Skip to main content

Újvidéki karácsonyfák

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Peremvidéki feljegyzések


Az elmúlt egy-két évtizedben évről évre magasabbra tornyosultak a karácsonyfák a Futaki úti piacon, jelezve a szelíd polgári tiltakozás terjedését. A reálszocializmus szabadpiac-gerillái, a csempészek összébbrakták az olasz kozmetikumokat, az osztrák kávésdobozokat, a német tranzisztoros rádiókat, és szolidárisán helyet szorítottak a Szerbiából, a Boszniából érkező fenyőfaárusok részére, akik teherautóikkal már december közepén megjelentek, hogy először a katolikusoknak, majd rövid időn belül a pravoszlávoknak árulják a karácsonyfát. A rothadás éveiben kicsírázott egy változatos, kritikus szellemű, izgalmas szellemiség is. A hivatalosan megbélyegzett pluralizmus valóságos távlatokkal kecsegtetett, nem háborúval. A pravoszlávok, a katolikusok szolidárisán kivonultak a Futaki úti piacra, és karácsonyfát vásároltak. A vallások értették egymás nyelvét, virult az ökumenikus gyakorlat: a vallás már nem volt üldözött, de még nem került a hatalom kitüntető fénykörébe, hanem szerény állampolgári tiltakozást jelképezett.

Borzongva gondolok a ránk leselkedő véres karácsonyra. A városokban tucatjával temetik a háborús áldozatokat, az újvidéki temetőben pedig névtelen sírhantok domborulnak. Csend van a városban, mint a temetőben. Hová tűnt el az egykori szelíd polgári tiltakozás? Az egyházi szertartásokon a volt pártfunkcionáriusok az első sorokba tolakszanak, akárcsak a régi, nevezetes pártkongresszusokon, hogy a tévéközvetítésből is kiderüljön, a régi bűnök megbocsáttattak. A tegnapi komisszárokat befogadta az anyaszentegyház, és előkelő helyre invitálta őket az isten házában. A néhai baloldali alázatosan hajlong a pópák előtt, még nem ismeri az egyházi viselkedési szabályokat, de bizonyára jövő karácsonyra megtanulja. Némely pártfunkcionárius állandó házi gyóntatót tart, így aztán soha senki nem tudja meg, a múltban vagy a jelenben elkövetett bűnökről gyón-e többet nekik.

Már szállítják az első karácsonyfákat. A piac sarkán álldogálva bámulnom, hogyan rakják ki a betonlapra. Mellettem katonák ténferegnek. Felettem vöröskeresztes katonai helikopterek repülnek, a közeli kórházba szállítják a haldoklókat, sebesülteket. Ilyen a karácsony előtti újvidéki ég. Az aszfalton sem jobb a helyzet: Krisztust is gyanús, hazafiatlan pacifistának nyilvánítanák, mert többet szenvedett a hitért, mint a nemzetért és a nemzet államáért. Ráadásul kozmopolita volt, nem patrióta, vádolnák be a mai Nagy Inkvizítorok, akik arról próbálnak meggyőzni bennünket, hogy a polgárháborús időkben tartsuk távol magunktól a gyanús Krisztust, barátkozzunk a pokollal, amelynek kapujában nem végeznek szigorú ellenőrzést, s nagy előszeretettel fogadják az önkénteseket. Az ágyúk dörögnek, a gyászolók elnémulnak, az elkeseredettek nem kongatják a harangokat, az egyházatyák nem vezetnek béketüntetéseket, a vallásos érzés még soha sem volt oly kétértelmű helyzetben, ekkora próbatétel előtt, mint most, amikor állami ajánlással lehet gyakorolni. Állok a piacon, és ismételgetem a karácsonyi kulcsszavakat: államszocializmus, állampárt, állami ember, állami értelmiség, államnemzet, államhit, államnyelv, államvallás. Ezekbe a szavakba zsugorodott össze a város történelme. Az a másik – teljesen háttérbe szorult. Az állam cserélgette maszkjait, mindig más formában bukkant fel. Így múltak az évek, miközben a jugoszláv ellenzék teljesen kiveszett. A nemzeti érzés az államba asszimilálta. Vasárnap reggel a piac sarkán figyelek, és szemlélem a néhai ellenzékieket: az egyik túrót, tejet, tojást, káposztát cipel haza, a másik friss bárányhúst, burgonyát, rétestésztát. Készül a vasárnapi ebéd. Egyiket-másikat emlékeztetem a múltjára: értetlenül néz rám, miért kellene tiltakozni, megvalósult a többpártrendszer. Az egyik hívő magabiztosan int le: a tévé is közvetíteni fogja a pravoszláv liturgiát.

A reálszocializmus agóniájának korszakában cinkosság alakult ki a hitetlenek és a hívők, a világnézetileg közömbösek és a lázongó ellenzékiek, a különböző felekezetekhez tartozók, a pravoszlávok, a katolikusok vagy éppen a protestánsok között. Kiválasztották a megfelelő karácsonyfát, az autó tetején levő csomagtartóra kötözték, vagy pedig kezükben a fenyővel ballagtunk a sugárúton, s ha szembetalálták magukat a hatalom egyik vagy másik képviselőjével, gondtalanul folytatták az útjukat, mert biztosak lehettek benne, hogy nem jár következményekkel. Sokak bevallása szerint izgalmas érzés volt ízlelgetni a kalandot: először csak a lakás eldugott sarkában rejtegetni a karácsonyfát, pár év múlva pedig a legszembetűnőbb helyre, lehetőleg az ablak elé helyezni a kívülállás, a szelíd ellenállás jelképét. Esténként az utcákon sétálva magam is megbámultam a gazdagon feldíszített, fényes karácsonyfákat; akkoriban még nem húzták le a redőnyöket az ablakokra, bármikor lehetett utazni útlevéllel, a posta működött, a telefonkagylót felemelték, a csengetésre azonnal ajtót nyitottak, a fiatalok otthon aludtak.

Kezdődik a kirakodás a Futaki úti piacon. Most már nem kell óvakodni senkinek, lassan az lesz gyanús, aki nem vásárol karácsonyfát. De ki hisz már a karácsonyi áhítatban? A szeretet ünnepe valamikor dacot, kívülállást, máskéntgondolkodást jelképezett; a hitnek éppen ezért volt hitele, még akkor is, ha a személyes életbe szorult vissza. De hová is tért volna, ha hiteles, szabad közélet nem létezett? A hívő és a laikus egyaránt küzdött valamivel és valamiért, amit – majdnem mellékes volt, hogy milyen néven emlegettek. De hol vannak most a hívők, amikor a vallás éppenséggel ajánlatos lett, és amikor nevet kell adni a régi közös akaratnak? Hol vannak a laikusok, akik vállalták, hogy kisebbségben maradjanak? Populista lett a vallás is, populisták lettek az egykori ellenzékiek is. Elmarad a régi küzdelem: a társadalom egyik részének nincs szüksége rá, a másiknak nincs esélye. Mindenféle kisebbség gyanús lett: a vallási, a politikai, a nemzeti. Jaj annak a társadalomnak, amely türelmetlen vagy értelmetlenül közömbös a kisebbségben levő ellenzék iránt.

A háborúban közömbösek lettek a hívők, a győzelemben elégedettek lesznek az ellenzékiek. A piacon a régi ismerős figurák mellett immár új arcok bukkannak fel, és áruikat kínálgatják. A karácsonyfa alá puskagolyót, revolvert, gépfegyvert, bombákat, kézigránátot és harci zsákmányt: színes tévét, videót, kerékpárt lehet helyezni. Az éjszakában, valahol a közelben, puskalövések hallatszanak. Lehet, hogy a szomszédos utcában, de lehet, hogy a piactéren. Reggel, mintha mi sem történt volna, zajlik tovább az élet. Fejünk felett harci gépek vonulnak el. Közeleg a karácsony. Nem tudom, miért fognak imádkozni a hívők, és mit fognak ünnepelni az ellenzékiek. Csak abban reménykedem, hogy csupán azok képesek már igazán imádkozni, akik rejtegetik a karácsonyfát, úgy, mint régen, amikor gyanús volt a hit. Csak az eretnekek!












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon