Skip to main content

Bulgária: Marad az utódpárt?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Annál is több oka volt erre, mert – tekintettel a június 10-én sorra kerülő törvényhozói választásokra – a szófiai egyetem, illetve egy belga–bolgár vegyes vállalkozásként működő szakértői gárda, közös reprezentatív felmérést tett közzé a politikai életben részt vevő nagyobb pártok és szervezeték választási esélyeiről. E véleményelemzés alapján a Petar Mladenov vezette, és most Bolgár Szocialista Párt névre hallgató kommunista utódpárt a szavazatok relatív többségét fogja elnyerni, azaz 46,5%-ot. A Demokratikus Erők Szövetsége nevű ellenzéki tömörülés viszont csak 34,8-at. Kérdés persze, hogy miképpen fog viselkedni az Agrárpárt, mely alighanem a mérleg nyelvének szerepét tölti majd be a hatalmi versenyben. A Szövetség vezetőinek alig titkolt reménye, hogy az Agrárpárt feladja korábbi egyértelmű és szilárd kommunista elkötelezettségét és más alternatívák után kutat. A közvélemény-kutatás szerint egyébként az Agrárpárt 24,1%-ra számíthat.

Az ellenzék lépten-nyomon igyekszik felhívni a figyelmet arra – és nem is minden alap nélkül –, hogy a választási kampányban a „volt” állampárt következetesen megfélemlíti a lakosságot, és nemcsak a meglevő politikai szervezetek tagjaira nehezedik némi hatósági nyomás, de a közemberekre is. Mindenekelőtt vidéken, ahol a szocialisták olyan módszereket vetettek be máris, amelyek a romániai választási előkészületekre voltak jellemzőek. Május 19-re és 20-ra ezért összehívták a demokratikus tömörülés nemzeti konferenciáját azzal a célkitűzéssel, hogy megerősítsék és koordinálják a vidéki szervezőmunkát, és lehetőség szerint rendezzék a Szövetségben működő egyes szervezetek között máris megmutatkozó konfliktusokat.

Egyébként a Szövetség vezetése egységesen úgy ítéli meg, hogy az ellenzék itt közel sem oly megosztott, mint mondjuk Romániában, ahol a demokratikus törekvések számára oly balul ütött ki a választás. A változtatni szándékozó bolgár közvélemény meglehetős aggodalommal tekint Romániára, mint többé-kevésbé negatív példára, és sokkal inkább szeretné magát mondjuk Csehszlovákiához hasonlítani. Mind az ellenzéki Szövetség, mind pedig a kormánypárt Václav Havellel kapcsolatos megnyilatkozásai feltűnő szívélyességről tesznek tanúbizonyságot. Magyarország ugyancsak az elismert demokratikus példák között szerepel; érdekes, hogy még ellenzéki médiák is azt értékelték legtöbbre, hogy az állampárt mily készségesen működött közre a régi rendszer lebontásában.

Persze nem ez az egyetlen jele annak a zavarnak, amely politikai szempontból oly sebezhetővé teszi a minden kétséget kizáróan még gyermekcipőben járó bolgár ellenzéket. Hasonló meglepő dolgokat észlel a megfigyelő, ha a Szövetség – szinte napról napra alakulgató – nemzetiségi politikáját próbálja megérteni. A Szövetség titkára, Petar Beron, a konferencia szünetében igen határozott formában adta elő, hogy hatalomra kerülésüket követően a Bulgáriában élő törököknek csak és kizárólag az egyéni – értsd állampolgári – emberi jogait kívánják garantálni, közösségi jogi garanciák szóba sem jöhetnek. Mint ahogy török nyelvű iskolák létesítéséről sem lehet szó, legfeljebb arról, hogy egy-két iskolában fakultatív alapon, idegen nyelvként tanulhatnak törökül is. Hasonlóan furcsa a nem bolgár fülnek, ha azt hallja, hogy a Demokratikus Erők Szövetsége a Jugoszláviában élő bolgár kisebbséget illetően teljes mértékben azonosul az előző kommunista kormányzat álláspontjával.

A szocialisták persze nem mulasztják el, hogy az ellenzék politikai járatlanságából vagy rögtönzéseiből tőkét kovácsoljanak a maguk számára. A Demokratikus Erők Szövetsége konferenciájával egy időben Andrej Lukanov miniszterelnök a „bolgár muzulmánok” által lakott egykori Pomákföld szívében, Velinográdban mondott igen hatásos beszédet. Az előadó ügyesen keverte a gazdasági ígéreteket olyan közkeletű érvekkel, miszerint az újjászületett utódpárt rendelkezik szakemberekkel. A leghatásosabb ígéretek címzettjei pedig a bolgár kisebbségek voltak. Ez június 10-én több százezer szavazatot jelenthet még a szocialistáknak.

Az ellenzék reményeit leginkább arra alapozhatja, hogy az országban egyre kezelhetetlenebb méreteket ölt a gazdasági válság. A Lukanov-kormány az elmúlt hetekben arra kényszerült, hogy a tízmilliárdos nyugati adósság visszafizetését is leállítsa, és ez csupán arra volt elegendő, hogy a választások előestéjén némileg följavítsa a közellátást.

A Szövetség mégis bizakodó, és gyakran hivatkozik Chamorro asszony és a nicaraguai ellenzék váratlan győzelmére. Hisz abban, hogy a tudományos előrejelzések és közvélemény-kutatások kellemetlen jóslatai csődöt mondanak, és az ellenzéknek itt, Bulgáriában is lesz elég ereje megnyerni a választásokat. A következő két hét alatt sokat kell érni, változni az ellenzék politikai érveinek és programjának ahhoz, hogy a Figarónak, mégis igaza legyen, és június második felétől Zselju Zselevben valóban Bulgária új miniszterelnökét tisztelhessük.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon