (TÖOSZ), a központi költségvetési intézmények nevében, országos érdek-képviseleti szervezet hiányában, maga a kormány jogosult. A kormányt cseppet sem zavarta, hogy egy ilyen tartalmú elvi állásfoglalás alapvetően ellentmondana az önkormányzati igazgatásról szóló törvény szellemének. A parlament viszont úgy ítélte meg, hogy amit a kormány akar, az nem intézhető el elvi állásfoglalással, hanem törvénymódosítást igényel. Erre a kormány stratégiát változtatott, napirendre erőltette a korábban már az előterjesztők által is megvalósíthatatlannak minősített Pokorny–Grezsa–Frajna-féle önálló indítványt, hogy a kormánypárti képviselők segítségével ehhez nyújthasson be a szándékait érvényesítő módosító javaslatokat.

Szabálymódosítás menet közben

Joggal merülhet fel a kérdés, vajon miért az eredményes választások után jutott eszébe a kormánynak és néhány képviselőnek, hogy a munkáltatói helyek betöltése körül értelmezési problémák adódhatnak. Ez már csak azért is furcsa spétreakciónak minősül, mert a munkáltatói delegálásra vonatkozó mondat nem 1991-ben, hanem idén tavasszal, a választási törvény keretében végrehajtott módosítás során került az igazgatási törvény szövegébe. Akkor senkinek sem jutott eszébe, hogy ennek a mondatnak a kapcsán valaha is értelmezési problémák merülhetnek fel. Akkor egészen másfajta problémák izgatták az MDF-es és fideszes képviselőket. Akkor minden erőfeszítésük arra irányult, hogy jelentősen szigorítsák a választási feltételeket (a 25 százalékos részvételi minimum mint érvényességi kritérium, a munkahelyi szavazás bürokratikus megnehezítése, a két napra – vasárnap a lakóhelyen, hétfőn a munkahelyen – széthúzott választás elvetése, a pénteki időpont kijelölése stb.). A választási törvény ismeretében nagyon sokan gondolták úgy, hogy az eredményes választásnak minimális az esélye.

A társadalom azonban csattanós választ adott. A polgárok kifejezetten kedvezőtlen feltételekkel dacolva meglepően magas arányban mentek el voksolni, nyilván azért, mert úgy érezték, hogy szavazataikkal egy olyan testületet hoznak létre, amely az eddigieknél hatékonyabban képes védelmezni a társadalombiztosításhoz kapcsolódó érdekeiket. Csak ezeknek a sokak számára meglepetést hozó választási eredményeknek az ismeretében vetődtek fel az értelmezési problémák koránypárti és fideszes körökben.

Továbbra sem voltak viszont értelmezési problémái a tb-felügyelőbizottságoknak. Mivel a törvény rendelkezései szerint a választásokat követően őket terhelte a kötelezettség, hogy összehívják az önkormányzatok alakuló közgyűlését, cselekedniük kellett.

A sokat vitatott mondat számukra egyértelmű eligazítással szolgált: az ÉT munkáltatói oldalát bízták meg a feladattal, hogy gondoskodjék a munkáltatói helyek betöltéséről. Azok a félelmek sem igazolódtak, amelyek a munkáltatói helyek elosztása kapcsán éles konfliktusoktól és heves vitáktól tartottak. Az ÉT-ben képviselettel rendelkező munkáltatói szervezetek a legegyszerűbb megoldást, a paritásos delegálást választva, meglepően gyorsan és simán egyezségre jutottak. Sőt bizonyos mértékig elébe mentek a költségvetési szféra későbbi követeléseinek, és ugyanannyi helyet, amennyit egymásnak osztottak (vagyis ötöt), felajánlottak a Költségvetési Intézmények Érdekegyeztető Tanácsának (KIÉT) is. Nem tudni, miért szánták rá magukat erre a nagyvonalú gesztusra, hiszen ezzel saját későbbi érveiket gyengítették. Ajánlatuk mindenesetre tragikai vétségnek is minősíthető, mert a KIÉT, pontosabban az annak tagjaként elszánt politikai manőverekbe kezdő TÖOSZ az öt felkínált helyet csupán ajtórésnek tekintette, ahol megvetheti a lábát, ahonnan megkezdheti a beljebb nyomulást, és hamarosan 18 helyet követelt magának. Persze nyilvánvalóan nem lépett volna fel ilyen vehemens igényekkel, ha nem kap kulisszák mögötti, de annál erőteljesebb bátorítást a kormánytól. Ellenkező esetben ugyanis boldogan kiegyezett volna a felkínált lehetőséggel.

Célegyenesben

Így értek össze a még elvarratlan szálak, illetve az azokat kézben tartó politikai szándékok, és így kezdődhetett el négy nappal a tb-önkormányzatok már meghirdetett alakuló közgyűlése előtt az MDF-es–fideszes önálló indítvány és a hozzá benyújtott módosító javaslatok parlamenti vitája. A sziklaszilárd elvi álláspontokat jól jellemzi, hogy a kormány által sugalmazott módosítás 6 + 8 = 14 helyet igényelt a TÖOSZ számára, és a közvetlen kormányzati delegálás lehetőségét már fel sem vetette, a Fidesz pedig egy újabb módosítóval az ÉT által korábban felkínált 5 helyet kívánta a törvény erejével szentesíteni. Csakhogy addigra az ÉT munkáltatói oldala már „bekeményített”. Miután a TÖOSZ ajánlatukat félresöpörve követelőzni kezdett, hamarosan a teljes és elvi alapokon nyugvó elzárkózás álláspontjára helyezkedtek. Arra hivatkoztak, s joggal, hogy a települési önkormányzatok és az állam – mint az egészségügyi intézményrendszer csaknem kizárólagos tulajdonosai és működtetői – az egészségügyi alap legjelentősebb felhasználói. Márpedig finanszírozók és felhasználók ellenérdekű felek, akiknek az egyezkedések során a tárgyalóasztal ellentétes oldalán a helyük.

A nyomaték kedvéért a munkáltatók azzal fenyegetőztek, hogy ha a kormány keresztülerőszakolja a TÖOSZ-nak 14 helyet igénylő javaslatát, akkor kivonulnak az önkormányzatokból. Meg nem erősített hírek szerint az ÉT még azt is kilátásba helyezte, hogy e barátságtalannak minősített törvényhozási lépés esetén nem hajlandó megtárgyalni a pótköltségvetést. Ezek az „érvek”, úgy tűnik, hatottak. Az illetékes parlamenti bizottságok a kellő pillanatban határozatképtelennek bizonyultak, nem tudták megtárgyalni az alapjavaslatot és a módosítványokat, s a témát el kellett napolni. Így aztán június 18-án mégiscsak megtarthatták alakuló ülésüket az önkormányzatok. A TÖOSZ sem merte tovább élezni a helyzetet. Képviselői ugyan megjelentek, de csak arra szorítkoztak, hogy bejelentsék: élni kívánnak a jogorvoslat lehetőségével. Esélyeik azonban sokkal inkább az egyelőre elfektetett parlamenti javaslatok további sorsától függenek.

Az erőpróba és annak pillanatnyi kimenetele mindenesetre jelzi, hogy a tb-önkormányzatok megalakulásával egy erős új szereplő lépett a politika színpadára. Hogy a politikai szempontokat mennyire sikerül összhangba hozni a társadalombiztosítást terhelő rendkívül súlyos szakmai-szervezeti problémák megoldásával, azt csak a jövő döntheti el. Az alakuló üléseken egyaránt találkoztunk biztató jelekkel is. Nem örültünk annak, hogy a két önkormányzat elnöke az MSZOSZ két első embere, Nagy Sándor és Sándor László lett. Ez kétségtelenül a túlpolitizáltság veszélyét rejti magában. Ők arra hivatkoznak, hogy mint a választásokon toronymagasan győztes szakszervezeti tömörülés listavezetői, nem tehették meg, hogy ne vállalják az elnöki tisztséget. Mi viszont abban reménykedhetünk, hogy miután learatták a még érintetlen legitimitásból származó politikai babérokat, és rájönnek, hogy az önkormányzati és szakszervezeti kötelezettségek együtt túlságosan nagy terhet jelentenek, egy szakmai kérdésekben járatosabb elnöknek adják át a terepet.

• Beszélő