Balla D. Károly

Nyomtatóbarát változat

Magyarországra települve is erdélyiként nyilatkozó írótársam fejtette ki nemrég egy interjúban már-már provokatív őszinteséggel, hogy az úgynevezett hídszerep bizony hatalmas hazugság. Senki ne várja az erdélyi magyarságtól, hogy az anyaország és Románia vitáiban közvetítőként működjön. Az ő hátán – nyilatkozza – senki ne akarjon átgyalogolni. A kisebbségre történő állandó mutogatás nem segíti Budapest dolgát, ha Bukaresthez keres utat. Mint ahogy fordított irányban sem működik a híd: a románságnak esze ágában sincs épp az erdélyi magyarság révén Európába jutni.

Én, a kárpátaljai, elismerőleg bólogattam a kissé szélsőségesen fogalmazott, de alighanem igaz okfejtést olvasva, és a kifejezést: „hídszerep” – gyorsan beírtam képzeletbeli noteszomba, melybe a „kiráz tőle a hideg” kategóriájú címszavakat gyűjtöm. Eddig ugyanis csak visszafogottan idegenkedtem a hídszerep túlzott használatától, mostantól azonban már viszolyogni kezdtem tőle: ha meghallom-olvasom valahol, azonnal futkosni kezd a hideg a hátamon, kiver a jeges veríték, elsápadok, ájulás környékez.

Hasonló elváltozásokat régóta megfigyelek magamon. Először alighanem – eszmélkedésem hajnalán – a „formájában nemzeti, tartalmában szocialista” kifejezés váltotta ki belőlem e tüneteket, talán akkor, amikor vagy huszadszor hallottam-olvastam, hogy verseim ebbe a kategóriába tartoznak, ha meg véletlenül nem illenének bele, sürgősen bele kell tuszkolnom. De hideglelés fog el a „szovjet magyarok”, a „fejlett szocializmus”, az „internacionalista kötelesség” fogalmaktól is, amikor pedig Magyarországra utazván „milyen szépen beszélsz magyarul” felkiáltással dicsértek szembe, egyenesen úgy érzem magam, mintha legalábbis pápua lennék, és rézkarika fityegne az orromban.

Heveny tüneteim dús szemöldökű bölcs vezérünk országlásának végnapjaiban szaporodtak kóros gyakoriságúvá, de, be kell vallanom, az átépítés első évei sem kíméltek. Glasznoszttyal feküdtem, és peresztrojkával keltem, egész álló nap a piacgazdaságot kerestem, és egész éjjel demokráciáról álmodtam, miközben hátamon szünet nélkül futkosott a hideg.

Címszó lett kis noteszomban néhány személynév is, így Pavlov miniszterelnöké. Ahányszor csak meghallottam, furcsa képzettársítás nyomán azonnal kutyául éreztem magam, olyan kísérleti állatnak, akin a kiéheztetés experimentumát hajtják végre. Ha a dicső férfiú megjelent a képernyőn, azonnal vicsorogni kezdtem, olykor vakkantottam is néhányat. De nem sokáig. Jött a puccs, és teljes dermedtségben figyeltem az országos méretű „itt a piros, hol a piros” című hazárdjátékot.

Jegyzetfüzetem két slágerfogalma később az „Európa-ház” és a „spiritualizált határ” lett. Mindkettő toronymagasan veri az összes többit, még a „rendszerváltást”, sőt a „tizenötmillió magyart” is.

Az Európa-ház azért borzolja idegeimet, mert ha meghallom, rögtön az kezd aggasztani, vajon van-e ennek a háznak hátsó udvara, s akad-e ott egy megürült istálló, lakatlan tyúkól, üres csűr, ahol, ha már mindenképpen oda kell költöznünk, meghúzhatjuk magunkat. Mert azt mégsem hiszem, hogy azonnal a tisztaszobába invitálnak bennünket: egyrészt ott már nincs egy szabad állóhely sem, másrészt – mi tagadás – nem is vagyunk úgy öltözve: csizmánkon afganisztáni sár, lukas nadrágunkon nyugati hitelfoltok, szakadt zubbonyunkat már csak a nemzetállamöltések tartják egyben.

A másik listavezető címszótól, a spiritualizált határtól azért ver ki a hideg, mert havonta átkelek Csap–Záhonynál oda is, vissza is. Épp eléggé sokkoló hatású a gondolat, hogy 20-24 órát kell várakozni, épp elég félelmetes a 3-4 kilométer hosszú kamionsor, épp elég megszokni, hogy a vámosok csempésznek, a határőrök dezertőrnek hisznek (akik ráadásul gorombáskodnak is, ha ebben a hitükben csalódnak) – nos épp elég mindehhez hozzáedződni. Ám ha ezen túl még „szellemiesülnek” is a határok, akkor ez már nekem is több lesz a soknál. Spiritiszta szeánszokat ülünk várakozás közben? Kísértetek járják be a vámhivatalokat? Könyörgöm, uraim, babonás vagyok, ne ijesztgessenek ezzel az okkultista vízióval, inkább ehelyett legalább egyszer ízleljék meg a tiszai szelet Záhony és Csap között, de nem ám diplomaútlevéllel, hogy még a fűzfák levelei is szalutáljanak, hanem csak úgy, egyszeri emberként. Ha meg ezeket a szellemi izéket ismerik, a lélekvándorlás segítségével bújjanak egy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár bőrébe, tapasztalják meg úgy, mint jelent ekként „otthonról haza” utazni. Alighanem elmenne a kedvük a spiritualizálástól.

És ha már a Tiszáról szó esett, vissza is térhetünk a hídszerephez. Szó se róla, kicsit strapás feladat ott feszülni és tűrni mindenféle átkelni szándékozó inzultusait. Nem csoda, ha az Erdélyből áttelepült kolléga kikéri magának. Köszönöm, én is szívesebben vagyok a parton, még az erkölcsi hídpénz sem vonz. Különösen azóta nem, hogy kiderült, amit Kárpátalján nemrégiben bárki megtapasztalhatott: ha jön az árvíz, elsőnek a hidak esnek áldozatul.

• Külföld