Bíró Béla

Nyomtatóbarát változat

A kívülálló számára az előző cikkben leírt, idézetekkel illusztrált önvizsgálat joggal tűnhet tétovának és következetlennek. De nem szabad elfelednünk, hogy a román értelmiség olyan társadalmi miliőben kénytelen élni, melyet az öntudatlan rétegekig átitat az egységes, egyetnikumú és egynyelvű Románia eszméje. Ezt az eszmét, melyet az értelmiség számára végső fokon a kontinuitáselmélet tesz szalonképessé, Nyugat-Európa csaknem hét évtizeden át akceptálta. A második világháborút követően jó ideig Magyarország is lemondott az erdélyi magyarságról. Logikai érvek is akadtak, melyek e felfogást elfogadhatóvá tették. Úgy tűnt, a romániai magyarság visszaszorulása természetes történelmi folyamat, mely a kisebbségek szempontjából sajnálatos ugyan, de a román értelmiség akkor sem akadályozhatná meg, ha akarná, hiszen egy modern társadalomban elkerülhetetlen, hogy egy 7-8 százalékot kitevő kisebbség előbb-utóbb felszívódjon a többségben. A magyaroknak, ha realitásérzékük lenne, örülniük kellene, hogy a románság hajlandó befogadni őket. Ha nem akarnak románok lenni, az sem végzetes tragédia, hiszen ott van Magyarország.

Nem véletlen tehát, hogy a román értelmiség túlnyomó része nem talált semmi kivetnivalót az erdélyi magyarok elrománosodásában, a kisebbségi intézményrendszer felszámolásában. A diktatúra kizárta a nyilvánosságból a reális magyarromán információcsere lehetőségét is, így a változások lelkiismereti problémaként magyar kezdeményezésre sem merülhettek fel. Az elkerülhetetlen tudati disszonanciát pedig öntudatlan mechanizmusok a magyarságkép végzetes eltorzításával, bizonyos történeti traumák ad absurdum fokozásával kompenzálták.

Kapitulálni a „magyar irredenta” előtt?

Ha egy román értelmiségi ma a romániai magyarság autonóm törekvéseivel szembesül, kettős alternatíva előtt áll:

1. Nem ismeri el a törekvések létjogosultságát, s ez esetben úgy maradhat következetes önmagához, hogy lelkiismereti válsággal sem kell szembesülnie. A kérdést mindössze a „vagy-vagy” terminusaiban kell felvetnie: hosszú távon két lehetőség van, vagy a románok asszimilálják a magyarokat, vagy a magyarok a románokat. A magyarok önrendelkezési törekvései következésképp nem lehetnek egyebek, mint a magyar irredentizmus rejtett megnyilvánulási formái.

2. Elismeri a törekvések létjogosultságát. Ez esetben azonban el kell ismernie a román asszimilációs kísérletek jogtalanságát, a nemzetiségi intézményrendszer szétverése során elkövetett törvénytelenségeket, sőt végső fokon a „román nemzeti egység” erkölcstelenségét is. Erdély Romániával való egyesítését ugyanis egykor azzal az – akkor jogos – érvvel indokolták, hogy a magyarok nacionalizmusa lehetetlenné teszi a románság jogos követeléseinek teljesítését.

Nos, azt elismerni, hogy a román nacionalizmus még a magyarnál is hajlíthatatlanabb, a román értelmiség oly mérvű önrevízióját igényelné, melyre az ez idő szerint képtelen.

Azt, hogy az irredentizmus nem a magyarság alapvető lelkiállapota, nem hiheti el. A hivatalos magyar nyilatkozatoknak itt nincs semmi jelentőségük, hisz 1918 előtt nyilvánosan a hivatalos román kormányok, sőt az erdélyi románság képviselői is következetesen elítélték az irredentizmust, titokban azonban mindvégig az Erdéllyel való egyesülés érdekében tevékenykedtek. És ezt ők azóta is természetesnek tartják. Következésképp elképzelhetetlen számukra, hogy a magyarok is ne ezt tegyék. Egyetlen ponton tévednek. Mi magyarok nem azért nem vagyunk irredenták, mert érzelmileg nem lennénk rá hajlamosak, hanem azért nem, mert az irredenta célok megvalósításának ára emberileg megfizethetetlen számunkra. Túlnyomó többségünkben abban különbözünk a románoktól, hogy nincs bennünk gyűlölet, nem tudjuk elképzelni, hogy céljainkat a románság elpusztításával vagy asszimilálásával valósíthatnánk meg. Következésképp nem csupán a határok megváltoztathatóságának ez idő szerinti lehetőségében nem hiszünk, de még üdvös voltában sem.

Az álmok „magyar világa”


A románok szemében joggal gyanús, hogy ezekről a kérdésekről – mármint az irredentizmushoz való viszonyunkról – a magyar nyilvánosságban őszinte, azaz hitelesnek tekinthető szó nem hangzik el. Tagadni azt, hogy létezik egyfajta érzelmi irredentizmus, őrültség, hiszen a nemzeti egységre való spontán törekvés egy nemzeti közösség ösztönháztartásának elidegeníthetetlen része. A magyar irredentizmus nem intézhető el az ostoba, Romániában, de jobbára Nyugaton is hiteltelennek érzett visszautasítással. Mert elképzelhető-e, hogy érzelmileg ne legyen irredenta az a háromszéki magyar, aki pontosan tudja, annak ellenére, hogy a megye lakosságának közel 80 százaléka magyar, az ipar irányításában és az adminisztrációban a románok aránya közelítőleg 2,5-szerese a magyarokénak? Az összes, valóban fontos rendőri, biztonsági, gazdasági funkció román kézen van, s azt tapasztalja, hogy a „forradalom” után, annak ellenére, hogy a román nyilvánosságban világraszóló hecckampány folyik, a megyéből „elüldözött” románok ügyében, a vezető pozíciókban lévők, s így magasan az átlagot meghaladó szinten javadalmazott románok aránya, jórészt épp a ravasz módon kiötlött vádakat semlegesítendő, nem csökkent, hanem a korábbi időszakhoz viszonyítva is növekedett. Aki ilyen körülmények között nem álmodna „magyar világról”, „az nem is igazi magyar”. Balgaság lenne azt hinni, hogy a románok ne tudnák ezt, sajátosan kettős könyvelésű öntudatuk dacára is. Azt is balgaság feltételezni, hogy ők nem tudják a mi helyünkbe képzelni magukat. A román–magyar közeledés egyetlen járható útja nézetem szerint a minden hátsó gondolat nélküli tiszta beszéd, aminek azzal kell kezdődnie, hogy elismerjük, igenis létezik érzelmi irredentizmus. Az irredenta érzelmek azonban ma már nagyon erős tudati ellenőrzés alatt állnak.

Az érzelmi irredentizmus bizonyos esetekben természetesen politikai irredentizmussá alakulhat:

1. ha az együttélő népek kapcsolata végzetesen megromlik;

2. ha a többségi nemzettel való együttélés elviselhetetlen erkölcsi, szellemi, anyagi süllyedéssel jár;

3. ha a nemzetközi közvéleményben az a határozott meggyőződés alakul ki, hogy Románia képtelen a nemzetiségi kérdés rendezésére, s ez a helyzet az európai békét veszélyezteti;

4. ha az erdélyi románság többsége az egységből való kiszakadást érzi az egyetlen megoldásnak.

Ha tehát a románság valóban meg akar szabadulni a politikai irredentizmustól, azokat az okokat kell megszüntetnie, melyek a természetes nemzeti törekvés gyanánt érvényesülő érzelmi irredentizmust politikaivá alakítják át. Azaz:

1. A románságba nemzedékeken át belenevelt magyarellenességet leküzdve harmonikus együttlétre kell törekedni. Ennek a közvetlen emberközi kapcsolatok szintjén még mindig élnek a hagyományai.

2. Romániát és vele Erdélyt változtassa demokratikus jogállammá.

3. A romániai magyarság érzelmi irredentizmusát a román-magyar együttélés és egymásrautaltság – közelről sem utópikus – érzelmi erejével ellensúlyozza.

Ha nem ez történik, pusztán a történelmi feltételek alakulásától függ, hogy a magyar irredentizmus aktivizálódik-e vagy sem. S félő, hogy előbb-utóbb kialakulhatnak ilyen feltételek.

Demokratikus diktatúra?

Vak az, aki nem veszi észre, hogy Romániában szó sincs kommunistákról és kommunista eszmeiségről, a kommunizmusban itt egy egészen elenyésző s javarészt nem román származású kisebbségtől eltekintve soha nem hitt, s ma már tényleg nem hisz senki. A központi tervirányításos rendszer álcázott változataihoz, a Vatra által aposztrofált „autoritárius demokráciához” a hatalom mai birtokosai és a szélsőjobb-szélsőbal erői kifejezetten stratégiai okokból ragaszkodnak. Ez a rendszer teremt ugyanis lehetőséget a magyar többségű területeket román többségűvé átalakító állami beruházási politika folytatására, valamint arra, hogy a gazdaság egészét a katonai-ipari komplexum igényeinek rendelhessék alá, azaz továbbra is fenntarthassák a gazdaság háborús termelésre való azonnali átállíthatóságának Ceausescu által kialakított rendszerét.

A román értelmiség túlnyomó része, a katonák és politikusok képtelenek megérteni, hogy e politika folytatása – a magyarság ellen folytatandó mind kíméletlenebb boszorkányüldözés révén – nem csupán a magyar irredentizmust aktivizálja, hanem az ország gazdaságának teljes megbénításával egyetlen végkövetkezménye lehet: az ország szétesése.

A román politika egésze az „önbeteljesítő prófécia” közismert csapdájába hajszolja magát. Ha a többség következetesen irredentának minősít egy kisebbséget, s e vádra alapozva mindent megtesz e kisebbség szellemi, anyagi, sőt fizikai megsemmisítése érdekében, e kisebbség számára nem engedélyez más lehetőséget, mint az irredentizmust. A román politika épp a magyar irredentizmus ellen folytatott abszurd harcával teremti meg az irredentizmus minden lényeges feltételét, beleértve a magyar irredentizmus – hosszabb távon nem lehetetlen – nemzetközi legitimálását is.

Ez az irredentizmus azonban a magyarságnak sem érdeke, hisz az irredentizmus révén elérhető nemzeti sikerek a román demokrácia, a normális román–magyar együttélés kialakítása révén elvileg a mai államkeretekben sokkal hatékonyabban és kisebb emberi-anyagi veszteségek révén elérhető. Az irredentizmus állampolitikává való átalakítása a mai magyar demokráciát is elkerülhetetlenül aláásná, a magyar gazdaság szűkös erőforrásait olyan katonai rendszer kiépítésébe ölné, mely Magyarországot egy látványos felfutást követően gazdaságilag is Románia sorsára juttatná. Arról nem is beszélve, hogy a mai magyar társadalom jelentős rétegeit csupán többé-kevésbé nyílt diktatúrával lehetne ebbe a politikába belekergetni. Vagy még azzal sem.

Ez irányú optimizmusunkat éppen az támasztja alá, hogy a nemzetközi közvélemény a határok módosítását elfogadhatatlannak érzi. Trianon és Jalta tanulságaként – úgy tűnik – végre felismerte, hogy a határmódosítások pszeudo-megoldások. A határmódosításnak azonban egyetlen alternatívája van: a határokon belül élő kisebbségek széles körű kulturális, politikai, s ha ez lehetséges, adminisztratív autonómiája, azaz a népek és népcsoportok önrendelkezési jogának elismerése, az állami szuverenitás elvének kétirányú korlátozása. Egyrészt az önrendelkezési jogukkal élő népek és néptöredékek mondanak le a teljes állami szuverenitás igényéről, másrészt az úgynevezett nemzeti államok mondanak le szuverenitásuk jelentős részéről, ahogyan azt az Európai Közösség államai teszik.

Hogy valóban ez az alaptendencia, a Nyugat-Európában zajló folyamatok elemzése alapján valószínűnek tűnik. A jugoszláviai helyzet e két alternatíva közti választás kérdését a legélesebben veti fel. Ha az Egyesült Államok és Nyugat-Európa határozottan elutasítja Jugoszlávia belső határainak módosítását, ahogyan e pillanatban teszi, nincs más választása, mint a jugoszláv köztársaságokban élő szerb és nem szerb kisebbségek jogainak messzemenő garantálása. A jugoszláv helyzet elkerülhetetlenné teszi a Kisebbségi Charta kidolgozását, azaz a kisebbségi jogok messzemenő elismerését – nemcsak Jugoszláviára vonatkozó érvénnyel. Ezt a folyamatot eleddig éppen az Egyesült Államok és Franciaország akadályozta meg. Választaniuk kell. Vagy a határok sérthetetlensége, vagy a kisebbségi jogok maradéktalan elismerése. A területi elszakadásként értelmezett önrendelkezési jogot olyképpen kell korlátozni, hogy e kérdésben a döntés az ENSZ-közgyűlés hatáskörébe kerüljön. Az elszakadás joga tehát elvileg megmaradhat, a jog gyakorlását azonban pusztán a teljes nemzetközi közösség – és nem pusztán a nagyhatalmak – hozzájárulásától tennék függővé. Ez az elv minden vitatott terület esetében arra kényszerítené az adott területeket birtokló államokat, hogy a legteljesebb autonómiát biztosítsák.

A magyar irredentizmust letagadni súlyos hiba lenne. A románság szorongásait csak akkor oszlathatjuk el, ha érzelmileg vállaljuk, logikailag pedig a belőle fakadó román és magyar abszurd helyzetekre vezetjük vissza. Ennek fölismerése diktálja azt is, hogy az ellenzéki román értelmiséggel való kapcsolatok ápolása, illetve kiépítése a magyar liberális ellenzék, s általában véve az egyetemes magyarság elsőrendű érdeke.

• Esszé