Skip to main content

Országomat egy tankért – tankomat egy országért?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Marian Dinu,
a Nemzeti Megmentés Frontjának szóvivője a minap – a sajtó képviselőit megnyugtatandó – arról beszélt, hogy a felkelő nép elégette Ceausescu portréit és műveit, így a múlt szelleme Romániába már soha vissza nem térhet. A győztes forradalom eufóriájában sok szempontból elgondolkodtató okoskodás ez. A fenti idézet azt is sugallja: előfordulhat, hogy mindössze a szimbólumok megsemmisítésével remélik szétzúzni a Ceausescu-rendszert.

Figyelmeztető lehet, hogy a jelenlegi vezetésbe az egykori kommunista párton kívüli személyek be sem kerültek. A forradalom másnapján a kolozsvári utca képe közel sem egy győztes felkelés boldogságát mutatta, az emberek arcán inkább tehetetlenség, mint forradalmi hevület látszott. A városháza erkélyén ugyanazok mondtak beszédet, akik hetekkel azelőtt; a halalom sebtiben megalakuló helyi szervezetei lényegében ugyanazokból álltak, mint annak előtte. A tamáskodás – félreértés ne essék – nem a felelősök fővesztése elmaradásának szól, ám furcsa, hogy a hatalom új birtokosainál igény sem látható arra, hogy az irányításba – ha úgy tetszik: kívülállók is – kerüljenek. Alighanem sokan aggódnak, hogy feléled a „mindnyájan románok vagyunk, más az ellenség” jól ismert ideológiája, mely annak idején, a negyvenes évek végén, oly sikerrel egyengette az egykori szélsőjobboldali Vasgárda tagjainak útját a kommunista párttagság, vagyis a hatalmon maradás felé.

Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy Kelet-Európa-szerte nemcsak a múltért, de azokért a jövőbeni buktatókért és csapdákért, melyek már ma is úgyszólván kikerülhetetlennek tűnnek, a román kommunistákat terheli a legnagyobb felelősség. Egy ilyen végletből – amilyennek minden kétséget kizáróan a Ceausescu-diktatúra bizonyult – a társadalom vagy annak jelentékeny része könnyen egy másik végletbe zuhanhat át, mely csak formájában és jelszavaiban különbözik a kommunista közelmúlttól, intoleranciájában azonban szervesen kapcsolódni fog ahhoz. Nehéz feledni, hogy aktuálpolitikai kérdések érvpótló vegyítése a mitikus őstörténettel már Ceausescunak is fő eszköze volt a nemzeti ellentétek végletes élezésére. Nem lehet elég óvatosan kezelni a kérdést, hiszen a román többpártrendszer hagyományaitól sem idegenek e jelenségek.

A többséget jellemzi kisebbségeinek attitűdje is, a klán uralma alól alig felszabadult magyar kisebbség azonnal azt kezdte számolgatni, hány hely is jár neki a hatalom intézményeiben, míg mások figyelmeztettek, egyelőre nem szabad túlzónak tetsző nemzetiségi követelésekkel előállni. A kétségtelenül a romániai lakosság által megvívott győztes forradalom értékét aligha csökkenti az áldozatkész magyarországi segítség, a román nemzeti média azonban igen óvatosan tett említést e segélyekről.

A Nemzeti Keresztény Parasztpárt nosztalgikus megjelenése csak felszín. Emögött olyan társadalmi összefonódások húzódnak meg, melyek már a múltban is jellemző módon és jellemző irányba tudták terelni a román társadalom fejlődését, ráadásul olyan mechanizmusok útján, melyek Közép-Európától nyugatra soha nem voltak tapasztalhatók. Az ortodox egyház, mely korántsem csak államegyházként volt hallgatólagos vagy kényszerű támogatója aktuális politikai kurzusoknak, hanem a hatalom egy részének birtokosaként is, újfajta, közvetlen pártpolitikai szerepvállalásra is kísérletet tett a forradalmi változások közepette. Túlfűtött nemzeti, idegenekkel szemben jellemzően intoleráns hagyományaival félő, hogy máris jelentős mértékben inspirálja nemcsak az említett parasztpárt, de a szerveződő többi tömörülés, illetve szervezet politikai világlátását.

Mindezek után már egészen természetesnek tűnhet, hogy ennyi áttételes és máris jelentkező konfliktus közepette még csak kísérlet sem történt a monolit pártállam felbontására. Az egykori titkosrendőrség, a Securitate hatalmi monopóliumát és az egykori kommunista párt intézkedési jogkörét lassan és észrevétlenül az az intézmény sajátítja ki, mely az elmúlt hetekben minden döntés origójában volt: a hadsereg. A forradalmat követő első napokban oly gyakran hangoztatott „A hadsereg a néppel van!” jelszó nem feledtetheti velünk, hogy a kezdeti megtorlásokban sem a Securitate, hanem a hadsereg volt a kezdeményező. Temesvárra éppúgy igaz ez, miként Bukarestre, és Kolozsváron is egybehangzóan állította mindenki, hogy a Securitate-egységek részt sem vettek az utcai tüntetések megtorlásaiban, csak később, a forradalmat követő egy-két nap során végrehajtott terrorakciók tettesei voltak titkosrendőrségi ügynökök. Így a ma a Securilatéra szórt vádak és átkok jó része a hadsereget illetné. Megjegyzendő, hogy a forradalom elején nem került felszínre a hadsereg egyes fegyvernemeinek bizonytalankodása: a közös és egységes ellenségkép megőrzése érdekében minden hír, minden információ és dezinformáció a titkosrendőrséggel, illetve az apró csúsztatással terroristáknak nevezett Ceausescu-hű erőkkel foglalkozott.

A helyszíni tapasztalatok alapján a forradalom első pillanataitól fogva érezhető volt, hogy rögtön az átállást követően milyen határozott lépéseket tesz a hadsereg annak érdekében, hogy a lakosságot a hatalmi tényezők sorából kirekessze. December 22-ről 23-ra virradó éjszaka, a legnagyobb harcok idején, amikor az eseményekben kiemelkedően fontos szerepet játszó televízió épülete is veszélybe került, a vezetőség felszólította a lakosságot, hogy kapcsolódjon be a legfontosabb objektumok védelmébe. Bukarest felkelő civiljei ezrével özönlöttek az utcára, ahol a szó szoros értelmében puszta kézzel, testükkel védték az épületeket, mert a hadsereg fegyvert nem osztott. Néhány géppisztoly és kisebb kézi fegyver csak akkor kerülhetett civil kézbe, mikor a felkelők az elesett katonáktól elvették.

A hadsereg, mely a forradalom eldőlt győzelmi pillanatát követően állt csak át, sem akkor, sem azóta nem kívánta lehetővé tenni, hogy a „nép” bármilyen szerepet kaphasson a döntési mechanizmusban. A Ceausescu házaspár furcsa és jogilag kifogásolható megölése mellett talán ez volt a legnagyobb hiba, melyet a fegyveres erők az elmúlt hetekben elkövettek, és ez minden kétséget kizáróan hátráltatni fogja egy valódi román jogállam létrejöttét.

Annál is inkább, mert a forradalomban nagyon fontos szerepet játszó hadseregnek nincs megfelelő társadalmi ellensúlya. Össznépi lelkesedés állította a nemzet oldalára, de ez a lelkesedés nem képes tükrözni egy tagolt társadalom belső viszonyait. Csak remélhetjük, hogy Romániában etnokrácia helyett a demokrácia arat győzelmet.

















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon