Végel László

Nyomtatóbarát változat

„Maradjunk, hogy megmaradjunk” – hangzott a bácskai és a bánáti püspökök karácsonyi üzenete, különösen azokat szólítva fokozottabb lelkiismeret-vizsgálatra, akik a távozást fontolgatják. Nem tudom, ki értette meg jobban a pásztorlevél üzenetét: azok-e, akik vasárnaponként besétálnak a templomba, vagy pedig azok, akik magukra hagyottan vívják mindennapi küzdelmüket. Ezek az idők mindenkit próbára tesznek. Karácsonykor tiszta lelkiismerettel gyújtok gyertyát – mondta a minap egy fiatal újvidéki magyar tudós. De minek a gyertya, ha villámok csapkodnak körülöttünk? – hallom egy drámaírónk ellenvetését. A nagy kérdést azonban – menni vagy maradni – úgy látszik egyikük se kerülheti meg.

Az újvidéki egyetem elektrotechnikai karának tanára kitartó munkával kitűnő programozóvá küzdötte fel magát, szakcikkei nyugati szaklapokban is megjelentek, és éppen ezekben a hetekben egy németországi kutatóközpont csalogatja állandó munkára. Kereken elutasította a kínálkozó alkalmat, holott minden oka megvan a távozásra. 1991 telén két hónapot bujdosott, mert nem kívánt bevonulni katonának. Jogilag tekintve ma is katonaszökevény. De nem hajlandó elhagyni a közösséget, amelyben évtizedek óta él. Nem állítom, hogy szilárd politikai meggyőződések irányítják, magyarságára sem szokott hivatkozni, inkább az vezérli, ami manapság nem áll nagy becsben: a lelkiismerete.

A nagy menekülés

Egy másik, ezzel éppen ellentétes példával Pesten találkoztam. Egy irodalmi érdeklődésű fiatalember, aki ugyanattól a közösségtől talán még sokkal többet kapott, mint az említett tudós, áttelepült Pestre, mielőtt az első puskalövés eldördült volna. Befolyásos támogatóknak és az általános rokonszenvnek hála, rövidesen kiváló munkahelyhez jutott, ahol még nagyobb karriert csinálhat, mint otthon. Soha többé nem térek vissza, mondta, és rohant rendezni letelepülési papírjait. Panaszkodott, hogy mennyit molesztálják a különböző hivatalokban, amit ő nem vesz jó néven, hiszen sok helyen elmondta már, milyen nagy üldöztetésnek lett volna kitéve, ha a Bácskában marad. Ez a köszönet, mondja maliciózusan.

A mai nagy exodus idején ez a két beszédes példa lebeg a szemem előtt. A tanulságok erkölcsiek, a következmények súlyosan valóságosak. Csak néhányat említek. Az újvidéki Magyar Tanszék elsőéves hallgatóit alig lehetett összetoborozni. Így is kisebb a létszám, mint amennyit a szerbiai oktatásügyi szervek előírtak. Gyakran előfordul, hogy a tanügyi hatóságok engedélyezték a magyar nyelvű osztályok működését, azok mégsem indultak be, mivel nem volt diák. Megüresednek a padok, a tanári katedrák. Ahol lehetőség volna magyar orvos alkalmazására, ott sem lehet ezt megtenni, mivel sok orvos kivándorolt. Hasonló a helyzet a jogászokkal, a közgazdászokkal, a mérnökökkel… Nemrég valaki így fogalmazta meg a jelenlegi állapotot: „Elmentek a gazdagok, maradtak a szegények.” És ha az elit eliszkol, akkor kinek lesz erkölcsi alapja számon kérni az egyszerű embertől a nemzeti azonossághoz való ragaszkodást? Nincs közvetlen kimutatás a kivándoroltak szociális összetételéről, de a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy elsősorban a módosabbak távoztak, azok, akiknek az életszínvonala eddig is magasabb volt az átlagosnál. Ide tartozik az értelmiség is. Ez pedig erőteljesen megkérdőjelezi azt a hivatkozási alapot, mely szerint a nyomor elől menekültek, hiszen ha így lenne, akkor először azok intettek volna búcsút, akik szó szerint nyomorognak. Ami pedig a veszélyt illeti, az mindenkit egyaránt fenyeget. Akik maradtak, nagyon jól tudják, hogy egy balkáni háború felhői tornyosulnak a fejük felett, és lehet, hogy eljön a pillanat, amikor valóban menekülni kell.

A törpeség átka

A nagy menekülésnek tehát van egy mélyebb rejtélye, amelyet a jelenlegi apokaliptikus helyzet elfüggönyöz. Természetesen mindenkinek elvitathatatlan joga, hogy elsősorban saját érvényesülése, karrierje, haszna lebegjen szeme előtt. A szabadsághoz tartozik, hogy mindenki szabadon választja meg tartózkodási helyét. Persze éppen azok a nyugati államok, amelyek Közép-Európához mérten sokkal előrébb tartanak a liberális gyakorlatban, állami és nemzeti érdekeiket szem előtt tartva drasztikusan korlátozták a betelepülési jogokat, így a betelepülők sokszor csak fondorlatos eszközökkel tudják elérni céljukat.

Esetünkben azonban sokkal bonyolultabb jelenségről van szó: a kisebbségi exodust a háborús körülmények felgyorsítják, de nélküle is bekövetkezett volna. Legmélyebb gyökere – hogy Cs. Gyímesi Éva kifejezésével éljünk –, a „törpeség átkában” rejlik, avagy azt is mondhatnánk, a lelki és szellemi klausztrofóbiában. A kisebbség szükségszerűen kiszorul annak az országnak a közéletéből, ahol él, és az így „összeszorított életben” egyre korlátozottabb szempontok kezdenek úrrá lenni. Fojtogató fülledtség tölt meg mindent, egyre szűkül a kisebbségi polgár mozgástere. Egyrészt európai horizontokról folyik a vita, másrészt a szűk kisebbségi létformák között kell vergődni. Ezt a kettőséget nehéz hosszasan elviselni, ez önmagában is a kivándorlás generátora.

Ennek egyik gyógyszere természetesen a kisebbségi pluralizmus lenne, de hangsúlyozzuk: csak az egyik. A valóságos terek ezzel sem nyílnak meg. Hogy az írásunk elején felsorolt példákra térjük vissza: mindkét fiatalember éles „vagy-vagy” helyzet elé került. Márpedig épp ezt kellene elkerülni. Hiszen akárhogy mérlegeljük, az első példa erkölcsi ereje nehezen versenyezhet a jól megfontolt személyes érdekek, a karrierlehetőségek és státusszimbólumok csábításával.

De vajon az anyaország jól átgondolt kisebbségi stratégiája alapulhat-e efféle éles határhelyzeten! Kényszeríthet-e bárkit is arra, hogy efféle végletes vagy-vagyok közül válasszon? Nem lenne-e szükség másfajta logikára? Olyan kiindulópontra, amely az is-is elvét szorgalmazza? Hogy plasztikus példával szolgáljak: a szegedi egyetemen a katedra elé áll egy némettanárnő, aki nem mondta fel tanári munkahelyét Újvidéken. Itt is, ott is gyakorolja a hivatását. Valóban. Miért ne lehetne egy ügyvédnek irodája Zentán is, Kecskeméten is? Miért ne lehetne valaki egyszerre tagja egy vajdasági és egy pécsi tudományos kutatócsoportnak is? Egy topolyai kereskedő miért ne tarthatna fenn üzletet Szolnokon is? A pannon térséget határok szabdalják fel, de a térség nem olyan nagy, hogy ne lehessen keresztül-kasul, ide-oda utazni rajta. Nem lenne-e gyümölcsözőbb megoldás a kisebbségi klausztrofóbiát orvosló, az anyaország gazdasági, szellemi életébe bekapcsolódást biztosító jogi feltételek megteremtése, mint a fájdalmas következményekkel járó jó szándék? Hisz ráadásul ez a jó szándék a kisebbség lélekszámát legalább olyan mértékben csökkenti, mint a másik oldalon ható asszimiláció. Nem lenne-e távlatosabb megoldás a kettős állapot ápolása? Miért ne lehetne e kettősség a mobilitás feltétele? Miért kell jó szándékkal bár, ám mégis könnyelműen támogatni egy szűk réteg önfelszámolását? Vajon nem a kétirányú „vertikális mobilitás”-hoz kellene inkább törvényes kereteket biztosítani ahelyett, hogy a dagályos kisebbségpárti szólamokat zengik? A letelepülési engedélyek osztogatása helyett vajon nem lenne alkalmasabb a kettős státus feltételeinek jogi kimunkálása? Be kellene látni: a megfelelő jogi, intézményes alapokra helyezett modern kisebbségi stratégiát nem pótolja semmiféle patetikus nemzeti retorika.

• Külföld