Skip to main content


„Ki vagyok én? Sem kőműves, sem hajóács nem voltam soha: kétlaki lény, kettős a lelkem.”
Oszip Mandelstam:
Pala-óda (Kálnoky László fordítása)

Ki vagyok én? Kérdem, amikor felszállok a vonatra, aztán kiszállok Pesten vagy Újvidéken. Már az is jellemző, hogy önazonosságomra ilyenkor kérdezek rá. Nem is nevezem ezt igazi utazásnak, inkább énjeim közötti beszélgetésnek. Valószínűleg akkor is ezzel a kérdéssel vívódnék, ha sokkal messzebbre indulnék, mondjuk, ha egyszer megvalósulna az, amire régen vágyom: hogy elutazom Amerikába.

„Ha gondolkodom, máris kettő vagyok, legyek bár mégoly egyedül. Mihelyt a tudatom magamra irányul, máris bekövetkezik a szakadás” – írta Levinas, s ez a gondolat számomra akkor nyer dramatikus végkifejletet, ha a nyelvek, az államok, az etnikai közösségek különbözősége, a civilizációs paradigmaváltások is kiemelik, lemeztelenítik. Nehezen és kínosan megszerzett tapasztalat ez, amelynek a következményét, az azonosságválságot még nehezebb elismerni. Ezért megértem azt, hogy sokan menekülnek tőle, hiszen olyan kétlakiság ez – semmiképpen sem erkölcsi, hanem egzisztenciális eredetű –, amely nemcsak átalakítja, hanem meg is határozza a tapasztalatok formáit, így az utazásét is. Csodálom azokat, akik abban a hiszemben indulnak el a nagyvilágba, s feledkeznek bele a külső tájba, hogy saját benső világukat fejezik ki. Látszólag én is utazom, de nem vagyok utazó, minél inkább kifelé fürkészek, annál inkább befelé látok: a kétlakiság pecsétjét hordom magamon, két világ hangjait hallom, vagyis a lét kettőződik meg bennem. Ilyen a babiloni anarchia. Sokáig azt hittem, a kettőt össze lehet békíteni, de most már lehetetlennek tartom. Belenyugodtam feszültségükbe. Ez az állapot persze nem emlékezésből, nosztalgiából nyeri energiáit, mint ahogy újabban gyakorolják, hanem valóban két élet: Derrida személyes tapasztalatok alapján meghasonlottságnak nevezte. Párizshoz való viszonyát például a háromszoros meghasonlottság prizmáján keresztül érzékelte. „Háromszoros meghasonlottság – írta – azért, mert egy fikció segítségével, amelynek szimulakruma és erőszakossága a témánk ezúttal, mégis fenn kell tartania ugyanazt a »közösséget«, ugyanabban az »országban« és »nemzetállamban«. Hol és kivel, kivel azonosulhat tehát az ember, hogy megalkossa saját identitását, és elmondhassa saját történetét? És mindenekelőtt, kinek mesélje el? Hol vannak a minták? Minta nélkül és biztos címzett nélkül kell megalkotnia magát.” Ha nem akarok elveszni a fogalmak között, akkor azt mondom: ez mindenekfölött a nyelv kérdése, hiszen a nyelvre úgyis sok mindent át lehet hárítani az utóbbi időben. De azt a harmadik nyelvet, amiről Derrida beszél, senki sem érti. Ez az a pillanat, amikor az embernek címzettek nélkül kell megalkotnia magát.

Vagy nem ez az igazi magány? A kétlakiság? A babiloni világ? Vajon nem nagyobb magány-e a harmadik nyelvben élni, mint egy nyelvvel szüntelenül róla, mármint a magányról beszélni? Vajon nem posztirodalmi jelenség ez, amelyre rá vagyok kényszerítve?

A teória okkal és joggal figyelmeztet újabban a diskurzus hatalmára, arra, hogy ez a hatalom nem is azonos, jellegében pedig egyenesen ellentétes a nómenklatúra hatalmával, mégis befellegzett a szavak ártatlanságáról vallott lírai ömlengéseknek. A kétlakiság állapotában soha többé nem lehetek szóközpontúan elbizakodott. Az egynyelvűnek van egy hatalmi többlete, ami a valósággal szembeni elbizakodottságban nyer igazolást, vagyis a (nyelvi) minta biztonsága nélkülözhetővé teszi a valóság iránti nyitottságot, pontosabban: védelmet nyújt a sebezhetőség ellen. De aki egyszer belebonyolódott abba a nyelvbe, amit a többség nem ért, s ez alatt értem az anyanyelvi többséget is, az okvetlenül szembetalálja magát a valósággal. Nincs más kiút.

Valóság és bábeli pluralizmus! Gadamer írt egyszer arról az igényről, hogy világhorizontunk mellé állítsunk plurális nyelvi horizontot is. S akkor pluralista világunk olyan lesz, mint az új Bábel. Vég nélkül töprenghetünk arról, hogy mi lesz akkor velünk. A mandelstami sorok mintha ennek a horizontnak az egyik síkját idéznék fel: a Bábel kétlaki, gonosz kísértetét. Mert sokat hivatkozhatunk a pluralizmus értékeire, s ünnepélyes alkalmakkor hitet is tehettünk mellette, mert azt hisszük, nemes apollói vonásokkal rendelkezik, ám ha ebben a mi Bábelünkben ez beköltözik az idegsejtekbe, a nyelvbe, az érzelmekbe, és minden egyes gesztusunkba, akkor összedől a torony, amit magunk álmodtunk meg, s feltárul a pluralizmus démoni örvénye.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon