Ara-Kovács Attila

Nyomtatóbarát változat

Úgy tűnik, a román szélsőjobboldal – az elmúlt hónapokban elszenvedett sorozatos politikai vereségeit követően – hamar magára talált. Ezúttal a legnyomósabb érvhez folyamodott, a gazdaságihoz. Sikeresen: az önnön kommunista másnaposságától szabadulni képtelen kormányzat tálcán kínálja számára az újabb legitimációs lehetőségeket. Ráadásul az Iliescuék által szorgalmazott új keletű szovjet–román szerződés – egyebek mellett a Szovjetunióval szembeni román területi követelésekről való formális lemondás – az eddig még józanabb ellenzéket is a jobboldal tárt karjaiba kergette.

A területszerzés azonban egészen nem került le a napirendről. Marosvásárhelyen, a hivatásszerű magyarellenesség szülőhelyén, különös bank létesült – a Vatra Romaneasca égisze alatt, a kormány garantálta tőkefedezettel. Ez eddig még különösebb csodálkozásra vagy ijedelemre nem kellene alkalmat adjon, ha történetesen nem lehetne máris tetten érni a szándékos azonosságot ezen új keletű vállalkozás és a Vatra egyik múlt századi elődje, a politikát és bankügyleteket a kultúrával sajátosan kevergető ASTRA között.

Mi is volt tulajdonképpen az 1861-ben alapított ASTRA? Formálisan: „a román irodalmat és a román nép kultúráját támogató erdélyi szövetség.” Lényegében azonban – egyebek mellett – olyan hitelbank, mely számolatlanul adta a kölcsönöket, az akkor még Magyarországhoz tartozó erdélyi területeken működő román egyházaknak – az ortodoxnak és az unitusnak –, valamint román vállalkozóknak és középparasztoknak. Ekként kerülhetett akkor román kézbe jelentős földterületek, intézmények egész sokasága.

Hírek szerint az 1991 tavaszán Marosvásárhelyen és Kolozsváron tanyát verő bank is sikeres elődjének gazdasági és politikai örökébe óhajt lépni. Révén máris megindult a helyi középvállalkozások és a szolgáltatások „privatizációja”. Boltok, gyógyszertárak – sőt egész utcasorok – leltek gazdára, melyek felvásárlásához hitelt a szóban forgó bank adott. Egyetlen feltétellel: az új tulajdonosnak feltétlenül románnak kell lennie. A Kárpátokon túlról – Óromániából tehát – élénk érdeklődés követi a bank tevékenységét, nem kismértékben épp azért, mert ott még ily mértékben sem kezdődött el a „privatizáció”. Kezdetét vette tehát egy újfajta bevándorlás Erdélybe – hasonlóképpen, mint Ceausescu idejében –, csak most bújtatottabb eszközökkel, és a másoktól könnyedén – állami segédlettel – elszerzett tulajdon biztos fedezékei mögül.

Hogy mennyire lehet piaci feltételeknek nevezni a kormány által biztosított, nemzeti szempontú támogatást, nem tudni. Nem meglepő viszont, hogy Romániában a liberális gazdaság előhírnökei – immáron kevésbé nemzetközpontúan – olyan egyének lettek, akiknek 1989 decemberét követően – egy időre legalábbis – ajánlatos volt eltűnni. Nagyváradon a Securitate néhány kiérdemesültje Lucon néven virágoztatott fel egy import–export vállalatot, s az üzlet nem lehet akármilyen, minthogy azóta már párja is akadt, egy Crisia nevű – ugyancsak egykori titkosrendőröknek kenyeret adó – kft. „jogi személyében”. Aradon a volt kommunista propagandatitkár nyitott magánkereskedelmi irodát, Kolozsvárott hasonló egykori pártkáderekből és rendőrökből alakult monopolhelyzetet élvező bizományi láncolat, mely nagy tételben – és a jelek szerint zökkenőmentesen – szállít antik tárgyakat külföldi megrendelőknek.

Akárhogy is van, az ország – legalábbis nyugati fele – kezd magára találni, ami csalhatatlan jele annak, hogy Romániában igazából semmi sem változott.

• Külföld