T. Zselensky Péter

Nyomtatóbarát változat

Ha az embernek nem adatott meg az a mindinkább szerencsésnek nevezhető állapot, hogy biztos fedél legyen a feje fölött, akkor az önfenntartási ösztön sokféle ötletet sugall. Lehet aludni parkokban, lebontásra ítélt romházakban és pályaudvarokon egyaránt. Ilyenkor januárban azonban mindezen lehetőségek csupán félértékűek. Hideg van, meg a különböző hivatalos közegek – rendőrök, vasutasok stb. – csak meg-megzavarják kérdezősködésükkel az egyébként sem igazán édes álmot.

Ebben a helyzetben néhány – bizonyára valóban kevés – hajléktalan a városi vagy országos tömegközlekedés járműveit szemelte ki magának szállásként. A megoldás tulajdonképpen pofonegyszerű, s talán épp emiatt ébredtek rá mindeddig olyan kevesen. Arról van ugyanis szó, hogy ha az ember összetarhálja egy buszjegy árát, s azzal felszáll a buszra – lehetőleg körforgalomban lévő járatra, hogy ne kelljen minden végállomásnál leszállnia –, akkor teljesen törvényesen alhat a jármű viszonylag kényelmes bőrülésein a melegben, anélkül hogy bárki is rászólna. Ha pedig jön az ellenőr, felmutatja érvényes menetjegyét, és megint nincs semmi baj. Hogy ez tisztességtelen? Az! De mondjon valaki jobbat és tisztességesebbet!

Lényegesen bonyolultabb persze a helyzet a vonatok esetében. Azért is, mert a vonatjegy árából az ember inkább eszik, azért is, mert ott biztos jön a kalauz, de azért is, mert a vonatról a végállomásnál feltétlenül le kell szállni. A helyzet tehát nehéz, de nem megoldhatatlan. Nem az, hiszen vonatjegyet nem feltétlenül vesz az ember, a kalauzt szerencsés esetben sikerül elkerülnie, a végállomás pedig egy új várost jelent, eddig nem ismert tarhálási és szálláslehetőséggel. A rászorulónak pedig oly mindegy – az esetek többségében –, hogy vajon Pécs, Szeged vagy épp Budapest utcáin (terein), pályaudvarain tölti-e az éjszakát. Ha pedig lebukik a vonaton, és a kalauz megbünteti őt, akkor…

És itt jön a dolog hátborzongató része.

Nem egy olyannal találkoztam, aki ilyenkor télen szinte várja a lebukást. Kies hazánkban ugyanis a pénzbírság átváltható elzárásra, mégpedig – ha a régi „árfolyam” még érvényben van – 100 forint/nap „értékben”. A pénzbírságot kifizetni nem tudó és nem akaró „ingázó” csövesek tehát arra építenek, hogy az esetleg 2-3-5000 forintos bírság helyett 20-30-50 napot töltenek valamilyen fogdában, melegben és koszttal ellátva. A megoldás ésszerű ugyan, de rémisztő perspektívákat sejtet. Jack London, Harry Martinson és mások írtak már ilyen és hasonló „megoldásokról”, de valahogy mégsem tudok neki igazán örülni, ha egyes – s nem is túlzottan kisszámú – rétegek a mai Magyarországon is úgy érzik, hogy a börtönben magasabb életszínvonalat és több lehetőséget kaphatnak, mint a – számukra oly kevéssé vonzó – szabad életben. Engem ez bizony mélységesen elkeserít.

• Esszé