Skip to main content

Védőháló nadrágszíjból?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az április elsejétől bevezetett drasztikus (200–300 százalékos) áremelések újból a román belpolitika előterébe állítják a gazdaság kérdéseit. A hatalom képviselői, főként a Petre Roman jobbkezeként számon tartott Adrian Severin reformügyi miniszter a hazai és a külföldi nyilvánosság előtt egyaránt azt hirdeti, hogy a román reform az összes kelet-európai reformok közül a leghatékonyabb: ha az árakat és a költségeket összhangba hozzák, valóságos verseny alakulhat ki.

Ám Severin úr és a nyugati pénzügyi világ képtelen fölmérni, mennyire súlyosak a román gazdaság szerkezeti fogyatékosságai. Nem csupán arról van szó, hogy a román ipar hatalmas hányada egy paranoiás elme szörnyszüleménye, hanem arról is, hogy átalakításához az ország már régen nem rendelkezik a szükséges erőforrásokkal. A román munkaerő szakképzettsége, munkaerkölcse ráadásul merőben különbözik attól, amelyre a nyugati szakemberek árliberalizálási javaslataikat alapozzák. A személyi állomány összetétele, az egyes szakembereknek a gazdaságirányítás különböző szintjein elfoglalt pozíciója teljesen esetleges, hiszen nem elsődlegesen gazdasági-műszaki szempontok alapján alakították ki.

Az országot nyilvánvalóan csak a nyugati segítség, kölcsönök, illetve beruházások lennének képesek gazdaságilag talpra állítani. A világbank az árliberalizálás engedelmes megvalósítása fejében támogatást ígér, azt azonban sem a világbank, sem Severinék nem mérik fel, hogy az árak liberalizálása mekkora terheket ró a bérből és fizetésből élők rétegeire. Az a pénzmennyiség ugyanis, mely az utóbbi időben a lakosságnál felhalmozódott, s melyre közgazdászaink – elvben helyes – következtetései épülnek, közelről sem a bérből és fizetésből élők zsebébe vándorolt, így az árliberalizálás sem alkalmas ennek az összegnek az elvonására.

Miniszterelnökünk szociális védőhálóról beszél, de a tv-ben folyó propagandakampány során, melynek keretében estéről estére miniszterek válaszolnak a „hallgatók kérdéseire”, a létminimum fogalma fel se merül. Az árak növekedését pedig maguknak a vállalatoknak kell a bérek emelése révén kompenzálniuk. A vállalatok túlnyomó többsége azonban a jelenlegi fizetéseket sem képes kifizetni. Csőd fenyegetheti az újonnan született magánvállalkozások túlnyomó többségét is, hiszen a költségek (a nyersanyagárak, adóztatás, béremelés) halmozódását az esetek többségében nem lehetnek képesek elviselni. A nagyvállalatok esetében is várható, hogy képtelenek lesznek a kormány által oly nagylelkűen „nyújtott” kompenzációk kifizetésére, ami a fizetőképes kereslet katasztrofális csökkenéséhez vezethet. A következmények nagy valószínűséggel megjósolhatóak: a növekvő szociális feszültségek miatt a politikailag frusztrált, nemzeti önérzetében – a gazdaság sikertelensége által is – megalázott tömegek elkerülhetetlenül kétségbeesett kormányellenes akciókba menekülnek.

(Sepsiszentgyörgy)










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon