Ara-Kovács Attila

Nyomtatóbarát változat

Ma már persze mindenki tudja, hogy ezekből az ígéretekből semmi sem lett, s különösen akkor szembeötlő e pálfordulás, ha a társadalom jelenlegi állapotát döntően és elsődlegesen meghatározó gazdaságról beszélünk. Mi történt tehát – tehetjük fel a kérdést –, mi történt gazdasági szempontból 1990 első felében Romániában? Nos, igen egyszerű a válasz: jelenleg a munkásság legalább 60%-a fizetésének csak felét kapja meg. Korábban, a Ceausescu-rezsim idején, az átlagbér a megállapított fizetések 70%-át jelentette, s akkor ezt hazafias szólamokkal, illetve a közvetlen terror eszközeivel igyekeztek elfogadtatni az ország népével. De milyen elfogadható magyarázatot kínál Ion Iliescu elnök és Petre Roman miniszterelnök ma a munkásságnak? Mindenekelőtt nyersanyaghiányra hivatkozik, másrészt pedig a Nyugat mostoha magatartásával csillapítja azokat, akik egyre háborgóbb indulattal szemlélik az életszínvonal csökkenését s azt, hogy immáron a végső tartalékait is felélni kényszerül az ország, miközben a kormányzat semmit sem tesz azon túl, hogy áthárítani igyekszik a felelősséget, hol a korábbi vezetésre, hol pedig azokra az – olyannyira átkozott – nyugati államokra, melyektől Románia ma tetemes segítséget remél.

Vissza az állami szektorhoz!

Bukarest és a Nyugat egyre mostohább kapcsolata, illetve a kibontakozóban lévő szóháború, igen gyakori hivatkozási alap mostanság román berkekben; egyebek közt ezzel igyekeznek elodázni a piacgazdaság megteremtését.

Igaz, Romániában nemcsak közvetlen gyakorlati akadályai vannak a más kelet-európai országokban több-kevesebb szorgalommal alakított piacgazdasági feltételek érvényesülésének, hanem sokkal inkább pszichológiai okai. Ez az állam köztudottan bizonyos fokú politikai imperializmust képvisel, így aztán már ennek okán is eléggé képtelen arra, hogy liberális feltételeket teremtsen a gazdaságban. Továbbá az is eléggé közismert, hogy Románia a maga gazdasági perspektíváit eddig is kizárólag csak saját szűk körű célkitűzései alapján tudta továbbgondolni, s törekvései is mindig mások rovására fogalmazódtak meg.

Tulajdonképpen ez a legfőbb magyarázata annak, miért rettegnek olyannyira Bukarestben a liberális és magántulajdoni viszonyoktól. Hadd álljon itt egy igen beszédes vallomás mindarról, ami e fenti kijelentéssel oly jellemző módon egybecseng. Silviu Brucan, az úgynevezett Nemzeti Megmentés Frontjának egyik kezdeményezője, a piacgazdasággal kapcsolatban a következőket jelentette ki a Wiener Alternative Monatzeitung für Politik, Wirtschaft und Kultur legutóbbi számában: „Nyugat-Európa szívesen hozná Kelet-Európát olyan helyzetbe, mint amilyenben Latin-Amerika van az Egyesült Államokkal szemben… Úgyhogy megtartunk egy erős állami szektort… Ha nincs erős állami szektorunk, a piaci erők kizárólag a gazdagok zsebét tömik meg.” (Az interjú teljes szövegét a 2000 idei júliusi–augusztusi száma közli.)

E – jobb szó híján – filozófia ugyanakkor nem takar mást, mint ugyanazt az izolacionalista törekvést, mely Romániát a múltban is olyannyira jellemezte, s e téren aligha számíthatunk különösebb irányváltásra. Legfeljebb további hitelek felvételéről lehet majd szó – s erre Bukarestnek, lévén kevés adóssága, igencsak van reménye –, melyekért azonban aligha fognak élvonalbeli technológiát kapni, minthogy ilyesmit csak reális kooperáció nyomán remélhetne, ami azonban nyilvánvalóan ellentétes elzárkózó politikájával.

S ha Bukarest oly sikerrel fosztotta is meg magát attól, hogy a Nyugat eszmei és anyagi előnyei beépüljenek társadalmi-gazdasági életébe, azt eddig nem tudta megakadályozni, hogy szűkebb környezete, mindenekelőtt Magyarország, az egyéni kezdeményezések szintjén ne legyen hatással belső viszonyaira. A magyar gazdasági nyitást sokan – s érthető módon mindenekelőtt az információkhoz és a szűkebb körű segélyekhez könnyebben hozzájutó erdélyi magyarok – igyekeznek saját hasznukra kamatoztatni, és a magyarországihoz hasonló feltételeket teremteni. Se szeri, se száma a tervgazdaság romjain máris létrejött, újonnan alapított erdélyi magánvállalatoknak, amelyek ugyan roppant tőkeszegények, s amelyeket az egyelőre tökéletesen hiányzó piaci környezet és a piacellenes törvények sanyargatnak, ám mégis léteznek, és egy jövendő, a tervgazdaságból kinövő társadalom alapjait képezhetik. Mindezzel Bukarest is tisztában van, s így azok az intézkedések, melyekkel egyrészt a magyarokat, másrészt – az ország többi részéhez képest konszolidáltabb, civilizáltabb – erdélyi részeket sújtani próbálja, aligha véletlenek. E logika húzódik meg a szélsőséges szervezetek, valamint a kormányzat látványos frigye mögött is, melynek gazdasági szempontból éppúgy megvannak a következményei, mint e véd- és dacszövetség alapvető céljának, melynek értelmében az egész országot homogén tervgazdaságos egységbe kívánják fogni, hogy eleve lehetetlenné tegyék a verseny teremtette természetes különbségek kialakulását.

Az új elzárkózás politikája

Augusztus közepén a román kormány amolyan hatéves programot hirdetett meg egy „sajátosan román piacgazdaság” megteremtésére. A miniszterelnök szerint „másfél év alatt lerakjuk a piacgazdaság alapjait, ezt követően pedig három-négy évbe fog telleni az egész gazdaság nyugati típusú korszerűsítése”. Persze hozzá kell tenni mindehhez, hogy Roman ezeket az ígéreteket szakszervezeti vezetők előtt tette, s alighanem az időközben meghirdetett üzemi tiltakozások, sztrájkok kényszerítő érveit is figyelembe véve. A román kormány persze nem nagyon veszi komolyan a gazdaság átalakításának dolgát, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint egy újabban alkotott törvény, mely legfeljebb 10 százalékos haszonrést engedélyez a magánkereskedelemnek. És sokatmondó az is, hogy a szolgáltatásokra egységesen, az átlagfizetést meghaladó – valamivel több mint 3000 lejes – havi adót vetettek ki. Ugyanakkor júniustól fogva már a múlt tartozékai azok a garanciák is, melyek korábban külkereskedelmi jogot voltak hivatva biztosítani a magánkereskedelem számára. Ami az importpolitikát illeti, a jelek szerint Bukarest egyértelműen vissza akar térni a december előtti célkitűzésekhez, s minthogy – a korábbi természetellenes gyakorlat egyenes következményeként – saját nyugati exportja az év első felében 47 százalékkal visszaesett, ugyanakkor a behozatal 27 százalékos növekedést mutatott, mindebből a kormány tanulságként nem a kereskedelmi profil alapos átszervezésének szükségességét vonta le, s meg sem próbálkozott kompenzáló egyéb piacok után nézni, alkalmasint egyes átalakuló, tehát némileg hasonlófélben lévő kelet-európai államokkal közös megoldásra lelni, inkább újra elzárkózást építgető politikába fogott, s a korábbinál is nagyobb ínség ellenére ma már újra mindent megtesz, hogy a behozatalt hagyományosan primitív és egyáltalán nem gazdasági eszközökkel korlátozza.

Hasonló egyértelmű tendenciák tapasztalhatók a mezőgazdaság átszervezésében. A meghirdetett „földprogram” az igazi paraszttulajdon karikatúráját tudja csak produkálni; a családonként felajánlott 5000 m2-es megművelendő terület mindössze a háztáji tevékenység bővítésére elegendő, miközben az így megtermelt javak értékesítésére egyelőre nem születtek törvények, de még biztató ígéretek sem hangzottak el. Arról nem is beszélve, hogy a kormányzat a korábbi rezsim széthulló mezőgazdasági intézményeit július óta katonai erővel próbálja védeni – legutóbb Máramarosból érkeztek hírek ilyen természetű összetűzésekről –, s az eddig is máról holnapra élő termelőszövetkezeteket olykor fegyveres erőszakkal egyben tartani.

A magántulajdon kialakítására történő kísérleteket a kormányzat egyéb, már-már tervszerűnek tűnő intézkedésekkel is gátolni törekszik. A parasztok az állami költségvetésből semminő – korábban ígért – anyagi támogatást sem remélhetnek, az állami vagy szövetkezeti egységeket kiszolgálni hivatott mezőgazdasági eszközök és géppark átadását vagy kölcsönadását a magánparaszti munkára szigorúan tiltják. Nem férhet kétség ahhoz, hogy az ipar és a mezőgazdaság közötti – korábban kialakított – természetellenes hierarchiát a mai kormányzat is fönn akarja tartani, egyebek mellett a magántulajdon rovására.

Ceausescu árnya

Persze nem egy magyarázat született máris a romániai helyzet alakulására. Mindenekelőtt igen valószínűnek látszik, hogy az új gazdasági-politikai vezetés – és mindenekelőtt Petre Roman miniszterelnök – legfeljebb annyi vezetői kompetenciával rendelkezik, mint a Ceausescuék által kiválogatott korábbi garnitúra tagjai. Másrészt az is igaz, hogy Bukarestet fogva tartja saját múltja, valamint saját, múlttal kötött kompromisszuma. Nemcsak a személyi konzekvenciákat voltak képtelenek levonni eddig Bukarestben, de a központi irányítás klasszikus gyakorlatáról sem tudtak lemondani, melyet ugyan a gazdasági egységek igyekeznek úgy kijátszani, ahogy tudnak, például egymás közötti közvetlen árucserével, de ez nem is annyira Bukarest központosító törekvéseit csökkenti, mint inkább csak a káoszt növeli.

Mindenesetre azokhoz, akik ma meghatározni látszanak Románia jövőjét, sokkal közelebb áll a katonai megoldás, mint a piacgazdaság kialakításának igénye. Máris számos reményt táplálnak aziránt, hogy a chilei vagy a dél-koreai példa nyomán felemás diktátumokkal és az emberi jogok felfüggesztése révén szerezhetik majd meg azt, amit európai módon elérni nem tudnak. És aziránt, hogy a régi recept szerint élő Románia – a demokrácia vagy a piacgazdaság kedvéért – ne térjen le az agresszív nacionalizmus kényszerpályájáról.

• Külföld