Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Türelmes törvénytisztelő kerestetik!

A lakásigénylők listája az önkormányzatok iratrendezőjében már nem egyéb, mint egy elsüllyedt világra emlékeztető kegytárgy, az újabb és újabb lakásigénylések befogadása pedig holmi babonás rítus. Hiszen elosztható, kiutalható önkormányzati lakás szinte nincs, s – mindenki tudja – egyhamar nem is lesz. A bűvös névjegyzék (a tárgyévben lakáskiutalásban részesülők lajstroma) már csak a várólista első néhány helyezettjének jelent valóságos reményt, a többi lakásigénylő (a fővárosban kerületenként van minimum 3000) pontosan tudja, hogy csak akkor juthat lakáshoz belátható időn belül, ha akcióba lendül. Építkezésbe fog, öröklakást vásárol és nyakig eladósodik, hathatós protekciót keres, vagy fekete üzelmekbe bonyolódik, s kenőpénzzel igyekszik legalizálni a dolgot. Ki ne tudna jó néhány példát környezetében „lelépéses” bérlakásvásárlásra, nagymamákhoz, nagynénikhez bejelentett reménybeli bérlakásörökösökre stb.

Amikor tehát az önkényes lakásfoglalók kifüstölésének nekigyürkőző önkormányzati testületek és polgármesterek a türelmesen várakozó törvénytisztelő állampolgárokra hivatkoznak, akiknek a lakásfoglalók elébe vágtak, alighanem egy szinte üres halmazt emlegetnek: ilyen állampolgárok jószerivel nem léteznek. S azok a lakások, melyeket az önkényesek birtokba vesznek, kevés kivétellel nem kiutalható, leírt, megszüntetésre ítélt lyukak. Ha nem lennének azok, rég megszerezte volna őket egy ügyes polgártárs némi pénzzel.

Az önkormányzatok s az önkormányzati testületre nem egy esetben kemény nyomást gyakorló lakosságcsoportok aggodalmának más az oka, mint amire (morálisan kikezdhetetlenül) hivatkoznak. Önkényes lakásfoglalókként a fenyegető méretű marginális társadalmi csoportok szivárognak be a lakókörzetbe, a kerületbe, a városba. S ez a veszély bizony valóságos, az utánpótlás beláthatatlan.

Beköszöntött a tavasz s vele az ostromállapot. A demokratikusan választott önkormányzatok színre lépése óta ugyanis intézményesült bizonyos ciklikusság: a fagy beálltától a fagy felengedtéig viszonylagos elnézést gyakorol a helyhatóság, nem forszírozza olyan nagyon a kilakoltatást. Erre 1990 késő őszén és 1991-ben is helyi megállapodások születtek különféle szociális munkások, egyletek és hivatalok között. Tavasszal aztán kezdődik a rendcsinálás.

Asszonyok háza Óbudán

A Vörösvári út és a Hévizi út sarkán, a diadalmas korai hetvenes évek büszke lakótelepének szomszédságában roskadozó 22 lakásos, kétemeletes, régi bérkaszárnyát még a hajdani tanács ítélte bontásra, s kezdte kiüríteni. Az első önkényes beköltözőnek, H. Irénnek (két gyerekkel) még a tanácselnök-helyettes fogadta el a lakásigénylését 1989-ben, s adott szóbeli engedélyt az ittmaradásra.

A következő S. Bori volt (plusz egy óvodás fiúgyermek) 1990. november 11-én. Ő már az új polgármesternél „jelentette föl magát”, vagyis írásban, szóban engedélyt kért, hogy a telet kihúzza a majdnem üres ház egyik lakásában. Évekkel ezelőtt férjével feladták a fővárosi lakást, vidékre mentek vállalkozni, belebuktak. Visszajöttek Budapestre (mindketten itt éltek világéletükben), laktak tízezer forintos bérelt lakásban, laktak barátoknál szívességből, mindenesként egy szobácskában nagyuraknál s szülőknél, hol együtt, hol külön. A biztos pont az asszonynak és a gyereknek Bori szüleinek egy szobája itt a közelben, ott leltek menedéket a forgatagban újra és újra, egy szobában a TBC-s papával. S. Borival némiképp rendhagyó pályán indultak meg a Hévízi úti önkényesek. Az értelmes, tanult, szervezőképes Bori egymás iránt szolidáris közösséget faragott belőlük.

A következőt, B. Zsuzsát (egy gyerek) maga a polgármester irányította S. Borihoz 1990 decemberében, mikor választópolgári bizalommal telve megjelent nála, hogy ő most már hol lakjon, ha egyszer nem talál újabb albérletet. „Majd S. Bori megmondja magának!” – válaszolt talányosan az újdonsült polgármester.

Aztán jöttek sorba a többiek: B. Judit, aki szintén a közelben lakott szintén a szüleinél, két gyerekkel, s napról napra erre járván arra figyelt fel, hogy egyre több ablakból szűrődik ki fény, élet költözik a halálra ítélt házba. Öt asszony fogadta meg S. Bori tanácsát, s „jelentette fel magát” szintén. Mások nem merték követni ezt az utat: pl. S. Hajnalka, a háromgyerekes, analfabéta, mozgóárusításból élő cigányasszony, aki nem nagyon hitt a hatóság jóindulatában.

Macska-egér játék díjhátralékkal

Az önkormányzat nem lakoltatott ki senkit, nem is fenyegetőzött, nem küldött felszólításokat, de hogy, hogy nem, a díjbeszedő vállalat egyszer csak nem jelentkezett a számlákkal, melyeket korábban egyesek akkurátusán fizettek a régi, kiköltöztetett lakók nevére. (Ti. hogy ne legyenek sebezhetők ki nem fizetett közműfogyasztás miatt.) Egyszer csak a díjbeszedő lakatlannak nyilvánította a házat. Említést érdemel talán az a körülmény, hogy decemberben váratlanul mégis megjelent a villanyszámlás, s az Elmü időlegesen felfüggesztette legalista szemléletét: amennyit kasszírozni tudott, annyit kasszírozott. Még részletfizetésbe is belement, feltehetőleg évi jelentős bevételhiányát csökkentendő.

1992-ben azonban számla megint nem érkezett, s egy szép, kora áprilisi, pénteki napon megjelent a körzeti Elmü-kirendeltség embere: díjhátralék miatt kikapcsolta a ház áramszolgáltatását.

Az asszonyok egy órán belül hadba rendeződtek. Irány az Elmü! Nincs vesztegetni való idő, hétvége következik.

A villanyt még a pénteki munkaidő lejárta előtt bekapcsolta ugyanaz a szerelő…

Április 24-én, pénteken ismét eljött az Elmü embere. Kikapcsolta a villanyt, s előre megmondta: a kirendeltség saját hatáskörében nem kapcsolja vissza még egyszer. Főnökei őt magát erősen megfenyegették.

Péntek este az asszonyhad a polgármester lakásán csöngetett, de hiába. A polgármester nem volt otthon.

Hét végén a ház sötétben maradt. Azért annyit megtudtak a nők, hogy a polgármesteri hivatal az IKV igazgatójától kapott levelet, melyet a polgármesteri hivatalból valaki (ki?) továbbított az Elmü-nek.

A levél jó tanácsot tartalmazott. Nem kell kilakoltatni. Az önkényes lakásfoglalók maguktól kimennek, ha megszüntetik az áramszolgáltatást.

Amazonok

Mikor a házban kialudt a villany, még mind a 22 lakásban laktak (egyben még ittfelejtett „őslakó”). Mire tíz nap múlva S. Boriék győztek, már csak kilencen maradtak. Nyolc asszony 12 gyerekkel s egy magányos férfi egy kilencedik lakásban. (Az éjszakára csöndben besurranó rendszeres csöveseket nem számítva.)

A nyolc asszony kitartott a sötétben. Egy hétig jártak a polgármester nyakára, együtt, mind a nyolcan, hiába üzente a polgármester, hogy csak azt az ötöt fogadja, „akit ismer”. Nyolcan, mindig mind a nyolcan, elszakíthatatlanul. (A kilencedik, a férfi maga ment utánuk.) Mozgósítottak két napilapot, a helyi kábeltévét, a Naptévét és a rádiót, meg sem álltak az Elmü budapesti igazgatójáig. Kifizettek 15 781 Ft díjhátralékot. A tizedik napon kilenc levél volt a kezükben: a polgármester kéri az Elektromos Műveket, hogy emberiességi szempontokat figyelembe véve legalább három hónapra adja vissza az áramszolgáltatást. A polgármester tíz napig állta a női könnyeket. A tizedik nap nem bírta tovább, miszerint ő senkit nem tesz az utcára, de nem támogatja a jogszerűtlen állapotot azzal, hogy írásban tudomásul veszi. Estére kigyulladt a villany. Három hónapra…

A kérdés

Ma, amikor e sorokat írom, kilakoltatás zajlott a IX. kerületben, a múlt héten a VII. kerületben tűztek ki néhányat. Mindkét helyen csecsemők kerültek az utcára. (Hacsak a helyi szociális munkásoknak nem sikerült elérni valamit.)

A szocializmus „késleltetett városfejlődése” (Szelényi–Konrád, 1972) most meglódult: a falvakba visszaszorított s a nagyvárosi ipart tápláló nincstelenek hada jön, jön feltartóztathatatlanul a nagyvárosok felé, asszonyostul, gyerekestül, hogy nagyvárosi szegénnyé legyen, ahogy a világon mindenütt. A demokratikus Magyarország, a demokratikus önkormányzatok egyelőre nem veszik tudomásul, hogy a piacgazdaság vastörvényének kényszerű végrehajtói zavarják a megszokott rendet. S a Rend nevetséges papírlapjait, egy csődbe ment, bukott berendezkedés tárgyát vesztett rendeleteit szegezik szembe az áradattal. Nem lesz elég. Az elmúlt évtizedek veszteseit nem lehet elintézni mint normaszegőket.

Vagyis lehet, csak az nem demokrácia. Az rendőrállam. Vagy csendőrállam.

• Belföld