Két évvel a szeptember 11-ei katasztrófa után Amerika még mindig nagy veszélyben van. A veszély kettős, melyből az egyik nyilvánvaló: újabb terrortámadás éri az országot. Bőséges anyagi forrásokkal rendelkező, külhonban élő és külföldön kiképzett terroristák állnak készen akár a halálra is, hogy amerikaiakat gyilkoljanak. Ha atomfegyverekhez jutnak, az eddigieknél is borzalmasabb csapást mérhetnek ránk.

A másik, kevésbé nyilvánvaló veszélyt önmagunkra jelentjük.

Van egy kép a budapesti Szépművészeti Múzeumban, a XIX. század második felének német remekművei között látható: Franz von Lenbach: Titus diadalkapuja Rómában című nagyméretű olajfestménye (lásd a 77. oldalon), amelynek sajátos, nem éppen festői perspektívája már régóta fogva tart.

A verscímek tűntek fel először. Reggel, Reggel szoktál jönni, Délelőtt, Éjszaka, A nap vége (Magyarázatok M. számára, 1971), Alkonyat (Körülírt zuhanás, 1974), Éjszaka, Félá- – - – - (Örökhétfő, 1981), Reggeli kávézás, Februári hajnal (Valahol megvan, 1986–1989), Már reggel van (Amíg lehet, 1999). Az első megjelent kötet első verse a Reggel, az utolsó megjelent kötet utolsó verse a Már reggel van. Van-e jelentésük, szimbolikus tartalmuk az egyes napszakoknak Petri költészetében?

A fájdalom adomány, segít érzékelnünk a világot, figyelmeztet a testünkre, az elszakadás lehetőségére. Mert megmondatott, hogy kitépem a lelkedet a testedből, de te nem hitted. Miért sír a balga ember abban a dús ligetben, amelyet siralomvölgynek mondanak? A fájdalom ittmarasztal az evilágban, erősödik, csillapul, elszórakoztat. Nem bírok elvonatkoztatni ettől a hullámzástól, gyanítom, hogy jön, most jön az a komiszabbik fájás, aztán elálmosodik ő is, és helyet ad az enyhületnek. Menj bele, mondom, szedd össze magad, edződjél. Ennyi az egész, túlélted.

A Nikomakhoszi Éthikában írja Arisztotelész: „Mindenféle közösség a politikai közösség részének tekinthető. Az emberek ugyanis mindig valami hasznos dologért egyesülnek, s olyasmit akarnak megszerezni maguknak, amire az életben szükségük van; s nyilván a politikai közösség is már eleve a haszon céljából jön létre, s azért is marad fönn. Erre irányul a törvényhozók működése is, akik azt tartják, hogy csak az igazságos, ami mindenkinek egyaránt előnyös.” (VIII. 11, 1160a8–14).

Minden kelet-európai vita (kelet-kelet-európai, nyugat-kelet-európai és délkelet-európai), amelyben politikai morális kérdések kerülnek elő, mintegy varázsütésre az „értelmiségről” szóló vitává satnyul, mintha a politika racionális vitatása „értelmiségi szakkérdés” lenne, mintha az erkölcs az értelmiségi „herék” osztálykiváltsága volna, szemben a plebejus „dolgozók” józan pragmatizmusával.

Távol a háztól, kint telepszem meg a kőviskóban. A kőkerítés tövében egy sarokpad van, és egy diófa asztal cseréptetővel fedve. Én innen kilátok, engem azonban a kertbe belépő nem lát meg, talán a fények és árnyak furcsa játéka miatt. Rejtőzésre ez a kőviskó igen alkalmas, itt nincsen semmi más és senki más, messziről észreveszem, ha valaki közelít. Előttem nyitott tér, vékony fácskák, a ház messze van. Idelebben a szomszédasszony távoli hangja, az emberhangokat a falu csendje hamar elnyeli. Ebben a kőviskóban hol a hatvanas–hetvenes években járok, hol az elillanó mai napban.

Borzasztó kimondani, de az SZDSZ nem akármilyen párt. A régi demokratikus ellenzékben gyökerező hagyománya, a rendszerváltás radikális irányítójaként eljátszott nagyszerű főszerepe olyan mozgalommá tette, amely összetartóbb, lelkesebb, karakterisztikusabb, mint bármelyik riválisa.

A hidegháború utáni világban a nemzetek közötti leglényegesebb különbségek nem ideológiai, politikai vagy gazdasági jellegűek, hanem kulturálisak. A világ jelenleg globális önazonossági válságot él, az ember végső kérdésekkel szembesül: kik is vagyunk voltaképp?

Az időközi választásokon aratott republikánus győzelemnek sok implikációja van. Talán a legfontosabb (és eddig ezt vették legkevésbé fontolóra), hogy alkalmat nyújt a hidegháború utáni amerikai külpolitika újragondolására, ami feltétlenül szükséges is lenne. Kevesen adnának jó osztályzatot a Clinton-adminisztrációnak azért, ahogy a hidegháború utáni nemzetközi rendszert kezelte.