Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

A hét végén a kereszténydemokraták Miskolcon megtartották harmadik országos találkozójukat és rendkívüli nagyválasztmányi ülésüket.

A pártelnök bejelentette, hogy a kereszténydemokraták határozottan és egységesen kiállnak a koalíció mellett, megszavazzák a pótköltségvetést, és – a gyógyszerárakat sújtó 10 százalékos áfa kivételével – egyet is értenek azzal. A KDNP – a párt vezetői szerint – egységes, fiatalodó, dinamikus párt, mely három év alatt megtízszerezte taglétszámát, és akár meg is nyerheti a jövő évi választásokat. Isépy Tamás államtitkár szerint a kereszténydemokraták a mérleg nyelve helyett a mérleg serpenyőjévé, a jobbközép meghatározó erejévé válhatnak. Surján László úgy vélekedett, hogy „hosszabb távon csupán kereszténydemokrata, szociáldemokrata és liberális alternatívák létezhetnek”, vagyis egy megállapodott pártstruktúra a KDNP-t fogja megőrizni, és nem az MDF-et.

A kereszténydemokraták azt üzenték tehát, hogy ma kisegítik az MDF-et, holnap a helyükbe lépnek.

A nyugdíjas csikók pártja

„A KDNP üde színfolt a mai társadalmi életben… ebben a tömörülésben a pártegység példás… annak ellenére, hogy »csikócsapatról« beszélhetünk immár, hiszen a tagság minden harmadika harmincöt éven aluli.” A KDNP a „lehetőségek pártja” – írja Surján László nyomán az Új Magyarország.

Ehhez képest a közvélemény-kutatási adatok szerint a KDNP „rokonszenvindexe” egyenletesen csökken, a pártot választók aránya négy és hat százalék között ingadozik, e párt szavazótáborában a leggyöngébb a szándék a választásokon való részvételre. Kupa Mihály és Csurka István után Antall Józseffel holtversenyben Surján László veszítette a legtöbb rokonszenvpontszámot 1992-ben.

A KDNP szavazótáborának a legmagasabb az átlagéletkora, választóinak több mint a fele hatvan éven felüli, tíz közül hat nyugdíjas. A kereszténydemokrata szavazók között a legmagasabb a nők aránya (majdnem kétharmad), és a kisgazdák után itt a legmagasabb a legfeljebb alapfokú végzettséggel rendelkezők aránya is (49-57 százalék).

A többi parlamenti pártot a megkérdezettek legfeljebb 4-6 százaléka választja „a párt ideológiája, elvei” alapján, és 1-3 százaléka utasítja el emiatt. A KDNP-t azonban szavazóinak 40 százaléka választja, és a többiek 35 százaléka utasítja el elvi, ideológiai okok alapján. A KDNP azoknak a politikában az átlagosnál is nehezebben eligazodó embereknek a pártja, akik nem politikai megfontolások szerint, hanem vallási identitásuk szerint szavaznak. A párt eredményei ezért sokkal kevésbé függnek attól, hogy milyen politikát követ, mint attól, hogy mekkora az egyház, mindenekelőtt a katolikus egyház tekintélye a társadalomban. Ezért engedheti meg magának a KDNP azt, amit az MDF nem engedhetett.

A hat parlamenti párt szavazótáborai közül egyedül a KDNP-é volt az, amelyik kevésbé jelentősnek tartotta a szélsőjobboldali veszélyt, mint a szélsőbaloldalit. A KDNP választóit sokkal kevésbé izgatja a szélsőjobboldali veszély, mint bárki mást.

Csurkafogók

A KDNP vezetőinek soha nem volt elvi kifogásuk az ellen, amit Csurka képvisel. Surján László tavaly augusztusban kijelentette, hogy a Csurka-ügy az MDF belügye, amelyben a KDNP-nek nem kell állást foglalnia, és leszögezte, hogy Csurka nem antiszemita.

Hasznos Miklós, a párt alelnöke és Gáspár Miklós frakcióvezető-helyettes mindig minden jelentős kérdésben és akcióban Csurka mellett állt. Hasznos még annak a Király B. Izabella és Kunszabó Ferenc által gründolt Magyar Egyeztető Testületnek is tagja, amely a Trianon-tüntetést szervezte, és amelytől már Csurka is elhatárolta magát. Gáspár Miklós csak azért nem lett tavaly nyáron a KDNP frakcióvezetője, mert elkotyogta, hogy Füzessy Tibor, a korábbi frakcióvezető miniszteri kinevezése által a KDNP-nek rálátása lesz olyan területekre, mint a nemzetbiztonság, és ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy a párt jobb eredményeket érjen el 1994-ben, mint 1990-ben.

Gáspár helyett Csépe Béla lett a frakcióvezető, aki szintén úgy vélekedik, hogy Csurka irányzata „jó talajból származott, jó gondolatokat hangoztattak, csupán a politikai szalonképesség módját nem találták meg”. (Magyar Hírlap, 1993. április 24.)

A KDNP vezetői csak tavaly ősszel óvakodtak attól, hogy az MDF belső ügyeiben állást foglaljanak. Idén tavasszal, amikor a Fórumban Csurka benntartása, illetve kizárása érdekében folyt a harc, már nem óvakodtak. Csépe előbb idézett nyilatkozata után két nappal kijelentette, hogy Csurka „pécsi beszéde azt mutatja, van lehetőség az MDF egyben maradására. Ez egyaránt érdeke a fórumnak, a koalíciónak és az egész országnak”. (Magyar Hírlap, 1993. április 26.) Ezelőtt néhány héttel Varga László, a KDNP elnökhelyettese bírálta éles hangnemben az USA külügyminisztériumának az emberi jogok magyarországi helyzetéről kiadott jelentését elsősorban amiatt, hogy a dokumentum teljesen indokolatlanul szentel egy teljes oldalt a Csurka-ügynek. Varga szerint a jelentés készítői az ellenzék propagandahálójába kerültek, az ellenzék pedig azért csinált ügyet ebből a dolgozatból, amelyből egyébként nem is lett volna ügy, mert rákosista módszerekkel szét akarja verni az MDF-et.

A Népszava értesülése szerint a mostani nagyválasztmányi ülésen a párt több megyei elnöke hangsúlyozta, hogy a KDNP nem fordíthat hátat a Magyar Út mozgalomnak, s „ha tetszik az MDF-nek, ha nem, ebben a kérdésben nem lesznek lojálisak”. (Népszava, 1993. június 21.)

Dessewffy László, a KDNP sajtófőnöke az Új Magyarország hasábjain jelentkezik rendszeresen mérsékelt hangvételűnek nemigen nevezhető cikkekkel. Az Új Magyarországot nem kultiváló olvasó a 168 óra egyik februári adásából emlékezhet a sajtófőnökre, aki lemocskolt és lepribékezett olyan szerencsétlen, saját otthonukból kiárazott kisnyugdíjasokat, akiknek nemhogy az élettörténetét, de még a nevüket sem ismerhette.

A KDNP a katolikus egyház vezetőivel vállvetve harcol az állam és az egyház szétválasztása ellen. A párt tavaly áprilisban megrendezett első kongresszusának kiadott „üzenetben” az a követelés szerepel, hogy „Az erkölcsi megújulás érdekében tegyék kötelezően választható tárggyá a hittant, VAGY az erkölcstant. Ezen belül azonban… a keresztény erkölcsi rend és kultúra értékeinek közvetítését látjuk elsősorban fontosnak és szükségesnek.” (Magyarország Politikai Évkönyve, 1993, 738. o.)

A Magyar Katolikus Püspöki Kar már az 1990-es választások előtt is kiadott egy nyilatkozatot, amelyben a papságon keresztül arra buzdította híveit, hogy „a Kereszténydemokrata Néppárt képviselőjelöltjeire adják le szavazatukat”.

Surján László pártelnök most Szántó Konrád ferences szerzetessel együtt fordult körlevélben a katolikus papsághoz, hogy a rendelkezésükre álló eszközökkel támogassák a KDNP-t, amely jelentős részben az egyházakra kívánja építeni 1994-es választási kampányát. Szántó Konrád, aki 1985-ben megjelent egyháztörténetében még rendesen megdorgálta Mindszenty bíborost „az 1956. október 23-án kezdődött ellenforradalom során” tett kijelentései miatt, s aki most kapott kitüntetést a katolikusoknak az 1956-os forradalomban való részvételét ismertető művéért, a KDNP elnökének és egyházügyi államtitkárának tanácsadója. Ő fejti ki a Magyar Hírlap hasábjain (június 8.), hogy „az újraevangelizáláshoz nélkülözhetetlen az állami eszközök igénybevétele”, hogy a választások után le kell cserélni azokat az iskolaigazgatókat, akik ragaszkodnak ateista elveikhez, hogy „az állam a hit dolgában nem lehet semleges”, hogy „az állam nem mondhatja azt, hogy mindenkinek magánügye, hány asszonnyal él vagy hányszor tör házasságot” stb. Kevés olyan állítása van Szántó Konrádnak, ami ne ütközne bele a Magyar Köztársaság alkotmányába.

Bólogató dacosok

A KDNP képviselőcsoportja a legszabályosabban viselkedő parlamenti frakció. Ők szavaznak a legegységesebben, ők hiányoznak a legkevesebbet, pontosan olyan ritkán szavaznak a kormány ellen, mint a legnagyobb kormánypárt, az MDF  képviselői, de sokkal kevesebb módosító indítványt adnak be a kormány előterjesztésével szemben, mint amazok, és nem zaklatják interpellációkkal a minisztereket.

A kormány legmegbízhatóbb gombnyomogatói két gombnyomás között igyekeznek megkülönböztetni magukat a „voltaképpeni” kormánypárttól.

Ennek a megkülönböztetésnek van is reális alapja. Az tudniillik, hogy miközben a miniszterelnök nem tud s tán nem is akar választani a kormányban egymást gáncsoló gazdaságpolitikai törekvések között, a KDNP tud választani. A KDNP az MDF-énél sokkal határozottabb gazdaságpolitikai felfogást képvisel. A KDNP kevéssé bízik az automatizmusokban, az érdekek szabályozó működésében, és amennyire lehet, vissza kíván térni a naturális szempontokhoz. Nem az a fontos, hogy mekkora az állami tulajdon részaránya, és nem az a fontos, hogy mit mennyiért lehet eladni, hanem az, hogy azt termeljék, amit mi akarunk, annyian, ahogy mi elképzeljük, azok legyenek a tulajdonosok, akiket mi tulajdonosnak szeretnénk látni, hogy például az élelmiszeripar „természetes tulajdonosainak” a kezébe kerüljön stb. A külföldi tőkéből is csak az kell, amit arra használnak, amire mi akarjuk. A KDNP következetes antiliberális és antimonetáris gazdaságpolitikát követ, s ennek jegyében követeli a kormány gazdaságpolitikájának gyökeres megújítását. Ahogy közelednek a választások, egyre határozottabban követeli. A KDNP gazdaságpolitikai programjának májusban kiszivárogtatott tervezete szerint a kormány elhibázott gazdaságpolitikája már „magát a demokratikus rendszert is veszélyezteti”! (Népszabadság, 1993. május 17.)

Április végén a KDNP kiköveteli, hogy az MDF egyeztesse végre velük a gazdaságpolitikáját, engedjen nékik érdemi beleszólást a privatizáció menetébe, és alakítsanak erre a célra közös szakértői bizottságot egy kereszténydemokrata elnökkel. Antall és Surján ebben meg is állapodott, ezt a megállapodást azonban a miniszterelnök felrúgta, és olyan bizottságot kívánt létrehozni, amelyben nem a szakértők, hanem az Antallhoz hű politikusok vannak többségben. Surján ekkor a párt intéző bizottságának felhatalmazása alapján drámai hangvételű levelet intéz Antall Józsefhez: „Kívánja-e az MDF elnöksége a KDNP közreműködését a koalícióban? Pártunk tagsága – s ezt nyíltan ki kell mondanunk – egyre kevesebb értelmét látja az olyan együttműködésnek, amelynek valós tartalma nincs.” (Népszabadság, 1993. május 26.)

Antall május 31-én a már idézett tévéműsorban keményen nekimegy a kereszténydemokratáknak. Csépe Béla pedig ugyanezen a napon a Magyar Hírlapnak azt nyilatkozza, hogy a frakció még nem döntötte el, hogy elfogadja-e a pótköltségvetést, az azonban bizonyos, hogy nem támogatnak olyan előterjesztést, amely „a nép kárára volna”. „Akkor legyen inkább kormányválság!” (Magyar Hírlap, 1993. június 1.)

Sőt, ne legyen!

Tíz nappal később a kereszténydemokraták már tudták, hogy a pótköltségvetés nem lesz a nép kárára, sőt „a pótköltségvetés most, a privatizációs nyomás csökkentésével a KDNP eredeti álláspontjához tér vissza”. (Surján László nyilatkozata, Magyar Hírlap, 1993. június 12.) Hogy mitől jöttek rá erre ilyen gyorsan a kereszténydemokraták, azt nem tudjuk pontosan. Lehet, hogy annak a négyszázmillió forintnak volt megvilágító ereje, amit pótköltségvetési céltámogatásként a római katolikus egyház kap. Ennél talán figyelemre méltóbb az, hogy a kormány a pótköltségvetés kapcsán jelentette be, hogy a jövőben saját hatáskörében dönt az egyházak támogatásáról, és nem bízza az Országgyűlésre, hogy ki mennyit kapjon. Ez mindenesetre ígéretes fejlemény a nagy egyházak számára.

Surján László idézett nyilatkozatában azt is leszögezi, hogy a privatizációs anomáliákról a párthoz érkező bejelentések az eddig megvizsgált valamennyi esetben vaklármának bizonyultak, s az csak rágalom, hogy az új hatalmi elit kaparintotta kezébea vagyon legértékesebb részét. Talán érdemes itt emlékeztetnünk az olvasót arra, hogy a KDNP nem utolsósorban e vaklárma miatt követelte másfél hónappal azelőtt a közös szakértői bizottság létrehozását, s azt a rágalmat, hogy a jelenlegi privatizációs gyakorlat „csak egy új, szűk vagyonos réteg létrehozására törekszik” (Népszabadság, 1993. május 14.), a KDNP intéző bizottsága terjesztette.

Ezt a megvilágosodási folyamatot zavarta meg a tiszteletbeli vatikáni remete, Keresztes Sándor levele, amelyben azt javasolta, hogy mivel „a pártok közötti koalíció megszűnt”, a KDNP „követelje ki a kormánytól annak elismerését, hogy nem a pártok parlamenti többségének alapján kormányoz, hanem az új választásokig szakértői kormánynak tekintse magát azzal a feladattal, hogy a nehézségeken átvezesse az országot”. (Népszabadság, 1993. június 16.)

Ezt a levelet „kár volt megírni”, mondta A Hétben Surján László, és ebben alighanem igaza is van.

• Belföld