Végel László

Nyomtatóbarát változat

Hová tűnt az ifjúság, kérdem, amikor az újvidéki teniszpályák mellett visz el az utam, és látom, hogy a sivár évekhez viszonyítva milyen sokan vannak a vörös salakon. A távoli hegyekről havat hoznak a szelek, a sorozások felújultak, néhány várost éhhalál fenyeget, de minden teniszpálya foglalt. És gyanúsan megváltozott a játékosok életkora. Az ifjúság eltűnt a pályákról. Helyettük klimaxba lépő hölgyek és kopasz úriemberek vagdalkoznak az ütőkkel, és pattogtatják ügyetlenül a labdát.

A teniszpálya előtt régi ismerősbe botlom. Ez a munkahelye. Négy-öt évvel ezelőtt dzsesszzenész volt, aztán munka nélkül maradt, s végül itt kötött ki. Meghatározott időközönként szorgalmasan elsimítja a vörös salakot, locsolja a talajt, sepregeti a pályákat, éjszakánként pedig ragyogóra fényesíti a csapokat. Nem kell a dzsessz senkinek, mondja, az örökifjúság rituáléja van soron. Az arcbőr, a nyak, a test ránctalanítása, főleg a szeméremszőrzettől felfelé, a has tájékán. Akinek esze van, nem habozik, kikozmetikázza magát. Az emberélet alkonyán némi örömet még ki kell préselni az életből. Mielőbb el kell felejteni a dzsesszt és minden mást, amit szerettünk. A háborúban vagy a háború tőszomszédságában nem öregszik meg az ember természetes módon, hanem úgy, mint egy bohóc.

Nézem a vidám társaságot, az ügyetlenül ugrándozó idős hölgyeket, a hófehérbe öltözött úriembereket, a lelátón unatkozó jótevőket, és megfordul a fejemben, nem az volt-e a baj, hogy az életörömökről lekésett, elhervadt nemzedéktől vett búcsút a hervadó egypártrendszer? A szülők egyszeriben mindent be akarnak pótolni. Gyermekeik eleinte értelmetlenül bámulták a vidám és a boldog posztszocialista farsangot, aztán kiléptek a játékból. Nem értették, mi történik a szülőkkel, akik a stréber évek után életelixírt keresnek. A vidékies nagyvilágiság nem akarja tudomásul venni, hogy Európa mégis becsukja kapuit, és vigaszul elküldi hozzánk kifacsart s némi izgalomra, újdonságra vágyó kispolgárait, filisztereit, akiknek öregségére ez a kiruccanás több izgalmat ígér, mint ha otthon, a négy fal között böngésznék az újságok horoszkóp rovatát. És miért ne? Fellelhető itt minden izgalom: fajgyűlölet, nyomor, kiszolgáltatottság, vacak sajtó, jóléti utópia, szövegközpontú irodalom, pénzromlás, szerelem, lehet okoskodni, atyai tanácsokat adni, lehet turkálni mások személyes életében, ez emberek nem olyan zárkózottak, mint Nyugaton, ellenkezőleg: azokra az indiánokra emlékeztetnek, akik valaha megbámulták a tarka üveggyöngyöket.

Valahol háború dúl, valahol ingatag béke honol, de ebben a régióban mindenütt vágyak füstölögnek szívekben, mint amikor a földeken elégetik a rothadó gazt. Nincs szükség bizonytalanul lebegő kérdésekre, egzisztenciális dilemmákra, maradjanak ezek az irodalomban. Céltudatos, egészséges és gondtalan életet kell élni. Tömegesen nyílnak a szépítő- és masszázsszalonok, soha még nem lehetett ilyen sikeresen üzletelni a kozmetikumokkal. Akik megelégelték a több évtizedes stréberséget, most kárpótlást akarnak, fedett medencékben úszkálnak, sivár múltjukkal akarnak szakítani. Délelőtt templomba járnak, mert ezt követeli az új illem meg a kitalált családi hagyomány, de nem merik bevallani, hogy a vallásból is kicsempészték az Istent, mert megelégelték a következménnyel járó lelkiismeretet. Hiszen a lelkiismeret a tétovaság, a gyengeség, az életidegenség jele. Az élemedett korú kelet-közép-európaiak végre élvezni akarnak, valahogy úgy, mint ahogyan gyermekkorukban és ifjúságukban az amerikai filmekben és a képes újságokban látták az igazi életet. Amely ideig-óráig elfüggönyözi a fajgyűlöletet, a lelketlen xenofóbiát, a piszkos háborúkat, amelyeknek nem tudni végét és határát.

A jólét mítosza kelendő áru a volt szocialista országokban. Elnézem az életörömöt kielégületlenül kergető kelet-közép-európaiakat. Nem a tiszta sportszenvedély, nem a szelíd versengésvágy, nem az önfeledt szórakozás csalta őket a pályára, hanem a csodavárás. Amely idővel még súlyosabb traumákba vagy ne adj’ isten, katasztrófába kalauzol. Az sem véletlen, hogy éppen ott legharsányabb a kései, a kissé már ízléstelen bohóckodás, ahol a legolcsóbb az élet, ahol a sejtekbe beivódott a félelem attól, hogy ma még lubickolunk a medencében, de holnap majd lövöldöznek az utcákon. Minden köz- és magánéiért gazságra a háború vagy annak puszta lehetősége, megfelelő igazolást biztosít. A szemtanúk vallomása szerint sehol sem olyan frivol az élet, mint pár száz kilométerre a lövészárkok mögött.

Elmentek az oroszok. Meghalt vagy haldoklik a kommunizmus. Magunkra maradtunk.

Még az is érzi, hogy új ajzószerek kellenek, akinek tudomása sem volt, hogy évtizedeken át miben élt. Az elvesztett ifjúság ajzószerei kellemesek, és felejtést ígérnek.

De egyelőre még nem tudható, mi lesz azokkal, akiktől a szülők kisajátították az ifjúságra való jogot. Akik a szabadság nagy – esetenként véres – eufóriájából észrevétlenül kimaradtak. Vagy kiszorultak. Vagy csendesen kivonultak, kitántorogtak. Hiszen nemcsak a teniszpályáról tűnt el az ifjúság, hanem – a tisztes kivételektől eltekintve – a régió közéletéből, szellemi teréből is. A nagy összeomlásban nem születtek új, az ifjúság szenzibilitásának, életérzékelésének jegyében megfogant értékeszmények. Minden a régi. Az apák és az anyák felcicomázzák magukat, kielégületlenül hajszolják elsikkadt ifjúságukat, utólag mindent be akarnak pótolni, amit elmulasztottak, de közben nem törlesztik új és régi adósságukat. Ettől lett olyan az élet, mint a teniszpályán ugráló felcicomázott, úrhatnám kelet-közép-európai dáma és az erszényét szorongató nyugat-európai könyvelő egymásra találása.

A tragikus késéssel beköszöntő frivolitás, a frusztrációból születő kompenzációvágy elhatalmasodásával párhuzamosan elárvult a posztszocialista ifjúság, amely látja a szülők kollektív kétszínűségét. Mi lesz, ha eszükbe jut, hogy elölről kell kezdeni ezt a meccset? A durva, gátlástalan, kíméletlen, önző és mohó vágyakkal teli meccset – csakhogy minden dísz és önigazoló alibi nélkül. Avagy nem tőlünk tanulták, hogy az önző telhetetlenség a legjobb időtöltés?

• Külföld