Skip to main content

Miért veszélyes az anyanyelv?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Nyílt levél Radovan Pankovhoz, a Szocialista Szövetség Tartományi Választmánya elnökéhez


Tisztelt Pankov Úr!

Kénytelen vagyok nyílt levélben felhívni figyelmét, hogy az Ön szervezetében (melyet tartományunk minden polgára tart el) a jogállamiság megsértésére került sor. Szervezetének egyes funkcionáriusai ugyanis összeütközésbe kerültek a szövetségi és köztársasági alkotmány vonatkozó rendelkezéseivel, valamint az emberi jogokra vonatkozó, Jugoszlávia által is ratifikált nemzetközi szerződések egyes pontjaival.

Ön köztudottan gyorsan reagál azokra a jelenségekre, amelyeket károsnak tart, bárhol forduljanak elő, ám mélységesen hallgat a saját háza táján, a saját politikai szervezetében történtekről. Tehát nem tartom Önt semlegesnek ebben az ügyben. A nemzetiségi nyelvhasználatról, oktatásügyről mint az emberi jogok konstitutív eleméről van szó.

Az elmúlt években Önök megbuktatták a Vajdaság régi vezetőségét, s a régi fotőlyöket Önök foglalták el. Nem győzték hangoztatni az elmúlt időszak súlyos hibáit, ám a nemzetiségek egyenjogúságát eszményinek tartották, mindazok ellenére, hogy közismert a nemzetiségek lélekszámának, iskoláik számának, az anyanyelven tanuló gyermekek számának aggasztó csökkenése. Ez elgondolkodtathatta volna Önöket, de Önök azzal a jelszóval, hogy ez a tények baja, buzgón fonták a régi vezetőség babérkoszorúját.

Köztudott ugyanis, hogy hazánkban, s általában az egypártrendszerű autoritatív társadalmakban a nemzeti kérdés a legsúlyosabbak közé tartozik. Önök pedig azt bizonygatták, hogy amit mások nem tudtak megoldani, az a Vajdaságban eszményi megoldást nyert. Ezzel az elismeréssel Önök olyan érdemekkel ruházták fel saját ellenfeleiket, amelyekkel nemcsak az egypártrendszerű társadalmakban, hanem egész Európában kevés politikus dicsekedhet.

Sokáig rejtélyt jelentett, miért dicsőítik ellenfeleiket. Mire való ez az apológia, a tények ellenében? Idővel az Ön szervezetének egyes szókimondó funkcionáriusai megfejtették a titkot. Kiderült, hogy minden téren kevés volt a demokrácia, de sok a nemzetiségiek jogainak meghatározásában. A tartományi Szocialista Szövetség nyelvhasználatot és nyelvpolitikát egyeztető bizottságának elnöke, dr. Dragoljub Petrovic 1990. április 20-i bizottsági ülésén kijelentette (mint a Magyar Szó 1990. április 21-én megjelent tudósításában olvastam), hogy a következőkben világosan ki kell mondani, mely tantárgyakat kell a nemzetiségi iskolákban kimondottan szerb nyelven tanítani, és melyeket a nemzetiségek nyelvén. Ezzel az Ön szervezetében világosan meghatározták a korlátozott értékű anyanyelvi oktatás lingvisztikái brezsnyevscsináját. Nem jó, sőt adott esetben veszélyes is lehet – mondja az illető funkcionárius –, ha csak egynyelvű iskolák működnek.

A logika nyilvánvaló. Bizonyos tantárgyak anyanyelvi oktatását index librorum prohibitorumra kell helyezni, mert „adott esetben” a teljes értékű anyanyelvi oktatás veszélyes lehet. Valószínűleg azok a gyermekek sodródnak veszélybe, akik ilyen oktatásban részesülnek. Nehogy azt gondoljuk azonban, hogy multikulturális eszményekről van szó, mert a teljes anyanyelvű oktatás csak a nemzetiségieket veszélyezteti. De nemcsak a gyermekek sodródnak veszélybe, hanem az utcák is. A Szocialista Szövetség tartományi funkcionáriusa javasolja, hogy a következőkben tiltsák meg az utcák kétnyelvű elnevezését. Ezután az Erdő vagy a Jegenye utca nevét nem szabad lefordítani egyik vagy a másik nemzetiség nyelvére. Nem tudni, a jegenyék vagy az utcák sodródnak-e nagyobb veszélybe. A városok nevéről ne is beszéljünk. Míg Európában egyre nagyobb számban emelnek két- vagy többnyelvű várostáblákat, mi döntsük le azt a keveset, ami van. Ezt javasolja az Ön szervezetének funkcionáriusa.

Ha ezt dr. Dragoljub Petrovic politikai dolgozatában írta volna le – amire természetesen joga van –, akkor csak a posztbolsevik autoritarizmus arriére-garde-ját láttam volna benne. Nem az elsőt, inkább az utolsók egyikét. Az arriére-garde megjelenését bizonyos retorikaválság idézte elő. Miután az autoritatív gondolkodásmód elvesztette egyik hatalmi legitimációját – az osztályharc eszméjét –, a posztbolsevik autoritarizmus hívei rettenthetetlen bátorsággal bírálják a proletár retorikát. De közben új fogalommal pótolják az anakronisztikus legitimációs és dominációs elvet: a nemzeti hierarchia gondolatával. Az új retorika azonban továbbra is a régi elvek szerint működik. Egykor a többpártrendszer sokfélesége idézett elő veszélyt, ma a nyelvi különbözőség. A misztikus etatizmus, a posztbolsevik autoritatív retorika szempontjából tehát vannak minden jogot élvező nyelvek, és vannak veszélybe sodró nyelvek, ezért ezekre még egy utcanevet sem szabad lefordítani.

Ezúttal az index librorum prohibitorium gondolatát azonban a Szocialista Szövetség funkcionáriusa fogalmazta meg, s Ön mint ennek a testületnek az elnöke, nyilvánosan nem szállt vitába vele. Még csak egy szerény párbeszédre sem vállalkozott. Egyazon szervezet funkcionáriusai között nincs vita. Mint régen!

Szeretném emlékeztetni, hogy nem először tapasztalom az Ön vészjósló hallgatását, ha emberi/nemzetiségi jogokról van szó. A közelmúltban mintegy 17 000 szülő petíciót írt alá, amelyben síkraszálltak a jobban megszervezett nemzetiségi iskoláztatásért, s ezt eljuttatták a köztársasági parlament elnökének. Tehát a nemzetközi egyezményekben, a szövetségi és a köztársasági alkotmányban biztosított lehetőséggel éltek, ám az Ön szervezetének egyes funkcionáriusai durva politikai minősítéssel illették őket. Ön akkor is hallgatott.

Ön hivatásos politikus, ez a kenyere, nem lehet magánügye, hogy mikor reagál villámgyorsan egyik vagy a másik újságíró, politikus kijelentésére, és mikor hallgat saját funkconáriusainak politikai programjáról. Főleg ha emberjogi kérdéseket érintenek. Az Ön hallgatása tehát a politikai ikonográfia körébe tartozik.

Azért írom ezt a nyílt levelet, hogy tiltakozzam eme ikonográfia ellen. Ha ezzel Önben lelkiismereti dilemmákat ébresztettem, többet értem el, mint reménykedtem.

(Újvidék)


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon