1. Ezt a könyvet* 1935-ben bocsátotta közre szerzője, s egyéb nyelvek közt 1938-ban magyarul is megjelent. Írója azoknak a két háború között, sőt, valójában már a századelőtől népszerű s méltán népszerű auktoroknak legjobbjai közé tartozott, akiknek nagy művelődéstörténeti tudását erős történetfilozófiai és etikoszociológiai érdeklődés és jártasság hatotta át és segítette tematikusan is, problémák tekintetében is egybefogni.

„There are times and places when the world seems
very empty of funny things. This, here now, is one
of them.
Ajoittain ja paikotellen maailmassai ei tunnu
olevan yhtään hauskaa asiaa.
Tämä, tässä, nyt, on sellainen.”*
Neil Hardwick,**
Helsinki, 1992.

Az elmúlt közel két évben szinte refrénszerűén tér vissza a kérdés az ellenzéki pártok, illetve közvélemény körében: vajon föl tud-e mutatni az ellenzék olyan gazdasági és politikai alternatívát, amellyel a soron következő választásokon esélye lehet a többségre jutásra? Vajon megverhető-e az a kormánykoalíció, amelynek fölolvadásáról, belső inkoherenciájáról cikkezni az elmúlt időszak egyik slágertémája volt?

1. Ez a könyv vita és védelem, figyelmeztetés és javaslat. Szerzőjét a hazai politikus és literátus közönség ismerni véli. Az a benyomásunk azonban, ez a vélekedés csak részben állja meg a helyét. E kötete nyomán olvasója nemcsak tárgyáról, de róla magáról is többet és valóságosabbat tudhat meg. Erről a nyolcvanon felül is friss szellemű, polémiára mindig kész, de mindig kölcsönösséggel kész öregemberről, aki fáradhatatlan vizsgálódásainak eredményeit némi mélabúval tárja elénk.

Könyvét, mondja, Hatvany Bertalannal 1938-ban, az Anschluss után és hatására kezdte írni.

Jó ideje műveinek – elsősorban naplójának – olvasásával és kommentálásával szórakozom. Valamiféle kettős szellemi napló jön létre így. Nyugtalanító problémáim meghosszabbodnak visszafelé az időben, és – legalább ezt remélem – távlatot is kapnak, előrefelé, ahogy megpróbálom átpasszírozni őket egy nagy író és nagy személyiség sokat próbált szűrőjén.

Egyetemistaéveire visszapillantva azt írja Gombrowicz a Lengyel emlékezésekben, hogy „Gyűlöltem a lelkesedést”. Egy aranyköpést idéz: az ember húszéves korában gyújtogató, negyvenévesen pedig tűzoltó.

Hová mész, elvtársam, velem együtt? És honnan megyünk oda, ahova?

A kérdésre általában ideológiai választ szoktunk adni, többnyire agitpropos színvonalon. Ahonnan indultunk, azt a rendszert saját maga még úgy mutatta be, mint szocializmust. Most az új rendszer ugyanezt úgy mutatja be, mint szocializmust. Tartok tőle, hogy a két rendszemek nem ez az egyetlen hasonlatossága egymáshoz.

Igaz, az előző rendszer ideológusai ehhez még hozzátették, hogy e szocializmussal a társadalom a történelem előtti bolyongásából kitalált a történelem igaz útjára.

A kívülálló számára az előző cikkben leírt, idézetekkel illusztrált önvizsgálat joggal tűnhet tétovának és következetlennek. De nem szabad elfelednünk, hogy a román értelmiség olyan társadalmi miliőben kénytelen élni, melyet az öntudatlan rétegekig átitat az egységes, egyetnikumú és egynyelvű Románia eszméje. Ezt az eszmét, melyet az értelmiség számára végső fokon a kontinuitáselmélet tesz szalonképessé, Nyugat-Európa csaknem hét évtizeden át akceptálta. A második világháborút követően jó ideig Magyarország is lemondott az erdélyi magyarságról.

Való igaz, hogy a nagy példányszámú, önmagukat kulturálisnak feltüntető lapok, mint a Romania Mare, az Európa, a Phoenix (Nagyvárad) stb. még a mai Kelet-Európában is szokatlanul durva, mosdatlan stílusban támadják a kisebbségeket, a szomszédos államokat, a demokratikus román értelmiséget, s hogy a kormánypárti sajtó, valamint az erdélyi megyék román nyelvű napilapjai (az egykori pártlapok örökösei) gyakorta ugyanazt az agresszív, sovén hangot ütik meg, mint korábban. Ez a sajtó azonban korántsem képviseli a teljes román értelmiséget.

Két héttel ezelőtti írásunk az abortusz szabályozásának történetével, eszmetörténeti és politikai hátterével foglalkozott. A fejtegetésnek két alapvető tanulsága volt. Egyrészt az államnak nem érdemes tiltania a művi vetélést, mert ezzel nem oldja meg a népesedési problémákat, viszont súlyos egyéni tragédiákat és társadalmi feszültségeket okoz. Másrészt azonban az a pragmatikus, az eddigi tapasztalatokon alapuló érv, hogy társadalmi feszültségeket okoz, nem lehet kielégítő; erkölcsi érzékünket nem nyugtatja meg, legfeljebb elaltatja.

A totalitarizmus agressziójának legelemibb megnyilvánulási formája a nyelv. A totalitárius nyelv le akart szoktatni bennünket a gondolkodásról, lelkileg terrorizált, el akart hülyíteni, és igyekezett olyan kategóriákat belénk sulykolni, amelyek lehetetlenné teszik, hogy megértsük azt a világot, amelyben élünk. Nem véletlen, hogy azokban az időkben eleve antitotalitárius tevékenységnek számított a nyelv elemzése. Kötelező olvasmánynak tekintettük Victor Klemperernek, a Harmadik Birodalom analitikus nyelvészének és George Orwellnek, a nevezetes „új nyelv” analitikusának műveit.