Sz. M. [Szabó Miklós]

Nyomtatóbarát változat

Szokolay alanyi költő. Lírai műfaja az inszinuáció. Nem virtuóza ennek a műfajnak sem, de nagyon igyekszik. Például az ötvenhatos forradalom esetében is. Mind a rádió január 17-i Vasárnapi Újságjában elhangzott interjújában, mind azon a békéscsabai gyűlésen, amelyről a Kurír január 18-i száma tudósít, sokoldalúan érvényesíti lírai ambícióját a forradalommal kapcsolatban.

A békéscsabai gyűlésen azzal az ócska, de ma divatos trükkel élt, hogy a forradalom Nagy Imre körüli „reformkommunista” vezérkarával (akiknek túlélői ma ugyebár az SZDSZ-ben vannak, vagy ha nem, nyilván rá szavaznak) szemben kijátszotta a „kölyköket”. Az ő dicsőségük ugyanis azért sikkad el Szokolay szerint, mert a „revizionisták” monopolizáják a dokumentumokat, és saját érdemeiket állítják előtérbe. A kölykök iránti minden rokonszenvem ellenére (amit lakásokon tartott előadásaimban már akkor is kifejezésre juttattam, amikor az írószövetség KISZ-titkára még vastagon „ellenforradalmazott”) egyértelmű véleményem, hogy a forradalom meghatározó tényezője Nagy Imre volt és az Sz. Z. által gyűlölt revizionista bandája. Nélkülük a „kölykök” fegyveres harcára sem kerülhetett volna sor. Amit egymagukban fegyverrel nem tudtak kivívni, azt sikereikre támaszkodva Nagy Imre tette a forradalom átmeneti győzelmévé az 1956. október 28-i fordulat kikényszerítésével. Október 28-a és november 3-a között egyértelműen Nagy Imre és vezérkara irányította a forradalmi folyamatot, minden kezdeményezés tőle indult ki, és a többi forradalmi erő csatlakozott ehhez. Ezt tudni lehet az elemi ténytörténetből, ami a korabeli újságokból rekonstruálható; nem kellenek eltitkolt, sejtelmes dokumentumok, mindez nyilvánvaló. Nehéz elképzelni olyan előkerülő ellendokumentumokat, amelyek ezt a képet megváltoztassák.

Hálával tartozunk a gombnyomogató rágalomlírikusnak azért, hogy békéscsabai beszédében leleplezett egy fontos dolgot. Ahogy nem számolt azzal, hogy gombmanipulációját észreveszik, azt sem hitte, hogy a gyűlésen jelen lesz a gaz Kurír tudósítója. Azt remélte, hogy nem fog Pestig kiszivárogni, és ha mégis, majd le lehet tagadni, hogy azt mondta: „Azt sulykolják a fejünkbe (a nagyimrés történelemhamisítók – Sz. M.), hogy a Szovjetunió ellen lázadtunk, és elhazudják az igazságot. Az igazság ugyanis az, hogy Rót Manó (Rákosi Mátyás) és a kozmopolitizmus ellen lázadtunk! (A Kurír szövegét idézem.) Ebben nem az a szenzáció a számomra, hogy megint kiderült egy MDF-vezetőről, hogy antiszemita. Itt csak annyit aprólékoskodom, hogy Rákosi elvtárs, akinek családját korábban valóban Rótnak hívták, már a magyarosított névvel született, tehát maga soha sem volt Rót, s különösen nem Manó – neve eredetileg is Mátyás –, ezt már országlása idején költötték róla az akkori Szokolayk. Hálásak azért lehetünk neki, mi ellenfelei, mert végre Schwarz auf Weiss (egyik sem magyarosított Feketére és Fehérre, és nem lett liberálbolsevista) bebizonyítja, hogy az MDF-szótárban a kozmopolita zsidót jelent.

A Vasárnapi Újságnak adott interjújában azt a kérdést veti fel, hogy vajon véletlen-e (elvtársak), hogy az ötvenhatos perek ítéleteiben szóródás észlelhető, és egyesek ugyanazért többet, mások kevesebbet kaptak. Szokolay inszinuációjában csak egy átfogó igazoltatási eljárásnak van helye: a perek újravizsgálásának. Ne firtassuk, hogy ez mennyibe kerülne, mekkora kárt okozna az országnak, hogy a túlterhelt bírói apparátust erre veszik igénybe (ld. még lex Zétényi címszónál is), gondoljunk csak arra, hogy a nagyszerű szándék, ha megvalósul, a volt ötvenhatosoknak öregkorára visszahozza az ’57–58-as időket, megismétli más módon a Kádár–Münnich–Biszku-kurzust: megalázó zaklatásnak veti őket alá, ami akkor is meghurcolás, ha az érintett makulátlanul kerül ki a vizsgálatból. A tájékozatlan és félig odafigyelő közönség ebből annyit szűr le, hogy lehetett valami az ürge füle mögött, ha ennyi idő után elővették. De hát ez is a nemes szándék. Vitézeket, főurakat, tűzkereszteseket, ébredőket és ötvenhatosokat nem lehet egyszerre rehabilitálni.

Vegyük azt a szomorú, de megtörtént esetet, hogy a volt ötvenhatos, akit nem felszabadító mozgalmak kiképzőtáboraiban tanítottak ki arra, hogy hogyan kell kihallgatáson viselkedni, nem felelt meg azoknak a hősiességi követelményeknek, amelyeknek az Ifjú Gárda tagjai megfeleltek – a mesében.

Erről először egy megrendítő 1944-es történetet bocsátok előre. Jelentős zsidó értelmiségit elrejt egy baráti házaspár, később azonban a helyzetet túl veszélyesnek ítélve felmondják a menedéket. A menedékből elbocsátott barát nem éli túl az 1944-es esztendőt. A házaspárt élete végéig furdalta a lelkiismeret. Ha a dolog napvilágra kerül, szörnyű meghurcolásban lett volna részük, nekik, akik jót tettek, de nehéz helyzetben nem voltak elég erősek. A gyávák, a közömbösek, sőt azok, akik azért nem kerültek ilyen helyzetbe, mert az üldözőkhöz húztak, tiszták, vétlenek maradtak, és röhöghettek a markukba. Micsoda kifordított értékrend az, amelyben az ügy nem maradéktalanul helytálló harcosa nem képvisel magasabb értéket annál, aki még a kockázatot sem vállalta.

Másodszor. Hogy veszi a bátorságot valaki, aki ilyen helyzetben soha nem volt, ahhoz, hogy ezeket az ötvenhatosokat meg- és főleg elítélje. Aki erre készül, annak igazi mai Mucius Scaevolának kell lennie, tűzbe kell tennie a kezét vagy valami hasonlóval bizonyítani, hogy abban a helyzetben, amelyben az ötvenhatosok voltak, helytállt volna.

Szokolay számára rögtön ajánlok egy próbát. Vesse magát alá néhány napos igazi gumibotos kihallgatásnak. Ha utána is azt vallja, hogy lemondási szándékát nem egyeztette az MDF felső vezetésével és a kormánnyal, akkor kapja meg az Oleg Kosevoj Érdemrendet.

Szokolay valószínűleg igazán elvesztette az ő ötvenhatját.

• Beszélő