Végel László

Nyomtatóbarát változat

Az idei forró nyárelőn a happening, a politikai színház, a modern irodalom diskurzusának evokálása volt az a pillanat, amikor a sztrájkoló belgrádi egyetemisták a szerb képviselőház épülete elé vizet és mosóport tettek le, hogy a honatyák lemossák magukról a szégyent, majd Dedinjére, a tegnapi és a jelenkori pártelit luxusnegyedébe vonultak, hogy Szlobodan Milosevics villája előtt követeljék az elnök lemondását. Az erős rendőrkordon ezt megakadályozta, mire az egyetemisták bejelentették, másnap megostromolják a bevehetetlen erődöt. A rendőrség felkészült az „elszánt” rohamra, ám a fiatalok meglepetésszerűen Milosevics dedinjei villájának óriási makettjével jelentek meg a belvárosban, amelyen látható volt a bársonyszéken trónoló köztársasági elnök figurája is. Így vették be a híres-nevezetes Dedinjét. A politikai elit nemzetietlenséggel vádolta őket, sőt, az uralkodó párt alelnöke, Mihajlics Markovics arra célozgatott, hogy a fiatalok fölöttébb gyanús befolyások alá kerültek, és szóvá tette, hogy a zsidó származású egyetemi rektor, Ivan Stajnberger képtelen megérteni a hiteles szerb népnemzeti érdekeket. Azokban a napokban a forró aszfalton nemcsak két politika, hanem két retorika, két kultúra csapott össze: a hatvanas évek modernizációs és napjaink populista-nemzeti retorikája. Ami a posztkommunista országok parlamentjeiben és sajtójában dúl, az Belgrádban az utcán öltött formát, amelynek hátborzongató valóságát a pár száz kilométerre dörgő ágyúk hitelesítették.

A metanarratívák győzelme

A hatalmi elitet nemcsak az egyetemistasztrájk programja, hanem ikonográfiája és nyelve is irritálta. Olyan szellemi erő jelent meg, amely csupán nem politizálni akart, hanem másképpen szólalt meg. Noha mindez csak villámfény volt a sötét éjszakában, és nem tudjuk, milyen lesz a folytatása, mégis elegendő ahhoz, hogy felidézze a jugoszláv modernizáció két évtizeddel ezelőtti vereségét, amely már akkor baljós módon előrevetítette a mai eseményeket. Ennek fényében azonban feltehető a kérdés: hová tűntek a jugoszláv modernizáció vívmányai, miért győzött oly könnyedén a premodern balkáni populizmus, miképpen kerülhetett sor arra, hogy a modernség szellemét antitotalitarista étosszal párosító értelmiség jelentős része felelőtlenül átengedte magát a nacionalista mámornak. Mivel magyarázható például, hogy a posztmodern regényíró, Milorad Pavics a Nagy Nemzeti Metanarratíva szellemében értelmezi át Európa-szerte becsült regényét, a Kazár szótárt? Vagy pedig mivel magyarázható, hogy azok az írók és művészek is, akik hadat üzentek a metanarratíváknak, egyszeriben alázatosan vállalták az egy pártrendszerű totalitarizmust tápláló és túlélő populista metanarratíva szolgálatát?

A barbárság korszaka

A jugoszláviai modernizáció rövid és szomorú történetéhez tartozik, hogy ez lényegében nem a belső fejlődés eredménye, hanem kívülről felkínált alternatíva volt; a szocialista táborból való kiűzetés után a jaltai status quo fenntartása érdekében majdnemhogy kényszerhelyzetben született meg. Mint ahogyan az antisztálinizmus sem demokratikus alternatívát képviselt, hiszen csak elkocsonyásította a dogmatizmust, úgy a modernizáció sem a társadalom egészének megújítását tűzte ki célul, csupán a felszín és a részek elszigetelt változását idézte elő.

Csodálatos és veszélyes mixtum született Jugoszláviában: a harmadik világ ideológiája, a populista hagyományok és az európaizálódás lehetősége előtt egyszerre nyíltak meg a kapuk, de nem járt mélyebb következményekkel. A szubjektív rockkultúra és a partizánmitológia összefonódott, az európai alternatívát úgy állították be, mint egy örökség folytatását. Minden lehetséges volt, és majdnem minden hamis. Milovan Danojlics szerb író pontosán állapította meg, a változás nem volt annyira mélyreható, hogy „a délszláv népek a modern idők mércéjét használva szembenézzenek saját történelmükkel”. Jugoszlávia a hatvanas években látványosan europaizálódott, de a hagyomány dermedt és moccanatlan maradt. Az európaizálódás csak a szellemi elitet érintette, annak többségéi is alig-alig, de nem alakított ki egy új középosztályt. Az, amelyik éppen születőfélben volt, a törzsi, patriarchális kommunikáció, a pártelithez való hűség, a világnézeti korrupció jegyében verbuválódott össze.

Ez volt a jaltai paktum ajándéka és büntetése. Ajándék volt, mert legalább rövid időre szellősebb feltételeket kínált, s már a hatvanas évek végén a többpártrendszer küszöbére terelt bennünket. Amint a szlovén drámaíró, Drago Jancsar írja: „Jugoszlávia a hatvanas évek végén az országon belüli különbségek, kulturális sajátosságok, az életről és a világról vallott más-más felfogások elismerésével közeledett valami felé, aminek volt kapcsolata a valósággal.” De rövidesen kiderült, hogy az ajándék büntetés is volt egyben, mert a hetvenes évek brezsnyevista fordulata kíméletlenül felszámolta a döntő lépés megtételének lehetőséget, minek következtében az újító szándékú törekvések a föld alá kényszerültek, ahol két évtized alatt alapvető torzulást szenvedtek. Ezt a két évtizedet Dimitrij Rupel, a ’68-as egyetemistamozgalomból induló ellenzéki értelmiségi – ma Szlovénia külügyminisztere – a „barbárság korszakának” nevezte. Ha tudjuk, hogy ebben az időben Belgrádban és Ljubljanában volt viszonylag legszellősebb a légkör, akkor könnyen elképzelhető, hogy milyen volt másutt a „barbárság időszaka”. Jugoszlávia tehát nem a reformkommunizmus útján érkezett a felbomlás és a többpártrendszer küszöbére, hanem a brezsnyevizmus lefelé vezető lépcsőjén. A hetvenes évektől kezdődően tehát itt még fokozottabban érvényes volt: Nádas Péter meglátása, mely szerint, „A hetvenes évek elejére az egyetlen megreformálható haza utolsó kis reménye is kimúlt.” A modernizáció tehát elbukott, mielőtt a további kibontakozásához szükséges politikai keretek lehetségesek lettek volna.

Európai kirakat

A modernizációs törekvések tehát hontalanok maradtak, olyan értelemben, hogy elvesztették irodalmi és szellemi hazájukat. Ami semmiképpen sem nevezhető sekélyes gyökértelenségnek, hanem ahhoz a drámához hasonlatos, amit Rorty Foucault-val kapcsolatban fejtegetett: „megpróbálja az emberi szabadságot szolgálni, de az is ő, aki személyes autonómiája miatt igyekszik háttérbe maradó, gyökértelen, otthontalan idegen lenni az emberek között és a történelemben”. A jugoszláv pártelit megtűrte, de gettósította a modernizmust, amely semmiképpen sem képviselt tabu témát, legfeljebb sziszüphoszi kritikai hivatást. Megrendezték az Európa-szerte ismert avantgárd színházi fesztivált, a BITEF-et, az első ideológiai exkommunikációk után politikailag, úgymond, rendeződött a helyzete, de szellemileg annál kétesebb lett, hiszen hatását a hazai színházi életre nemcsak művészileg, hanem nemzeti vonatkozásban is károsnak minősítették. A világfesztiválra tehát azért volt szükség, hogy a szemünk előtt lebegjen az a példa, amit nem ajánlatos követni. Helyette – az évek során egyre határozottabban – a kifejezetten hagyomány elvű, a nemzeti érdekeket szolgáló színházeszmény húzódott meg, elszaporodtak a történelmi múlt eszményítését, a szerves nemzeti közösség élményét, a nemzeti mártirológiát, a sorskérdéseket taglaló művek.

Hasonló példákkal van teli az irodalmi élet is. A modernizmus vívmányai lassan elszigetelődtek, vagy a túlélés érdekében vállalták a kiegyezést a fennállóval, tehát egyre hermetikusabb világokat kerestek. A gettósítás következményeképpen a modernizmus jelentős része, másodvirágzásának idején, az idealizáló „nemzeti neobarokk” ellenpólusaként megelégedett a „szocialista rokokóval” anélkül, hogy tudomásul vette volna a színes púder mögötti tragikus arcot.

Közben egyre nagyobb népszerűségre és hivatalos elismerésre tettek szert a nemzeti hagyományt szentségként ábrázoló populista művek, a közönség úgy vélte, ezek tárják fel az igazi sebeket és fájdalmakat. A hetvenes-nyolcvanas években uralkodó lett a korrumpált „szocialista középosztály” ízlését érvényesítő „népi oleográfia” (Karel Teige). Ezekben a művekben nem az életvalóság volt fontos – előzőleg a párt durván leszámolt az úgynevezett „fekete hullámmal”, amelynek képviselői (Mirko Kovacs, Vidosav Stefanovics, Milisav Szavics), tudatosan vállalták a hétköznapiságot, a peremlét ábrázolását, és a rokokó megszépítése és a neobarokk eszményítés közötti szűk résen hatoltak a gondosan elrejtett, a démoni erővel rendelkező valóságba –, hanem az életvalóság hagyományelvű idealizálása.

A mai türelmetlen politikai szólamok szellemi gyökerei rejlenek az ezekben az években születő népet-nemzetet eszményítő művekben. Az „etnikai reneszánsz” pátosszal telített, kifejezetten hagyományelvű irodalomban öltött először formát. Emlékeztessünk csak Danko Popovics: Milutin című regényére, amelyben az egyszerű sumadijai paraszthős szinte egészében átértelmezi a szerb történelmet, miközben megfogalmazza a populizmus kiskátéját. A credo a következő: az idegenek által fenyegetett, tragikus sorsú nemzetet a nemzetidegen gondolatok rontották meg, s csak a népi bölcsesség és a falusi egyszerűség, a tiszta nemzeti öntudat tereli vissza az igazi útra. „Az ókor óta tartotta magát az a felfogás, hogy a földi boldogságot a falusi életben lehet megtalálni. Csak oda kell menekülni, és küzdelem nélkül megleljük az igazi békességet. Biztos menedék irigység és gyűlölet, a rang hiúságai, a nyomasztó fényűzés és a háború elől” – írta Huizinga. Ez már akkor védekezés volt a romlott város, a modernizáció ellen. A Milutinban s a többi populista regényben ennél többről van szó. A vidéki élet, a parasztság a nemzeti egység metaforája és az antimodernizácós stratégiák szülőhelye. Érthető, hogy ez a regény volt a jugoszláviai modernizációs törekvések vereségének idején az évtized legnagyobb könyvsikere. Vonzó stratégia ez azon értelmiségiek számára is, akik támogatják, de azok között is, akik ellenzik a jelenlegi szerbiai politikát. Frankfurter Hefte kritikusa, Alida Bremmer, a szerbiai szellemi életről szólva nehéz szívvel megállapította, hogy a mai szerb irodalomban ez az irányzat dominál, s populizmus kérdésében a rezsimet élesen támadó, a munkásságukban mindig következetes antikommunista, a nemzeti liberalizmus képviselői hasonló álláspontot képviselnek, mint a rendszert dicsőítő írók. Ez azért is kiábrándító, mert az előző évtizedekben, például Boriszlav Pekics, Danilo Kis, Alekszandar Tisma, Miroszlav Joszics Visnjics, az időközben radikális változásokon áteső Milorad Pavics és mások műveinek ismeretében állítható, hogy éppen a multikulturális inspiráció jellemezte a szerb prózairodalmat.

A gombrowiczi paradigma

A modernizmus megbuktatásának következményeit a legfájóbban talán Dubravka Ugresic horvát írónő summázta 1990-ben, közvetlenül a polgárháború kitörése előtt. „Eljött a sírkihantolások ideje, nekrofil szenvedéllyel csontokat hánynak egymás hegyére-hátára – a történelmi nemzeti por lassan mindent belep… A nemzeti érdeklődésű írók az új politikai helyzetben hangot adhatnak minden, eddigi elfojtott frusztrációjuknak… nemcsak a hagyományos irodalmi modellhez térnek vissza, hanem a hagyományos gondolkodás- és szemléletmódhoz is.” A kérdések következményeire utalt az Amszterdamban tanárkodó horvát irodalomtudós, Stanko Laszics minapi zadari előadása, amelyben emlékeztetett, hogy ma sem kellenek fétisek és tabuk, „írni lehet mindenről és minden ellen: még a horvát nép, a horvát állam (hogy a hadseregről ne is beszéljünk), a horvát irodalom és kultúra ellen is… Az, aki így mer gondolkodni, bizonyára szabad és őszinte szellem, a szabadság, az őszinteség pedig nem árthat a saját arcát kutató, a saját maszkja mögötti igazságot kereső társadalomnak.” Ritka hang a kelet-közép-európai térségben, ahol a nemzeti egység imperatívuszát állandóan napirenden tartják, a gombrowiczi paradigma mindig felettébb gyanús, de főleg ott becsülendő, ahol még valóban dörögnek az ágyúk. S ha tudjuk, hogy az egész posztkommunista térségben mennyire hiányolnak az ilyen kritikai szellemű művek, akkor értjük meg e mondatok súlyát, hiszen az ilyen művek megírása bizonyos lelkiismeret-furdalást idézhet elő. De hát lehetséges-e szabadság lelkiismeret-furdalás nélkül?

Danilo Kis figyelmeztetése

A modernizmus utóvédharca Szerbiában Danilo Kis nevéhez fűződik. Az ő regényeivel és elbeszéléseivel kapcsolatban melegítették fel a nemzetietlenség, a „kozmopolitizmus”, a nemzeti sorskérdések iránti idegenség vádját, a „meddő európaiságot”. A neves író az Anatonómiai lecke (1978) című, egész könyvet kitevő vitairattal bizonygatta, hogy a nacionalizmus démonát valójában a kulturális hagyomány üvegházában táplálják fel, amely ebben a szakaszban vonzó örökigazságokkal igazolja magát. „A nacionalizmus gyanújának árnyéka vetül minden íróra, aki meghirdeti, hogy a »népről ír a népnek«. A nacionalizmus giccs: szerbhorvát változatában pedig hatalmi harc… Giccs és folklór, vagy ha jobban megfelel, a folklorista giccs egyenlő a kamufiáit nacionalizmussal, nacionalista ideológiák termékeny talaját képezi.” Akkoriban elitizmussal vádolták Kist, mára viszont kiderült, éppen ebből, az elitizmusból kellene több. Meg a nacionalizmus is „elviselhetőbb” lenne, ha néhány csepp elitárius konzervatív gondolattal vegyülne el.

A „halandó Isten” kultúrája

Kis 1978-ban kiadott könyve valójában már akkor pontos szellemi diagnózist nyújtott. Dúltak a belső frakcióharcok, de az út már 1978-ban ki volt jelölve. Danilo Kis szellemi disszidens lett, a jugoszláv modernizációnak pedig végképp befellegzett. Jugoszlávia megelőzte korát, és megsemmisítette önmagát. A politika megtette a magáét, a populizmus domináns áramlat lett. Ma már nem is kell hivatalossá ütni, az olvasótábor, a piac teszi azzá. A modernizmus megbuktatására a polgárháború tett pontot. A néhai értelmiségi eszményből, a nemzeti egység vágygondolatából bálványozott nemzetállami kultúra lett. Azt is mondhatjuk, hogy nagyobb sikert aratott, mint amilyenre számított, hiszen számos populista (főleg zsebpopulista!) író valójában mély ellenszenvvel tekint a jelenlegi politikára. Az ízlés és a világnézet azonban nem választható el mechanikusan, főleg Kelet-Közép-Európában. A nemzeti egység esztétizált gondolata meghódította az átlagembert. A közéletben szenvedélyes viták folynak a „minőséges” és a „silány”, a nemzeti és a kozmopolitikai érdekeltségű szerbekről. Ezt csak egy lépés választja el az etnikai tisztogatástól, amelynek egyik ideológusa nyíltan kijelentette, a vegyes házasságban élő szerb nők piszkos kezükkel nem táplálhatják a szerb gyerekeket. Felütötte a fejét az antiszemitizmus. Belgrádban, a modernizmus néhai fellegvárában Momcilo Szelics író még a társadalombírálat jogát is megvonja azoktól, akik nem tiszta szerb származásúak, mondván, hogy távozzanak Izraelbe. Az egyik liberális újságíró „eltévelyedését” magyar származású feleségével magyarázza. Ami szépen jelzi, hogy az antiszemitizmus valójában egy bokorból nő ki a kisebbségellenes magatartással, bizonyosságot téve arról, hogy a nemzetállam talán éppen azért a leggonoszabb „halandó Isten”, mert rendkívül nagy hajlandóságot mutat arra, hogy a saját testére szabott kultúrát teremtsen magának.

• Külföld