Ara-Kovács Attila, Braun Róbert

Nyomtatóbarát változat

Marian Dinu,
a Nemzeti Megmentés Frontjának szóvivője a minap – a sajtó képviselőit megnyugtatandó – arról beszélt, hogy a felkelő nép elégette Ceausescu portréit és műveit, így a múlt szelleme Romániába már soha vissza nem térhet. A győztes forradalom eufóriájában sok szempontból elgondolkodtató okoskodás ez. A fenti idézet azt is sugallja: előfordulhat, hogy mindössze a szimbólumok megsemmisítésével remélik szétzúzni a Ceausescu-rendszert.

Figyelmeztető lehet, hogy a jelenlegi vezetésbe az egykori kommunista párton kívüli személyek be sem kerültek. A forradalom másnapján a kolozsvári utca képe közel sem egy győztes felkelés boldogságát mutatta, az emberek arcán inkább tehetetlenség, mint forradalmi hevület látszott. A városháza erkélyén ugyanazok mondtak beszédet, akik hetekkel azelőtt; a halalom sebtiben megalakuló helyi szervezetei lényegében ugyanazokból álltak, mint annak előtte. A tamáskodás – félreértés ne essék – nem a felelősök fővesztése elmaradásának szól, ám furcsa, hogy a hatalom új birtokosainál igény sem látható arra, hogy az irányításba – ha úgy tetszik: kívülállók is – kerüljenek. Alighanem sokan aggódnak, hogy feléled a „mindnyájan románok vagyunk, más az ellenség” jól ismert ideológiája, mely annak idején, a negyvenes évek végén, oly sikerrel egyengette az egykori szélsőjobboldali Vasgárda tagjainak útját a kommunista párttagság, vagyis a hatalmon maradás felé.

Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy Kelet-Európa-szerte nemcsak a múltért, de azokért a jövőbeni buktatókért és csapdákért, melyek már ma is úgyszólván kikerülhetetlennek tűnnek, a román kommunistákat terheli a legnagyobb felelősség. Egy ilyen végletből – amilyennek minden kétséget kizáróan a Ceausescu-diktatúra bizonyult – a társadalom vagy annak jelentékeny része könnyen egy másik végletbe zuhanhat át, mely csak formájában és jelszavaiban különbözik a kommunista közelmúlttól, intoleranciájában azonban szervesen kapcsolódni fog ahhoz. Nehéz feledni, hogy aktuálpolitikai kérdések érvpótló vegyítése a mitikus őstörténettel már Ceausescunak is fő eszköze volt a nemzeti ellentétek végletes élezésére. Nem lehet elég óvatosan kezelni a kérdést, hiszen a román többpártrendszer hagyományaitól sem idegenek e jelenségek.

A többséget jellemzi kisebbségeinek attitűdje is, a klán uralma alól alig felszabadult magyar kisebbség azonnal azt kezdte számolgatni, hány hely is jár neki a hatalom intézményeiben, míg mások figyelmeztettek, egyelőre nem szabad túlzónak tetsző nemzetiségi követelésekkel előállni. A kétségtelenül a romániai lakosság által megvívott győztes forradalom értékét aligha csökkenti az áldozatkész magyarországi segítség, a román nemzeti média azonban igen óvatosan tett említést e segélyekről.

A Nemzeti Keresztény Parasztpárt nosztalgikus megjelenése csak felszín. Emögött olyan társadalmi összefonódások húzódnak meg, melyek már a múltban is jellemző módon és jellemző irányba tudták terelni a román társadalom fejlődését, ráadásul olyan mechanizmusok útján, melyek Közép-Európától nyugatra soha nem voltak tapasztalhatók. Az ortodox egyház, mely korántsem csak államegyházként volt hallgatólagos vagy kényszerű támogatója aktuális politikai kurzusoknak, hanem a hatalom egy részének birtokosaként is, újfajta, közvetlen pártpolitikai szerepvállalásra is kísérletet tett a forradalmi változások közepette. Túlfűtött nemzeti, idegenekkel szemben jellemzően intoleráns hagyományaival félő, hogy máris jelentős mértékben inspirálja nemcsak az említett parasztpárt, de a szerveződő többi tömörülés, illetve szervezet politikai világlátását.

Mindezek után már egészen természetesnek tűnhet, hogy ennyi áttételes és máris jelentkező konfliktus közepette még csak kísérlet sem történt a monolit pártállam felbontására. Az egykori titkosrendőrség, a Securitate hatalmi monopóliumát és az egykori kommunista párt intézkedési jogkörét lassan és észrevétlenül az az intézmény sajátítja ki, mely az elmúlt hetekben minden döntés origójában volt: a hadsereg. A forradalmat követő első napokban oly gyakran hangoztatott „A hadsereg a néppel van!” jelszó nem feledtetheti velünk, hogy a kezdeti megtorlásokban sem a Securitate, hanem a hadsereg volt a kezdeményező. Temesvárra éppúgy igaz ez, miként Bukarestre, és Kolozsváron is egybehangzóan állította mindenki, hogy a Securitate-egységek részt sem vettek az utcai tüntetések megtorlásaiban, csak később, a forradalmat követő egy-két nap során végrehajtott terrorakciók tettesei voltak titkosrendőrségi ügynökök. Így a ma a Securilatéra szórt vádak és átkok jó része a hadsereget illetné. Megjegyzendő, hogy a forradalom elején nem került felszínre a hadsereg egyes fegyvernemeinek bizonytalankodása: a közös és egységes ellenségkép megőrzése érdekében minden hír, minden információ és dezinformáció a titkosrendőrséggel, illetve az apró csúsztatással terroristáknak nevezett Ceausescu-hű erőkkel foglalkozott.

A helyszíni tapasztalatok alapján a forradalom első pillanataitól fogva érezhető volt, hogy rögtön az átállást követően milyen határozott lépéseket tesz a hadsereg annak érdekében, hogy a lakosságot a hatalmi tényezők sorából kirekessze. December 22-ről 23-ra virradó éjszaka, a legnagyobb harcok idején, amikor az eseményekben kiemelkedően fontos szerepet játszó televízió épülete is veszélybe került, a vezetőség felszólította a lakosságot, hogy kapcsolódjon be a legfontosabb objektumok védelmébe. Bukarest felkelő civiljei ezrével özönlöttek az utcára, ahol a szó szoros értelmében puszta kézzel, testükkel védték az épületeket, mert a hadsereg fegyvert nem osztott. Néhány géppisztoly és kisebb kézi fegyver csak akkor kerülhetett civil kézbe, mikor a felkelők az elesett katonáktól elvették.

A hadsereg, mely a forradalom eldőlt győzelmi pillanatát követően állt csak át, sem akkor, sem azóta nem kívánta lehetővé tenni, hogy a „nép” bármilyen szerepet kaphasson a döntési mechanizmusban. A Ceausescu házaspár furcsa és jogilag kifogásolható megölése mellett talán ez volt a legnagyobb hiba, melyet a fegyveres erők az elmúlt hetekben elkövettek, és ez minden kétséget kizáróan hátráltatni fogja egy valódi román jogállam létrejöttét.

Annál is inkább, mert a forradalomban nagyon fontos szerepet játszó hadseregnek nincs megfelelő társadalmi ellensúlya. Össznépi lelkesedés állította a nemzet oldalára, de ez a lelkesedés nem képes tükrözni egy tagolt társadalom belső viszonyait. Csak remélhetjük, hogy Romániában etnokrácia helyett a demokrácia arat győzelmet.

• Külföld