Skip to main content

Sok hűhó semmiért

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Horn Gyula keddi, jó előre és nagy csinnadrattával beharangozott beszéde gazdasági-szociális állapotainkról, megdöbbentően színvonaltalanra sikeredett. Emellett fáradtnak látszott a miniszterelnök, fölolvasása második felében bele-belebotlott a szavak végződéseibe. S amikor a szónoklat fölött kibontakozó vita végén szabadon beszélt – Antall József rosszabb napjait idézve föl –, valósággal dühbe gurulva kelt ki az ellenzék kötözködő, „obstruáló” stílusa ellen. Aztán mintha mégis elismerte volna, hogy a kormányprogram után nehéz előrukkolni nóvumokkal.

Az ellenzék nem volt egészen igazságos, amikor a régi nótát fújta: a szocialisták csak az elmúlt négy évet bírálják, bezzeg az azelőtti negyven évet nem. Horn beszéde inkább földhözragadtnak tűnt, a megválasztott perspektívából egyszerűen nem lehet rávilágítani a bajok strukturális, történelmi gyökereire. Előre meghirdetett szándéka szerint egyfajta leltárral lépett volna a nyilvánosság elé – de csak közhelyeket és unalomig ismert tényeket mutatott be. Privatizációügyben fölemlíttettek a diplomatalakás-cserék, noha a rendőrség már ejtette a hűtlen kezelés gyanúját. Megtudhattuk, hogy hol veszteségeket okozott a magánkézbe adás, hol meg indokolatlanul elhúzódott; az előző kormány áprilistól fogva, búcsúzásképpen jóformán ingyen osztogatatta az állami vagyont; tízegynéhány esetben szabálytalanság is történt, még ha a személyes felelősséget nem is tudják bizonyítani. Ezekből és más tényekből végül is az világlott ki, hogy ez a kormány jobban fogja csinálni. Ezenkívül az irigységben is rejlenek mozgósítható tartalékok. Ha ötvenezer menekültről tudunk gondoskodni (hivatalos adatok szerint mintegy nyolcezerről gondoskodunk) – mondta a miniszterelnök más összefüggésben –, akkor tudunk százezer magyar hajléktalanról is.

Minden tíz és fél millió magyarok jó miniszterelnöke akar ő lenni. Pedig a társadalmat egymással szemben álló érdekek szabdalják keresztül-kasul, s ez alól a kormány sem kivétel, amidőn a nemzet érdekét képviseli a részek érdekeivel szemben. Maga a helyzetföltárás gondolata is az érdekegyeztetésből nőtt ki. A szakszervezetek követelték, mondván, addig biza’ nem bólintanak rá a társadalmi-gazdasági megállapodásra, ameddig nem tudják, miért. A miniszterelnök válasza: mi is fontosak vagyunk, ti is fontosak vagytok, legyünk jó haverok, mint a régi szép időkben.

Pető Iván szabad demokrata frakcióvezető úgy érezte, kénytelen föllépni a színtiszta kormányérdekek, az egyensúlyteremtő keménykedés védelmében. Nemcsak a lakosságtól kért türelmet, hanem a politikusoktól is, ellenállva a népszerűt mondás kísértéseinek. „Van politikus, aki csak népszerűt mond, és van, aki arra ügyel, hogy ne mondjon népszerűtlent.” Ha – tette hozzá – a kormány szem elől téveszti meghirdetett céljait, az SZDSZ nem látja többé értelmét a kormányban maradásnak.

A tények nem lettek szörnyűbbek: éppen olyanok maradtak, amilyenek voltak.










Megjelent: Beszélő hetilap, 39. szám, Évfolyam 6, Szám 40


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon