Ara-Kovács Attila

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Gyakran hallani olyan véleményt, hogy a helsinki folyamat lezárult, és új együttműködési formát kell kialakítani. A nemzetközi feltételek mennyiben módosítottak a folyamat lényegén?

Hargitai Zsuzsa: Valóban, már 1990 nyarán mindenki úgy érezte, hogy a helsinki folyamat betöltötte szerepét: Európa egységes lett. Ám azt is látnunk kell, hogy ezen kívül nem volt, és ma sincs olyan fórum, mely ilyen körben összegyűjthette volna az államokat. Ráadásul új kihívások is megjelentek: a nacionalizmus, az új államok születése, a további leszerelési tárgyalások problémaköre. Mindezekre csak az EBEÉ csúcstalálkozóján kidolgozott Párizsi Charta adott bizonyos feleletet.

Hadd említsek meg három eredményt, mely azt bizonyítja, hogy e folyamat tovább él. Az egyik a sürgősségi mechanizmus elfogadása, amely gyakorlatilag lehetővé teszi, hogy Európa beleszóljon a kontinens biztonságát fenyegető ügyekbe, beleértve – s ez nagyon fontos – egy-egy ország belügyeit is. Ilyen a jugoszláv válság, ilyen lehetett volna, még januárban – ha hamarabb elfogadtuk volna ezt a mechanizmust – a balti konfliktus. Ne becsüljük le tehát ennek a jelentőségét. A másik eredmény: nemzeti-kisebbségi találkozót hívtak össze. Hosszú éveken át – még két esztendővel ezelőtt is szentségnek számított, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogai az általános emberi jogok körébe tartoznak. A helsinki folyamat képes volt arra, hogy elérje: a nemzeti kisebbségekkel igenis külön kell foglalkozni. A harmadik említésre méltó eredmény: a folyamaton belül létrejött egy politikai-konzultációs mechanizmus, amely rendszeres párbeszédre ad alkalmat politikai-igazgatói szinten, olykor külügyminiszteri szinten is.

Beszélő: Azért engedje meg, hogy mégis szkeptikus legyek: a helsinki deklarációban oly fontos szerepet betöltő stabil határok mítosza szertefoszlott, mi több, itt-ott fölmerült már a határok erőszakos megváltoztatásának szándéka is…

H. Zs.: Nézze, tizenhat évvel ezelőtt sikerült olyan jól elrejteni a határok megváltoztathatóságával kapcsolatos kötelezettségeket, hogy máig is csak kevesen vették őket észre. Az egyik elv valóban kimondja, hogy a határok sérthetetlenek. Egy másik azonban azt is kimondja, hogy a határok igenis megváltoztathatók, de senkinek sem lehetnek olyan területi követelései, melyeknek erővel kívánna érvényt szerezni. Ez a mondat a helsinki nyilatkozatnak a szuverenitásra vonatkozó részében szerepel; megszövegezésének pillanatában kizárólag a német egyesítésre vonatkozott: a határok megváltoztathatók, békés módon, megegyezéssel, a nemzetközi joggal összhangban. Nem mond ellent tehát az eredeti nyilatkozatnak az sem, ha a határok megváltoztatásáról beszélünk. A határok természetesen megváltoztathatók, persze csak kölcsönös akarattal. Az erőszak alkalmazása azonban már a helsinki kötelezettségeket sérti, s az ilyen határváltoztatást nem ismerik el a részt vevő államok. Mindez megerősítést nyert – egyebek mellett – a tizenketteknek a jugoszláv válsággal kapcsolatos nyilatkozataiban is. E nyilatkozatokban fehéren-feketén az áll: az EBEÉ részt vevő államai nem ismerik el az erőszakos határváltoztatást – és látja, most már tovább mentünk, minthogy belső határokról is beszélünk.

És most csak Jugoszláviát említettem, de itt van a Szovjetunió is, ahol nagyon sok belső határ van, s a nemzetiségi helyzet olykor völgyenként változik. Ha csak egyetlenegy alkalommal beleegyezne a világ az erőszakos változtatásba, az globális következményekkel járna.

Beszélő: Szeretnék visszatérni néhány szó erejéig mégis a helsinki folyamatra. A felmerülő újabb konfliktusok fényében várható-e a meglévő mechanizmus bővítése, módosulása?

H. Zs.: Mindenki azon töri a fejét, hogyan lehetne ezen változtatni. Egy dolgon azonban – véleményem szerint – nem szabad változtatni: a sürgősségi mechanizmuson belül a konszenzusos döntésen. Ha ez nincs, akkor nem tudunk érvényt szerezni a döntéseknek. Az emberjogi mechanizmuson belül is sor fog kerülni bizonyos fokú változtatásra, mindjárt most a moszkvai konferencián. Magyarország, számos más országgal együtt – Ausztria, Norvégia, Svédország –jelentést tevő rendszert javasol. Akár egyetlen ország kérésére is független szakértők utaznának egy másik országba, s jelentést készítenének az ottani emberjogi helyzetről. A harmadik – e téren szóba jöhető – mechanizmus a viták békés rendezésének mechanizmusa, melyet ez év januárjában, La Valettában dolgoztunk ki; ez is tovább fog fejlődni, mégpedig a harmadik fél kötelező érvényű bevonásának erősítése irányába.

Beszélő: Úgy tudom, hogy a magyar álláspontban évek óta kulcsszerepet játszó kisebbségi kollektív jogok fogalmát tulajdonképpen nem sikerült elfogadtatni a világgal. Várható-e, hogy lemondanak ennek szorgalmazásáról?

H. Zs.: Az előző években a kisebbségi kérdések egyszerűen az emberi jogok témájához voltak „csapva”. 1989-ben, nehéz munkával érhettük csak el, hogy a téma – ahogy mondani szokás – terítékre kerüljön. Mára azonban senki sem tekinti kizárólagos magyar ügynek, trianoni ábrándok tükörképének, nem utolsósorban azért, mert bebizonyosodott: másutt is hasonló élességgel vannak jelen ezek a problémák. Hogy csak néhányat említsek: szerbek Horvátországban, albánok Szerbiában, gagauzok Moldáviában… Mindez azt bizonyítja, hogy nem hiába küszködtünk, például a koppenhágai találkozón, ahol 35 országnak megfelelő normákat kellett kidolgoznunk. Nem voltak értelmetlenek a genfi – kifejezetten a kisebbségeknek szentelt – találkozáson kifejtett erőfeszítések sem.

Emellett természetesen fontos más utakat is be kell – mintegy párhuzamosan – járni: az általános emberi jogokét, a diszkrimináció-mentességét, a határokon túli együttműködését.

És még valami: az európai biztonsági folyamat nemes gondolata, hogy egységes kötelezettségeket fogadtasson el, de lehet, hogy ezen mégis változtatni kell majd. Lehet, hogy Kelet- és Közép-Európa számára speciális kötelezettségeket kell kidolgoznunk, melyeket azonban valamennyi államnak el kell fogadni.

Beszélő: Az emberi dimenzióról már tartottak EBEÉ-konferenciákat, 1989-ben Párizsban, 1990-ben Koppenhágában. Véleménye szerint, miben fog különbözni ezektől a mostani moszkvai konferencia?

H. Zs.: Koppenhágában az általános demokratikus értékek, a jogállamiság értékei kerültek szóba. Moszkvában azt kell végiggondolni, mit tud tenni a helsinki folyamat az európai egységes értékek felvállalása közepette. Képes lesz-e ez a 35 – s remélem Moszkvában a baltiakkal már 38 – ország arra, hogy zárt vagy nyitott üléseken fölemlegessen egymásnak egy-egy végrehajtási hiányosságot?

A másik feladat – tekintettel a Szovjetunióra, Jugoszláviára stb. – az lesz, hogy tisztázzuk: milyen kapcsolat van a népek önrendelkezése és a demokrácia között; milyen kapcsolat van a határok békés megváltoztathatósága és a kisebbségi jogok között? Milyen célokra lehet fölhasználni a fegyveres erőket, mennyire kell és lehet ellenőrizni a hadseregeket? Belső konfliktusok esetén hogyan lehet elérni az emberi jogok tiszteletben tartását, miként lehet a humanitárius segélyeket eljuttatni a megfelelő régiókba? Moszkvában tehát nagyon is gyakorlatias ügyekkel fogunk foglalkozni: az új államok születésének, s ezen belül az egykori állami szuverenitások visszaszerzésének kérdéseivel.

Beszélő: A korábbi konferenciákon, Koppenhágában éppúgy mint Genfben, ön tagja volt annak a nagyon szűk bizottságnak, mely a záródokumentumot megszövegezte. Hogyan készül fel a mostani konferenciára? A puccs ténye módosított-e valamit az előkészületeken?

H. Zs.: A puccs következtében nagyon örvendetes tény fog bekövetkezni Moszkvában: három új taggal fog bővülni a helsinki államok köre, a balti államokéval. Ez már önmagában jelentős változás; felmerül tehát a kérdés, lehet-e ebben az újabb körben – mely ráadásul még tovább bővülhet – igazi, érdemi tárgyalásokat folytatni? Felbomlottak a blokkok; nem is oly rég még egymás mellett ténykedett a NATO, a semlegesek és a Varsói Szerződés.

A másik probléma – miként azt orosz kollégáink szorgalmazzák –, lehet-e garanciákat kidolgozni annak megakadályozására, hogy a totalitariánus rendszerek visszatérhessenek; lehet-e papírra vetni olyan jóindulatú politikai kötelezettségeket, amelyek kiveszik a fegyvert azok kezéből, akik a régi megoldások hívei?

Hasonló fontosságú problémakör – már említettük – a fegyveres erők ellenőrzése. Először, amikor ennek gondolatát fölvetettük, megmosolyogtak bennünket. Most, július elején fogalmazta meg először egyik magyar kollégánk, hogy tárgyalni kellene az erőszakról való lemondásról a belügyekben is; minthogy eddig csak a külügyeinkben „mondtunk le” róla. Elnéző mosoly következett, s némi célzás arra, hogy: márpedig rendőrségre szükség van. Most viszont, miután elszabadult a jugoszláv válság, s miután augusztus 20-a hajnalán egy rendkívüli bizottság létrejöttére ébredtünk, a mosoly egyre inkább lehervadt a kollégák arcáról. A téma tehát végre terítékre került.

Beszélő: Az eddigi helsinki értekezletek kimunkált forgatókönyv és szereposztás szerint zajlottak. A téma szakértői mellett nem kormányzati tényezők, úgynevezett NGO-képviselők (Non-Govourmental Organisations = nem kormányzati szervezetek) is részt vettek ezeken. Érvényben marad e gyakorlat a későbbiekben is?

H. Zs.: Nagyon szeretnénk, ha „zavarnának” minket a nem kormányzati szervezetek képviselői. Az utóbbi időben nagyon kevesen jelentkeznek nálunk, kevés a kérdés, a szemrehányás, és sajnos kevés az ötlet is. Ráadásul az NGO-k ott, a konferencia helyszínén más delegációkkal is találkozhatnak, s közvetlenül mondhatják el észrevételeiket, gondjaikat. Azaz lobbyzhatnak is.

Az utóbbi időben a parlamenti képviselőket is szeretnénk bevonni a helsinki folyamatba. Már Koppenhágában is voltak képviselők, s egy hatpárti parlamenti küldöttség részt vett a genfi kisebbségi szakértői értekezleten is. A parlament emberjogi bizottsága pedig meghívást kapott a moszkvai találkozóra.

Ami pedig a kérdésében szintén említett „forgatókönyvet” és a hivatásos szakértőket illeti, nos hát elmondhatom: mindannyiunkat meglepett ez a helsinki boom. A múlt év júniusában – mint mondottam – mindenki szkeptikusan figyelte a folyamat jövőjét. Azóta a külügyminisztériumok ismét izgatott munkába fogtak: mindenütt lázasan keresik a helsinki-szakértőket. Nálunk is történtek lépések: ezért jött létre az Európai Együttműködési Főosztály, mely a helsinki folyamattal, valamint az Európa Tanáccsal foglalkozik, ezzel szeretnénk – legalábbis magyar részről – megelőlegezni a folyamat és a tanács közötti kapcsolatot. Szeretnénk ugyanis, ha a folyamatosság biztosítva lenne.

• Külföld