Amikor a csoport tagjai már-már iróniába hajló racionalizmussal és szenvtelenséggel írják le a romániai magyar intézményrendszer fogyatékosságait, sokan közülünk úgy érzik, hogy ez a nézőpont értelmiségi szerepük létalapját támadja. De vajon azt jelenti-e ez, hogy a nézőpontjuk nem létjogosult? Hogy ez a – most még kisebbség által képviselt – látásmód nem hódíthat teret magának?

Az Intézmény – képviselet – civil társadalom című elemzés megállapításait – bármilyen keménynek tetsző ítéletek – nem szabad lesöpörni az asztalról.

Az iszlám világ és a keresztény Nyugat ellentéte elsősorban nem a két vallás szembenállására vezethető vissza, még ha azok bizonyos pontokon erősen bírálják is egymást. A háttérben ugyanis különböző civilizációk, kultúrák és ideológiák „ütközése”, a történelmi múltban cseppet sem békés együttélése húzódik meg. Az iszlám világ mozgástörvényei, normái alapjaiban különböznek a „nyugatitól”, az európaitól: az iszlám mint civilizáció, kultúra, ideológia, vallás és életforma a magán- és a közélet minden szféráját áthatja és befolyásolja.

Rossz nap (Az én látomásom)

A nyakam fájt, meg a karjaim sajogtak. Kicsit a torkomat is markolászta.

Visszavonultam. Még jó is, hogy jött ez a kis sajgás; legalább nem kell részt vennem a szülinapi mulatságon! Hadd zenéljenek, tomboljanak csak maguk közt az iskolások! Később azért kimegyek majd, elszívok egy cigarettát, megmustrálom a kislányokat.

…Ugyan, nem is megyek én sehová! Jó itt egyedül, csak ők se jöjjenek az én szobámba!… Pedig már itt is van egy! Apró bajszos, pimasz képű felgimnazista. Nézeget befelé, semmit sem ért. Mit bámulsz, kiskomám?

Ha az embernek nem adatott meg az a mindinkább szerencsésnek nevezhető állapot, hogy biztos fedél legyen a feje fölött, akkor az önfenntartási ösztön sokféle ötletet sugall. Lehet aludni parkokban, lebontásra ítélt romházakban és pályaudvarokon egyaránt. Ilyenkor januárban azonban mindezen lehetőségek csupán félértékűek. Hideg van, meg a különböző hivatalos közegek – rendőrök, vasutasok stb.

Eddig úgy tudtam, a Vörös Félhold nem más, mint a mohamedán országok vöröskeresztje. Most okosabb vagyok: a vörös félhold a kommunizmus daloló holnapjainak csábító üzenete is.

Vendégem volt néhány napig egy Párizsban tanuló török egyetemista leányzó. Őt hívták „Vörös Holdacskának”. Szülei, jómódú értelmiségiek agyalták ki számára ezt az egyébként nem létező nevet: Alayça. S ez a vörös hold kínzó fényével fura kérdéseket sugárzott.

Alayça gyors felfogású, értelmesnek látszó húszéves lány.

Gombrowicz fejcsóválva torkolja le azokat a lengyel művészeket, akiknek egyetlen jelszavuk, hogy „Be kell hoznunk Európát”. Közben elfelejtik, hogy ők másfajta, specifikus európaiak, olyan tájon születtek, ahol Európa nem egészen Európa már, hanem valami más is. „Csodálkozom, hogy a lengyel festők nem próbálják a lengyelség aduját a művészetben kijátszani. Hát örökké csak utánoznátok a Nyugatot? Lapítanátok a festészet előtt, mint a franciák? Komolyan akartok festeni? Térden állva, mély tisztelettel, félszegen?

„Abba a környezetbe, ahová beleszülettem, ott farkastörvények uralkodtak, egészen 17 éves koromig ezek a körülmények domináltak. De a kérdés az, hogy aki ebből kikívánkozik, mégis hogyan kezd el gondolkodni más világnak az értékrendszerében. Van egy biológiai programja az embernek, az ösztöne, a gondolkodás az emberrel.

Nehéz hozzászokni a szabadsághoz. A ma élő nemzedékek diktatúrában, tekintélyelvű viszonyok között nőttek fel. Hosszú évtizedeken át alapélménye volt a magyar társadalom gondolkodó részének, hogy „számon tarthatják, mit telefonoztam”, hogy „aktába írják, miről álmodoztam”, és hogy „nem sejthetem, mikor lesz elég ok, / előkotorni azt a kartotétokot, / mely jogom sérti meg”. Így volt ez, egészen addig a bűvös pillanatig, amelyet „rendszerváltásként” szoktunk emlegetni. A magamfajta „átlagértelmiségi” persze ma sem tudhatja pontosan, ki és milyen aktákat vezet róla.

A kommunizmus megbukott, a demokrácia alapjai megteremtődtek, s Közép- és Kelet-Európa országai elindulhattak a maguk választotta úton – summázzák olykor megejtő egyszerűséggel a térség tavalyi eseményeit. Aztán az év közepe felé az idillt elhomályosította a posztkommunista rendszer kemény valósága.

1973 decemberében, egy zakopanei síkirándulás után hazafelé menet, a hosszú várakozást elkerülendő, egy kevéssé ismert, kis határállomásnál akartam átlépni a lengyel–csehszlovák határt. A pótkerék abroncsa mögé gyömöszöltem dugipénzemet, háromezer forintot, melyet abból a célból vittem magammal, hogy szükség esetén életre kelthessem dögledező Ladámat. Számításom bevált: nem kellett sorban állnom, az enyémen kívül nem is volt más autó a határon. Hetek óta nem járhatott ott senki, mert a határőrökben csak úgy lobogott a munkavágy.