–lt [Solt Ottilia]

Nyomtatóbarát változat

Szabó Miklós:

A második világháborúban elpusztult 2. hadsereg sorsáról a helyes megközelítést valószínűleg Nemeskürty István alakította ki, aki dokumentumkötetének azt a címet adta: „Rekviem egy hadseregért.” Igen. Azt hiszem, hogy ezért a hadseregért helyes, szükséges mindén évben rekviemet mondani. Gyászolni és megrendültén végiggondolni újra azoknak az embereknek, végül is az akkori magyar sorsnak a tragikumát.

A Hadtörténeti Intézetben tartott megemlékezés azonban politikai jellegű megemlékezés volt. Az ott elhangzottakat, bizonyos hangsúlyokat, bizonyos megfogalmazásokat, az egésznek a hangulatát nem nagyon lehet másként érteni, mint a második világháborúban való magyar részvételnek, sőt tulajdonképpen magának a második világháborúnak bizonyos mértékű átértékelését.

1945 óta a világon is, Magyarországon is minden demokrata számára a második világháború értékelése egyértelmű és kétségbevonhatatlan. Szinte a költői igazságszolgáltatás erkölcsének a tisztaságával volt világos, hogy az egyik oldal volt a helyes ügy, a másik oldal volt a rossz. És nem volt kétséges, hogy a Hitler-ellenes koalíció képviselte a helyes ügyet, a hitleri Németország tábora pedig a rossz ügyet. A demokrácia és a legrosszabb fajta modern diktatúra harca zajlott itt le, ennek erői csaptak össze, és ezen az sem változtat, hogy a Hitler elleni koalíció tagjai között ott volt a kétségkívül nem demokratikus politikai berendezésű Szovjetunió is.

Lényegében itt a fordulópont, ezen a ponton történik bizonyos átértékelés. Olyan átértékelés, amely egy parttalanná váló szovjetellenesség jegyében lényegében a Szovjetunió elleni fellépést minden körülmények között, minden politikai szituációban szinte helyesnek tart, szinte Khomeini szemléletével a sátán birodalmának tekinti a Szovjetuniót, amellyel szemben Belzebubbal is szövetkezni kell. Ezt a felfogást demokratikus álláspontról a legélesebben el kell utasítani. Azért kell a parlamentben napirend előtt beszélni róla, hogy még idejében hangozzék el a szó, és a rossz tendenciákat meg lehessen fékezni.

De nem csupán demokrata szempontból kell elutasítani a második világháborús magyar részvételt, hanem legalább annyira magyar hazafias szempontból is. A 2. hadsereg katonái nem magyar nemzeti érdekért, nem a magyar hazáért, hanem a hitleri Németország győzelméért harcoltak. Ez pedig a magyar nemzet érdekei számára végzetes lett volna. Ha az a felfogás érvényesül, amelyik megmutatkozni látszott a január 11-i ünnepségen, akkor a második világháború máig is ható és lelkesítő politikai hagyományai szintén átértékelődnek. Akkor nem az ellenállási mozgalom lesz ma az új, kialakuló magyar demokrácia politikai hagyományává. Ez veszélyesen megmutatkozik, mert már Bajcsy-Zsilinszky utcák kerülnek bizonytalan helyzetbe. Leértékelődik a hadba lépési táborhoz képest az úgynevezett kiugrási vonal, a hadba lépést ellenző Teleki, a hadba lépő, de a háborúban nem a maximális részvételt helyeslő Horthy, és végül is a háborús részvételt minimális fokon tartani akaró Kállai Miklós, Bethlen István, Keresztes Fischer is. Rehabilitálódik a háborúba lépés, és a háborúval való teljes értékű elkötelezett és az erőfeszítéseket is vállaló irányzat.

A név nem hangzik el, de hát a név is hangozzék el, hogy bizonyos dolgoknak elébe vágjon: Bárdossyról van szó.

Egy demokratikus berendezkedésnek, különösen amikor fiatal, politikai hagyományait tekintve is szilárd és egyértelmű igazságalapon, és szilárd és egyértelmű erkölcsi alapon kell állnia. Akik rossz ügyért bátran, talán hősiesen, vélt kötelességüket példásan teljesítve, áldozatokat hozva haltak meg, nem lehetnek példaképei egy jó ügynek, az új magyar demokráciának.

Antall József:

A Hadtörténeti Intézetben elhangzott beszédem – mint közismert – megjelent. Aki ebből azt olvassa ki, mint Szabó Miklós képviselőtársam, annak csak őszinte részvétemet fejezhetem ki. Csodálkozom – akár politikusként –, hogy ezt gondolja, és még inkább történészként.

Amit elmondott, abból egy szó ebben a formában, még következtetéseiben sincs benne. Tehát ezt a leghatározottabban vissza kell hogy utasítsam.

Amit elmondtam, az olvasható, és azon kérem, nyilvánvaló, hogy lehet vitatkozni, de egyszerűen nem erről szól a beszéd, nem erről szólt az az emlékbeszéd a Hadtörténeti Intézetben.

Ami pedig a hősi halottakat illeti: a hősi halottak akkor is hősi halottak, ha nem jó ügy szolgálatába lépett be egy ország egy háborúba. Hősi halottak az első világháború katonái, sőt, ha úgy tetszik, a Mária Terézia korában elesett katonáink is hősi halottak, de ugyanúgy sorolhatnám tovább, a katonának nincs módja mindig megválogatni, hogy mikor lesz hősi halott. Ennyit a hősi halottakról.

Ami pedig ennek a második világháborús részét illeti, a legkevésbé sem tartom szükségesnek egyáltalán bizonygatni, hogy miről szól ez az előadás, éppen arról, hogy meg kellett kísérelni a háborúból való kimaradást addig, amíg lehetett, és arról szól, hogy mit jelentett a kortársaknak, milyen dilemmát, mit jelentett ez az egész problémakör. Úgyhogy nincs veszélyben Bajcsy-Zsilinszky Endre, és úgy gondolom, hogy kissé komikus lenne, hogy Teleki Pált nekem kellene megvédeni olyanoktól, akik hosszú esztendők vagy évtizedek alatt az elmúlt időszakban nem éppen dicsérőleg nyilatkoztak Teleki Pálról, és még tavaly – amikor a megemlékezésre került sor –, még akkor is megjegyzésekre került sor a Teleki Pált méltató beszédem után. Mégis úgy gondolom, hogy mindezt ennek leszögezése után nem parlamenti ülésen kell megvitatni, de semmiféle olyan kérdés nem merült fel, ami miatt – a politikai része miatt – bármiben restelkednem kellene.

Beszélő:

Mi gondosan elolvastuk dr. Antall József beszédét. Való igaz, hogy kiemelte azoknak a politikusoknak a törekvéseit és eredményeit, akik igyekeztek távol tartani Magyarországot a Hitlerrel való azonosulástól, s világosan kimondta azt is, hogy „ha a németek nyerik meg a háborút, az is rossz, mert Magyarország náci uralom alá kerül… A magyarok kitelepítése Ukrajnába programban volt, és a magyarok is arra a sorsra jutottak volna egy német győzelem esetén, mint a többi másodrendű nép.” Ezekkel a mondatokkal nincs is semmi vitatkoznivaló. Nem lenne érdemes szóvá tenni azt sem, hogy a miniszterelnök a kormány teljesítményének tudja be a Varsói Szerződésből, a KGST-ből való kiválásunkat, de még e szervezetek felbomlását is. Mintha a most ellenzékben lévő Fidesz és SZDSZ nem tett volna egyet s mást ez ügyben. De nem kerülheti el figyelmünket a beszédnek számos részlete, amelyek valóban olyan hangsúlyokat, olyan hangulatot teremtenek – mint azt Szabó Miklós igen pontosan megfogalmazta –, hogy a Don-kanyarba vitt katonák és munkaszolgálatosok pusztulása a Don-kanyarhoz vezető politikával együtt nem hiba, hanem sors és hősi helytállás. „Ez egyben Magyarország egész második világháborús helyzetének, nekünk magyaroknak a II. világháború alatt tanúsított magatartásunknak a vizsgálata, önvizsgálata, és a magyar katona becsületének, a magyar katona tisztességének és a magyar katona hősiességének is az emléknapja, amikor tisztán kell látnunk mindazt, ami ezekben az időkben történt, és amire önök büszkék lehetnek, és amit ennek a nemzetnek mindenképpen tudnia és vallania kell. Részét képezi annak, hogy milyen szellemiségre van szüksége ennek az országnak ahhoz, hogy újra magához térhessen.” A náci Németországgal szembeni mértékletes távolságtartás, sőt, a náciellenesség politikai hagyományát büszkén vállalni, és hősi helytállássá magasztosítani a Don-kanyari katasztrófát egyszerre nem lehet, csak akkor, ha nem a történelmi tisztánlátás igénye vezérel, hanem valami más. A mítoszteremtés. „Ennek az országnak konstruktív lélektani hadviselésre van szüksége, …szellemre van szükség… Szükség van egy olyan eszmére, szükség van olyan erőre és hazafiságra, ami összeköt és erőt ad nekünk.”

„Azt kérem Önöktől – fordul a miniszterelnök a II. világháborús veteránokhoz –, az Önök sokat próbált nemzedékétől, akik itt vannak… és tudják, hogy min ment keresztül ez az ország, adják tovább, és értessék meg ezzel a nemzettel… hogy nekünk sem politikai értelemben, sem katonaként nincs mit szégyellni.”

Pedig van. Van mit végiggondolni egy Európa kellős közepén szuverénként szorongatott kis ország politikusainak és minden állampolgárának, hisz nem akarjuk, hogy politikai elitje kirekessze őket a politika alakításából. Bizony, van min tépelődni, ha a fenyegetések, dilemmák nem azonosak is a II. világháború előttiekkel és alattiakkal. Csakhogy a miniszterelnök nem ezt akarja. Nagy, nemzeti azonosulást akar, egymást kizáró hagyományok és értékek egyidejű vállalását, hogy erősek legyünk. Ahogyan már egyszer világosan elmondta 1990. október 23-án: „A népek történetének vannak mélyen elemzett, mélyen átélt, kegyetlen tanulságokat tartalmazó, racionális konzekvenciái. De kell hogy legyenek a mitológia tárgykörébe tartozó, mitológiaként őrzött, átélt eseményei is. Ha nincs mitológia, akkor nincs lelki közösség... a nemzet lelkiségének, a nemzet hitének, akaratának egy történeti képbe való megőrzése és összegyűjtése.”

A január 11-i beszéd, minden részletezés és differenciálás ellenére, kísérlet volt arra, hogy Magyarország II. világháborús részvételét mindenestül ebbe a mitológiába terelje át. Mi általában is többre becsüljük az akár fájdalmas, konfliktust is keltő elemzést a mítosznál. Az annyi morális kérdést is felvető II. világháborúval kapcsolatban különösen. Nem akarjuk, hogy a valóság az elit kiváltsága legyen, s a Don-kanyarokba küldhető, százezreknek legyen elég a mítosz.

• Beszélő