Bíró Béla

Nyomtatóbarát változat

„A szavazók nemcsak a reformot és a szabad piacot, a privatizációt és a szabad kezdeményezést, hanem magát a demokráciát is elutasították” – írta közvetlenül a romániai általános és elnökválasztások első fordulóját követően Dan Pavel a 22 című hetilap hasábjain.

Kemény ítélet, melynek kíméletlen önrevízióra kellett volna ösztönöznie a román demokratikus erőket. Miért ilyen az a nép, melynek képviseletében a román értelmiség színe-javát egybegyűjtő ellenzék a politikai küzdőtérre lépett? Mi az oka annak, hogy ilyen mély szakadék választja el a demokratikus ellenzéket a társadalom egészétől? A nép nem tehető felelőssé semmiért, hiszen egy társadalom morális érzékenységét, mentalitását, nyilvánosságának jellegét mindenkor az értelmiség határozza meg. A „miért ilyen a nép?” kérdése tehát a „milyen az értelmiség?” kérdésére „egyszerűsödik”. S e kérdést ma már a román szellemi élet sem kerülheti meg.

Nemzeti ostobaság?

A Párizsban élő irodalomkritikus, Mircea Iorgulescu – még a választási kampány kezdetén – nyílt levélben fordult a Polgári Szövetség Pártjának elnökéhez, Nicolae Manolescuhoz, hogy védelmébe vegye a párt franciaországi képviselőjét, az ismert polgárjogi harcos Mihnea Berindeit, akit a párt országos vezetősége teljesen abszurd és nyilvánvalóan rosszindulatú érvekkel menesztett funkciójából.

„A nemzeti publicisztikába betörő oktondiságáradat tökéletesen érthető, egy bizonyos pontig még rokonszenves is – írja. – A diktatúra az ostobaságot is terrorizálta, korlátozta, üldözte és elnyomta, miért ne térhetne vissza az ostobaság is a normalitáshoz? Az ostobaság-átmenetet ugyanolyan fontosnak kell tartanunk, mint a gazdaságit vagy a demokratikusat.

Az ostobaság azonban nem tért vissza a normalitáshoz. Két fő oka van annak, hogy nálunk az ostobaság miért volt és maradt ennyire félelmetes. A nemzeti ostobaság (miért ne létezne román ostobaság is, ha létezhet »román létérzékelés«?! – lásd Noica), általában bölcs, életteli és leleményes, mit mondjak még? Sziporkázó! Irodalmunkban Caragialetől Camil Petrescuig és Marin Predáig a nemzeti ostobaság folytonosan visszatérő téma (és talán föltehetnők magunknak a kérdést: mi az oka annak, hogy minálunk az ostobaság legalább akkora szerepet játszik, mint az oroszoknál a lélek?). Másodsorban: a románok az ostobaságból egyfajta vértet, stratégiát, menedéket fabrikáltak. Az ostobaságban rejtőztünk el a történelem viszontagságai elől, nem az erdőkben. Nem az erdő a román ember testvére, hanem az ostobaság. Nem a történelmet bojkottáltuk, hanem tettük az ostobát. Prosztokraták vagyunk.”

Erkölcsi bénultság

Iorgulescu írása nem keltett sem különösebb felháborodást, sem különösebb helyeslést. Pedig az írás megjelenését követő hetekben mind több jel mutatott arra, hogy a szerző indulatai megalapozottak. Az egyik legfontosabb: megjelent a képernyőn Ceausescu udvari költője, a gátlástalan karrierizmusáról hírhedt Adrian Paunescu. A nem minden tehetség híján való nemzeti bárd öt órán át foglalta le a képernyőt, ami az RTV-ben még Ceausescu idején sem lett volna elképzelhető. A tárgyilagos megfigyelő számára nyilvánvaló volt, hogy ezzel a műsorral Iliescu elnök és „szakemberei” a román közvélemény tűrőképességét tették próbára. Egyértelműen kiderült: a román társadalom erkölcsi, sőt esztétikai érzéke egyszerűen nem működik. Az adás gusztustalan, az elemi racionalitást is lábbal tipró, a korai Ceausescu-éra nemzeti eufóriáját visszaálmodó, émelyítően érzelgős, az amoralitást és a gátlástalanságot már-már fölmagasztaló irányzata, egy elenyésző kisebbségtől eltekintve, senkiben nem váltott ki fölháborodást, szégyenérzetet, undort.

S voltak kézzelfoghatóbb jelek is. Pavel Campeanu, a Független Közvélemény-kutató Központ (CIS) irányítója a 22 című lap hasábjain szabályos időközönként beszámolt a központ kutatási eredményeiről. Ezek alapján világossá vált, hogy a megkérdezettek túlnyomó többsége nem méri fel a gazdasági helyzet súlyosságát, s egyértelműen a reform ellen foglal állást.

Egy közvélemény-kutatás azt mérte fel, milyen mértékben képesek a pártok világos politikai identitás kialakítására, s milyen mértékben képesek a választók ezt felismerni. Az eredmény ismét csüggesztő. A pártprogramok és a politikai gyakorlat sok esetben olyannyira ellentmondanak egymásnak, hogy sok esetben még azt sem lehet megmondani: egy politikai alakulat kormánypárti vagy ellenzéki. S a politikai élet káoszát a választók politikai iskolázatlansága még inkább elmélyíti.

Egy másik, közvetlenül az első választási forduló után végzett felmérés még világosabb bepillantást enged a választók mentalitásába. Az interjúalanyokat arról is megkérdezték, hogy az elnökválasztás első fordulójának három legnépszerűbb résztvevője, Ion Iliescu, Emil Constantinescu, Gheorghe Funar milyen arányban rendelkezik a 10 legfontosabbnak tekintett elnöki tulajdonsággal: intelligenciával, megnyerő beszédmóddal, becsületességgel, hazafisággal, hozzáértéssel, bátorsággal, szerénységgel, jó kinézessél, tapasztalattal, őszinteséggel? A makulátlan tisztességű Emil Constantinescu becsületből és őszinteségből csaknem ugyanazt az osztályzatot kapta, mint az a Ion Iliescu, aki az elmúlt két és fél esztendőben az egész ország szeme láttára tussolta el a terroristákra, a bányászfelvonulásokra, a marosvásárhelyi pogromra vonatkozó igazságot, akadályozta meg a bűnösök felelősségre vonását, sőt aki maga is közvetlen részese volt az elkövetett törvénytelenségeknek.

Gheorghe Funar a legnagyobb pontszámot bátorságból és hazafiságból kapta. A választók szemében a (többség kénye-kedvének kiszolgáltatott) magyarokat terrorizáló, a hadsereg és a paramilitáris szervezetek aktív támogatását élvező Funar kétszer bátrabb (40 százalék a 20 ellenében), mint a vele és az aktuális hatalmat birtokló Iliescuval szembehelyezkedő Emil Constantinescu.

Az ilyen és hasonló eredmények alapján már jóval a választások előtt nyilvánvalóvá válhatott volna, hogy a román választótestület viselkedése a hagyományos kritériumok alapján csak nagyon nehezen minősíthető, s így előrejelzése is megbízhatatlan.

Nicu bá’

Az ellenzék táborában ennek ellenére mindvégig eufória uralkodott.

Ha az akkori vallomásokat a választási eredményekkel szembesítjük, előttünk áll a szakadék, mely az ellenzéki értelmiséget a társadalom egészétől – ez idő szerint – elválasztja. Ha mindehhez még hozzászámítjuk, hogy Iliescu győzelme a román gazdaság a szó szoros értelmében vett összeomlását (a termelés az 1989-es szint felére esett vissza), az ország nemzetközi megítélésének katasztrofális romlását, az árak meghússzorozódását, az életszínvonal katasztrofális csökkenését követően következett be, a választók döntése szinte hihetetlennek, megmagyarázhatatlannak tűnik. Szerbiát és Szlovákiát kivéve nincs európai állam, melyben a kormányzat ilyen eredményességgel túlélhetné a választásokat. A kialakult helyzet magyarázatért kiáltott…

Az első kritikus hang a Romania Libera című liberális orientációjú napilap vezércikkében hangzik el: „A Demokratikus Konvenció vereséget szenvedett, mert lebecsülte ellenfeleit, és semmibe vette az ingadozók motivációigényét, s ez a vereség nem csupán a Konvencióé, hanem mindazoké, akik utolsó reményként kapaszkodtak a győzelembe. Elvárhattuk volna, hogy a kudarc nyomán a Konvenció vezetői beismerjék hibáikat.

A 22-ben a Front-kormány egykori kulturális minisztere, Andrei Plesu már írása címében azt állítja: „A választásokat nem annyira Iliescu nyerte meg, mint amennyire az ellenzék veszítette el.” Érvelésének sarkalatos tétele az, hogy a Konvenció kampányának politikai hangneme nem igazodott a választók tudatállapotához. „A románok voltaképpen kedélyes természetűek. Rosszul reagálnak arra, ha csupa negativitást ömlesztenek rájuk. Emlékezzenek vissza, a végén még Ceausescut is „Nicu bá’-ként” (Nea Nicu) emlegették. Más szóval a diktátort is „kicsinyítettük”, demonizmusát egyfajta szkeptikus családiassággal változtattuk mágikussá. A románok – tetszik, nem tetszik – hajlanak arra, hogy ne monumentalizálják, inkább bagatellizálják a rosszat. Ez az, amit az ellenzék nem értett meg. A választókat olyan valóságként kell elfogadni, mely nem dekorálható és utopizálható. Olyanok, amilyenek, s így kell számításba venni őket, vágykergető elképzelések nélkül.”

Románia igazi tragédiája nézetem szerint épp abban az értelmiségi magatartásban leledzik, melyet Andrei Plesu és elvbarátai képviselnek. S ezt a román értelmiség egy része is érzi, sőt közvetett, illetve közvetlen formában ki is mondja.

A Noica-dosszié

Adrian Marino, Kolozsváron élő irodalomteoretikus A Constantin Noica-dosszié című írásában írja, hogy Noica (aki egyébként Plesu és a román értelmiségi elit sokáig kikezdhetetlen tekintélyű tanítómestere volt) „képtelen meglátni, érezni, felfogni a »rosszat«. Sem a »kommunistát«, sem mást. Úgy véli – foglalja össze e paradox történetfilozófiát” a szerző –, totális irrealitásban élünk, nincs történelem, nincsenek politikusok, mindegy nekünk, ki vezet, ki alakít kormányt, esetleg ki tartóztat le, vet börtönbe bennünket stb. stb. (…) Látszatvilágban élünk, melyben semminek nincs értéke.” Nincs erkölcs sem, folytatja, csak lehetőség. „Amely azonban gyakorta messzire vihet. Nagyon messzire, sajnos…”

S hogy milyen messzire, azt a szerző Noica alábbi tételével jelzi: „Egy mindent feloldó és atomizáló ideológiával, azaz a demokratizmussal szemben, mely az individuumot magasztalja fel, egyetlen menedék van: a nacionalizmus” – írja Noica 1938-ban, s 1940-ben már doktriner cikkekkel vesz részt a Vasgárda hivatalos lapjának, a Buna vestirenek szerkesztésében.

„A fiatalkori eszmék folytonossága nyilvánvaló – folytatja cikkét Adrian Marino. – Filozófusunk kétségtelenül nacionalista volt és maradt. S ebből a nézőpontból bizonyos rokonszenvvel és megértéssel (legalábbis részleges megértéssel) nézhette a Ceausescu-rezsim nacionalista törekvéseit. Ahogyan ez utóbbi is beépíthette ideológiájába a noicai nacionalizmus bizonyos elemeit, melyeket átmenthetőnek ítélt a maga számára.

(…)

A jobboldali politika egyben mélységesen Nyugat-, illetve Európa-ellenes is volt. Ez a magatartás még inkább kapóra jött a rendszernek, főként, ha nyilvánosan is forgalmazható volt. Még bátorították is. Noica megbélyegezte például A jelenkori szellem hat betegségét (Bukarest, Ed. Univers, 1978), azaz a nyugati szellemét természetesen. Mintha a kommunista zónában virágzó – szintén kortárs, de keleti – szellemnek nem lettek volna (s méghozzá súlyos) nyavalyái: intolerancia, dogmatizmus, erőszak, cenzúra, kulturális terror stb. stb. (…) Valami ósdi, poros, hogy ne mondjam »reakciós« lappang az összes ilyen típusú szövegekben, melyeket Noica szinte az ember fülébe súg.”

Néplélek vagy értelmiségi lélek?

Adrian Marino e szavai a választási összefoglalók közvetlen közelében jelenlek meg, s lehetetlenség észre nem venni, hogy Noica magatartása, valóságidegensége, amoralitása csaknem pontról pontra egyezik azzal a képpel, melyet a választások, a szociológiai felmérések és a román közvélemény reakcióinak ismeretében a választó-testületről kialakíthatunk. A román értelmiségi elit nacionalista szárnya és az úgynevezett román nép közt talán mégsincs akkora szakadék, mint ahogy azt első látásra vélnők.

A kérdés persze az: Noica és az elődök juttatják-e kifejezésre az ún. román néplelket, vagy az értelmiség által a századvégen és a századelőn kimunkált nemzeti ideológia nyomta rá bélyegét a román „néplélekre”. Az igazság minden bizonnyal főként e második feltevésben rejlik. S hogy miért vált olyanná a román értelmiség jelentős része, amilyennek Nae Ionescu, Noica, Eliade, Cioran személye mutatja, annak magyarázata minden bizonnyal a román értelmiségi szociális létfeltételeiben rejlik, abban a nemzeti államban, melyet – adott formájában – az európai demokrácia kimondott vagy kimondatlan normái szerint illegitimnek érzékel, s ezt az illegitimitásérzetet Európa és a demokrácia megtagadásával kompenzálja.

Ez a tény rokonítja az óriási különbözőségek dacára is a Monarchia három utódállamát: Szlovákiát, Szerbiát és Romániát. E tényállás világos felismeréséig még sok víznek kell lefolynia a Dunán. De a kérdéssel való szembenézésre a nem is olyan távoli jövőben mindhárom társadalmat az fogja rákényszeríteni, aminek elkerülésére (merőben fölöslegesen) minden szellemi energiájukat fordítják: a társadalmi dezintegráció. Egy embertömeget ugyanis csak a létét szabályozó erkölcsi elvek tehetnek valóságos társadalommá. A nemzeti hovatartozás kizárólagos értékfogalommá emelése megbénítja, nem ösztönzi a társadalmi önszerveződést. Egy ilyen társadalomban a morális értékek szabályozó szerepét csak az önkény „pótolhatná”, de a kelet-európai államok túlságosan is kimerültek ahhoz, hogy diktatórikus eszközökkel huzamosabb ideig kormányozhatók legyenek. Arról nem is beszélve, hogy minden diktatúra tovább mélyítené a katasztrófát, közelebb hozná a társadalmi dezintegrációt.

Nacionalizmus mint nemzeti giccs

Feltevéseink helyességét a választások számos paradoxona is alátámasztani látszik. A szakértők jelentős része a választásokat megelőzően úgy vélte, hogy a választótestület reakcióit elsősorban a konkrét létfeltételek, a pillanatnyi anyagi érdekek határozzák meg. A tények azonban az elképzelést egyáltalán nem támasztották alá. A társadalom azon rétegei, melyek az ellenzéki pártok által beígért változás elsőrendű áldozatai lehettek volna, akiket a román társadalom modernizációja átmenetileg egzisztenciájukban is fenyeget, azaz a városi munkásság masszívan a Konvencióra szavazott. A parasztság azonban, mely visszakapta földjét, mely tehát a változástól csakis anyagi helyzetének javulását, de legalábbis fokozott önállóságot és szabadságot remélhetett, masszívan a modernizáció ellen voksolt.

Úgy tűnik, a román paraszt (és főként a regáti) nem hogy nem a gyomrával gondolkodik, de egyenesen Constantin Noica filozófiájának szellemében szemléli a világot. A jobboldali ihletettségű nemzeti ideológia alapvonásainak közkinccsé válását a negyvenesztendős kommunista indoktrináció csak tovább erősítette. A Nae Ionescu–Noica-Eliade–Cioran-féle világlátást éppen a kommunista nemzeti ideológia juttatta el – nemzeti giccsé kiteljesítve – a legeldugottabb falusi településekre is.

A választási eredmények egyértelműen arra utalnak, hogy Romániában is az „autochton” értékeket felmagasztaló, Nyugatellenes, tradicionalista nacionalizmus és a Nyugatra tekintő, urbánus szellemiségű társadalom modernizálásában érdekelt kozmopolitizmus áll szemben egymással. Egyre többen vannak, akik a Ceausescu és Noica által egyaránt képviselt „harmadik utas” megoldás képtelenségét felismerik, s a román társadalom nagy dilemmáját a valóság és a vágyálmok közti választásban látják.

A Romania Libera október 15-i számában Tudor Stefanescu írja: „Társadalmi-kulturális vonatkozásban… egyfajta fordított adaptációt alakítottunk ki, a vágyálmokhoz és nem a valósághoz próbáltunk idomulni. Csodálkozhatunk azon, hogy a kormány »politikájának« továbbra is meghatározó vonása a valóság és a valóságról kialakított utópisztikus elképzelések közti antagonizmus? A demagógiával szembeni sebezhetőségünk az alkalmazkodásképtelenség egyik formája csupán. Ahogyan a jó és a rossz közti különbségtételre való képtelenség is ebből fakad. Az új iránti bizalmatlanság és az alternatívák elutasítása szintén ennek az alkalmazkodásképtelenségnek a megnyilvánulása.

Mai állapotaink igazi tragédiája azonban az, hogy a történeti meghatározottságokon túl, az aktualitáshoz való alkalmazkodásnak ezt a képtelenségét mesterségesen is táplálják bennünk. A deklaratív külszín és a valóság közti szakadékkal való megbékélés eltompította honfitársaink nagy részének érzékenységét, a finomabb árnyalatok érzékelésére csaknem képtelenek. Az értékelés alapja náluk mindig az eltorzított valóság. Győzelmük ezért tragikus. Ez a győzelem látszat-önmegvalósítás, illúzió, akárcsak az a kép, melyet a környezetükben zajló eseményekről kialakítanak.

A román társadalomnak nem szabad elfelednie Liviu Antonesci figyelmeztetését: »Annak pedig, aki szereti a zsarnokságot, joga van hozzá, hogy elviselje.« Ez a megállapítás egyénekre és népekre egyaránt vonatkozik. Nem lehet valakit erőnek erejével szabaddá tenni, mindenkinek – egyénnek és közösségnek – joga van a választáshoz. S épp ennyire igaz, hogy a népek megérdemlik azokat a vezetőket, akiket választanak maguknak. (…) Következésként nagyon is megérdemeltük Ceausescut, ahogyan megérdemeljük a jelenlegi parlamentet és Iliescut. Amikor majd jobbakat fogunk érdemelni, jobbakat fogunk választani magunknak…”

Vissza a morálhoz

A megoldást – s ezt már a kisebbségi lét nyújtotta távlat mondatja velünk – nem lesz könnyű megtalálni. A román értelmiségi elit domináns része közel hét évtizeden át – szándéka szerint átmenetileg – felfüggesztette a morális elvek jelentős részét, a kisebbségekre vonatkozó igazságot száműzte a román közéletből, szentesítette a nemzeti diszkriminációt, a gyengébb megalázását és kifosztását, az emberi jogok vonatkozásában következetes „kettős könyvelést” vezetett be, a tények tiszteletét a vágyálmok uralmával helyettesítette. Ez az öngyilkos stratégia most hozza meg „gyümölcseit”.

A morális törvények érvényességének átmeneti feloldása a morális ítélőképesség állandósult bénultságát eredményezte. A fokozatosan magára ébredő értelmiség elborzadva szemléli művét, mely rövid távon leküzdhetetlen akadályként tornyosul az Európába való integráció s implicite az ország modernizálásának útjában. A gazdaság és a társadalom modernizálását megelőzően az erkölcsi érzéket kell modernizálni, ami még az előző kettőnél is hosszadalmasabb és bonyolultabb feladat. De nem megoldhatatlan. S mert a romániai társadalom léte fordul meg ezen, a magyarságot is magában foglaló demokratikus tábor még veszíthet el csatákat, az ütközetet azonban már nem veszítheti el.

Annál meghökkentőbb, hogy Magyarországon egyre többen vannak azok, akik a román–szerb–szlovák kísérletet épp a totális csőd előestéjén szeretnék „hazahozni” Magyarországra. Ha nem vélnők úgy, hogy e vállalkozás kudarcra van ítélve, azt is mondhatnék: vérfagyasztó perspektíva…

• Külföld