Ara-Kovács Attila

Nyomtatóbarát változat

A kelet-európai változásokból okulva a nemzeti szuverenitást szinte valamennyi köztársaság szabad választások útján igyekszik kivívni és kellő mértékben legitimálni. Persze ez sem számít egyszerű feladatnak, annál is kevésbé, mert Belgrád kitartóan ügyködik azon, hogy a belső átalakulásokhoz szükséges demokratikus feltételek megteremtését akadályozza. A pluralizmust lehetővé tevő párttörvény például csak a harmadik olvasat nyomán, most nyár középén születhetett meg, de még e törvény is eléggé diszkriminatív módon bánik el a választásokból kirekesztett kisebb pártokkal, s különösen sújtja az amúgy is nemzeti-gazdasági ellentétek szabdalta, kevéssé fejlett területek sajátos politikai törekvéseit.

Ilyen körülmények között nem csoda, ha a tagköztársaságok rendre szembehelyezkednek valamennyi központi, tehát a „régi rendszerre” emlékeztető kezdeményezéssel. Ekként fogható fel a már megtartott választások (Szlovénia, Horvátország) egyértelmű ellenzéki győzelme, és aligha kétséges, hogy az ősz folyamán Bosznia-Hercegovinában, Macedóniában és Montenegróban is megismétlik ezek forgatókönyvét.

„Alkotmányos” titkok

Koszovóban ismét radikális formát öltött a szerbekkel való szembenállás. A korábbi koszovói miniszterelnök, Jussuf Zejnulahu, valamint az exbelügyminiszter Jussuf Karakushi részvételével szeptember 7-én több mint száz küldött titokban összegyűlt, és új alkotmánytervezetet vetett papírra, mely a horvát, szlovén és szerb kezdeményezésekhez hasonlóan immáron tartalmazza a szuverenitás kinyilvánítását is. Belgrád az összejövetelt természetesen újra „fegyveres felkelési előkészítő akciónak” minősítette, az alkotmányszövegezők támogatására utcára vonuló lakosság körében pedig azonnal széles körű letartóztatásokat foganatosítottak. Másfél évvel ezelőtt hasonlóképp tiltakoztak az ellen a belgrádi döntés ellen, amely az 1974-es titoista, de a nemzetek és nemzetiségek szempontjából mégis több liberális elemet tartalmazó alkotmányt eltörölte, s helyébe a szuverenitásnak még a látszatát is kerülő alkotmányt kényszerített a jugoszláviai albánokra.

Engedetlen elégedetlenek

Koszovóban a helybeli többségi albán lakosság ellenállása idézte elő az újabb konfrontációt, a Jugoszláviát megosztó egyéb közelmúltbeli események viszont azon kisebbségi kezdeményezésekhez kötődnek, amelyek immár nemcsak az államkonstrukció szövetségi értelmét és életképességét kérdőjelezik meg, hanem a nemzetállami törekvések valamennyi súlyos szervi baját is előrevetítik. Augusztusban, a történelmi macedón egyház évfordulóján, a független Macedónia jelszavával, két napig tartó zavargásokra került sor Prohor Pcinskijben, több száz sebesülttel és letartóztatottal. Az esemény csak egyik részmozzanata annak a már hónapok óta tartó engedetlenségi hullámnak, melynek célja, hogy külön államot hozzanak létre a Jugoszláviában, Görögországban és Bulgáriában élő macedón népcsoportokból. Júliusban az ellenzék befolyása alatt álló és nemrég újjáéledt, múlt századi alapítású gerillacsoport, az Összmacedón Forradalmi Szervezet, az IMRO, komoly nemzetközi feszültséget is előidézett azzal, hogy tagjai lezárták a Görögországba és Bulgáriába vezető utakat, ekként adva nyomatékot követeléseiknek.

Augusztus végén a szerbiai Zandjak terület Novi Pazar városában vonult mintegy tízezer mohamedán az utcákra: a katonaság beavatkozása nyomán itt is százak sebesültek meg. Szeptember elején Bosznia-Hercegovinában csaptak össze a nemzeti (horvát, szerb, montenegrói, bosnyák) indulatok. A hadsereg azonnal rendkívüli állapotot vezetett be, a tüntetések központját, Foca várost elszigetelte a külvilágtól, így a következményekről lényegében azóta sem értesült a világ.

A legutóbbi napok eseményeiben ismét a horvát és szerb ellentét került napirendre. A horvátországi szerbek fellegvárában, Kninben került sor nagyobb szeparatista megmozdulásra, amiben – a jelek szerint – belgrádi biztatás is szerepet játszott. A knini szerbek kezdetben mindössze helyi polgári engedetlenségi mozgalmat szerveztek, de tiltakozásuk hamar átterjedt az egész vidékre; fegyveres csoportok alakultak, lezárták a közutakat, és kilátásba helyezték, hogy akcióikat mindaddig folytatják, amíg védelmet nem kapnak a horvát függetlenségi aspirációkkal szemben, azaz amíg Belgrád nem tesz egyértelműbb – akár katonai – lépéseket érdekükben. De a jugoszláv hadsereg katonái helyett horvát rohamosztagosok érkeztek a helyszínre, ékes példájaként annak, hogy Belgrád ma már koránt sincs abban a helyzetben, hogy tiltakozó üzeneteken túl tényleges beavatkozásra szánhassa el magát.

Katonai diktatúra vagy polgárháború?

Ám hogy a horvátok sem mennek a szomszédba, ha túlzott nemzeti törekvéseik érvényesítéséhez ötletekre van szükségük, arra az újabb keletű isztriai válság szolgáltatja a legjobb példát, amely a jugoszláviai általános belső konfrontációkat most alighanem horvát–szlovén ellentéttel is bonyolítani fogja. Az Isztriai-félsziget hovatartozása ugyanis a nemzetiségi szempontból vegyes lakosság miatt egyébként is vitát képez Szlovénia és Horvátország között, ám most – egy zágrábi, félig-meddig titkos horvát–román megállapodás értelmében – nagyobb számú horvátot telepítenek ide, akik a közeljövőben emigrálnak majd Romániából. Ljubljana máris árgus szemekkel figyeli a múlt hónapban Ion Iliescu román és Franjo Tudjman horvát elnök közötti állítólagos megállapodás következményeit, Belgrád pedig aligha fog habozni, hogy ezzel is tovább szítsa az ellentéteket a Jugoszláviából való kiválás legjobb esélyeivel rendelkező két köztársaság között.

A legkülönbözőbb érdekek bonyolult játékának szezonjára számíthatunk tehát ismét abban a Jugoszláviában, melyet a jelek szerint ma már a hadsereg sem tud politikailag „homogén közeggé” változtatni. Október 5-én hajnalban Ljubljanában a „jugoszláv” hadsereg megszállta a szlovén területvédelmi parancsnokságot, ám ezt az eseményt nem annyira a katonai diktatúra, mint inkább a polgárháború előjelének tekinti mindenki. És egyre gyakrabban idézik a legkülönbözőbb álláspontokat valló körökben is egyetértőleg a népszerű regényíró, Dobrica Cosic szavait, aki a közelmúltban ekként vonta meg a délszláv közeljövő mérlegét: „Igazából azt szeretném, ha Jugoszlávia egybenmaradna, mert tudom, hogy például a horvátok és szerbek sohasem tudják majd kialakítani saját nemzeti határaikat. És azzal is tisztában vagyunk mindannyian, hogy Európához akarunk tartozni. De ahogyan most állnak dolgaink, erre nem sok az esély, hisz ki tudja, holnap gépfegyverekkel támadunk-e majd egymásra, vagy éppenséggel tankokkal. Szomorúan kell bevallanom hát, hogy Jugoszlávia nemcsak a háborút, de a békét sem tudja túlélni már.”

• Külföld