Gábor György

Nyomtatóbarát változat

„Ausztria igent mond Európára június 12-én.” „Ki, ha mi nem!” „Kedvünk támadt Bécsre, kedvünk támadt Európára.” „Európához tartozni, osztráknak maradni.” Ausztria nehéz záróvizsga előtt áll. Mire az olvasó ezeket a sorokat böngészi, már tudni fogja, hogy az osztrák „Gemütlichkeit” hogyan is döntött további sorsáról, s az egykori világbirodalom mai leszármazottja június 12-én este a Heurigerek egyikében milyen hangulatban dudorászhatta kedves kis dalocskáját: „Oh du lieber Augustin, alles ist hin” (Oh, te kedves Augusztin, minden odavan).

A nagy Európa-mezei stafétafutó-bajnokságban immár Ausztria is befordult a célegyenesbe. A bulvárlapok és az általuk kedélyesen csak „scheissliberale Medien”-nek (mocskos liberális lapoknak) nevezett sajtóorgánumok vitája még nem zárult le, s a köztudottan kiváló neveltetésű Habsburg Ottó tévés felvonultatása is kevés balansznak bizonyult az elismerten jó modorú osztrákokat igencsak elborzasztó bulvársajtó arrogáns, debatter hangnemével szemben. Ausztria azonban példásan akarja teljesíteni a nagy feladatot. Az „áruvédjegye ha van, csak név” racionális és pragmatikus gondolatával igyekszik kitenni magáért, még az utolsó pillanatokban is a világkultúra tág gasztronómiai gyönyöreivel kedveskedvén honpolgárainak. És hát a nevek… A Falter című bécsi lap – amely a főváros kulturális eseményeinek teljes kínálatával csalogatja a művészetekre szomjúhozó lakosságot – címoldalán a most 80 éves George Tabori fotójával jelent meg. A vele készült interjúból mintegy háromszor is megtudhatja az olvasó (ha netalántán feledékeny lenne), hogy a jeles színházi szakember (akinek két darabját is játsszák a bécsi színházak) budapesti zsidó. A színházakban egyébként minden, mi kell: a „jól megcsinált daraboktól”, Franz Molnartól és Schnitzlertől Pinterig, Goldonitól Ibsenig, Osborne-tól a Cyranóig, vagy a Kis hercegtől bolgár főiskolások vendégjátékáig (Th. Wilder: A mi kis városunk), ami csak beleférhet a hét összes napjába. Aki a zenét kedveli, s még nem feküdte meg a gyomrát a Mozart-golyócska, a Mozart-desszert, a Mozart T-shirt, a „brifkókról” visszakacsintó Mozart, az akár rá is szánhatja magát egy Mozart-koncertre az Academy of St. Martin in the Fields tolmácsolásában, meghallgathatja a Chicagói Szimfonikusokat, Barenboim dirigálásával, elmehet Friedrich Gulda hangversenyére vagy az Operába, ahol a Figarót maga Abbado vezényli, s gyönyörködhet Eva Marton vagy akár Istvan Gati hangjában. De van itt indiai tánc és zene, lehet afrikai vagy dél-amerikai ritmusokra felpezsdülni, lehet bluesfesztiválon kicsit beszívni, a nagy jazznemzedék egyik utolsó mohikánjának, Chico Hamiltonnak a virtuozitásán álmélkodni, az USA-ban élő s következetesen németül éneklő Nina Hagenen nosztalgiázni stb. stb.

Ausztria hallhatóvá tette önmagát a jódlerektől a két Schrammelig, Glucktől Haydnig, Beethoventől Schubertig, Mahlertől Schönbergig vagy akár a Strauss-famíliától Emmerich Kálmánig és Franz Lehárig. Most azonban látni és láttatni akar. A bécsi látogató fantasztikusnál fantasztikusabb kiállításokra invitáló plakátokra kapja fel a fejét jártában-keltében. Ha a Museum für angewandte Kunstban megtekintette az osztrákok „népnemzeti” értékét, Klimt Stoclet-frízét, valamint a Jugendstil pazar tárgyi emlékeit, átmehet a szemközti terembe egy jót borzongani. Az itt megrendezett kiállításon – melynek címe (kelet-európai turisták előnyben): TИPAHИA ПPEKACHOГO, azaz a szlavisztikában kevésbé jártasak számára: Tyrannei des Schönen – megcsodálhatja Sztálint, hatalmas vásznak főhőseként. Láthatja Joszif Visszarionovicsot a gyárudvaron, meghitt baráti körben, Ordzsonikidzével, derűsen pipázgatván, felelős államférfiúként, gondterhelt arccal, kéziratokba, tudós könyvekbe belefelejtkezve, de megbámulhatja a fáradtságot nem ismerő generalisszimuszt időtlenné merevedett útmutató pozitúrájában vagy csak egyszerűen familiárisan, miként a nép fia, szovjet–grúz népviseletbe öltözött édesanyjával, néhány pionírral és a Dél minden csodájával: naranccsal, mandarinnal, pirosló almával. Őt örökítették meg szorgos grúz asszonykezek megannyi kézi perzsán, s direkt neki kedveskedett a korabeli szovjet high-technics az ötágú csillag talapzaton meredező, designosan hajló sarló állványzatú, kalapács búrájú, krómos asztali lámpával. A látogató elmerenghet még a tollon, mellyel – miként a beavatottak tudni vélik – a jaltai és a potsdami konferencia záródokumentumaira kanyarította oda lendületesen a nevét, s ha mindez kevés, hát át lehet menni a Künstlerhausba, ahol (az előbbitől független rendezésben!) a Kunst und Diktatur című kiállításon (l. Harmat Pál: Sztálin nevelt bennünket, Beszélő, 1994., 18. sz.) szemezgethetünk kedvünkre az 1922–1956 közötti évek osztrák, német, olasz és szovjet totalitárius rendszereinek építészete, szobrászata és festészete között, örvendezvén a nemzetiszocialista és a szocreál gondolatvilágának és Übermensch-tudatának párhuzamain.

Bécs ügyesen lobbyzik: van pénze és küldetése. Miként egykoron, a török időkben, Bécs volt a művelt Nyugat védőbástyája, mely ellenállt, és visszaverte a vad keleti hordát, úgy vált századunkban is az Óperencián túli (Ober-Enns) világ védelmezőjévé a vasfüggönytől Keletre elterülő barbár világgal szemben. Bécs volt az, amely elsőként nyújtott menedéket az amonnan iszkolók számára, Bécs volt az, amely – közelsége miatt – bámulatra és irigylésre késztette a béketábor népességét, s Bécs volt az, amely kiárusította frizsiderjeit a szabadság boldog mámorát bevásárlókörúton materializáló népvándorlók részére. A kultúra pedig harc (németül: Kulturkampf), s ezt jól tudják a pénzükkel és alapítványaikkal ügyesen sáfárkodó s azokat nem pusztán privát „bulijaikra” hasznosító osztrákok. Hiszen, miként egykor a gorenjés, hifis, videós magyarok a Mehrwertsteuer reményében a hegyeshalmi vámhivatalnak, úgy nyújtják be az osztrákok most saját számlájukat Európa felsőházának.

Bécs azonban nemcsak védőbástya, hanem a schöne blaue Donau partján afféle hídfőállás is. A gazdaság, a tudomány, de legfőképpen a kultúra rendíthetetlen közvetítője immár évszázadok óta a Moszkvából és Pétervárról induló, Budapesten és Prágán áthaladó s Párizsig tartó kies országút tengelyében. Itt futnak össze az utak, az ő karavánszerájaiban talál egymásra mélabús orosz szlavofil, izgága bukaresti avantgárd, népies-urbánus magyar, de ide jön felfrissülni s megtisztulni francia posztmodern, német konceptualista s mérsékelten egzotikus kalandokra vágyó angol performance-os. Bécs tehát híd, Bécs közvetít, s eme kultúrmisszió manifesztálására nem is találhatott volna jobb alanyt, mint Chagallt. Chagall itt, Chagall ott, Chagall kint, Chagall bent, Chagall fent, Chagall lent. Chagall az 1993 őszén megnyílt Jüdisches Museumban, Chagall az aulikus Palffy-palotában, Chagall a Kunstforum der Bank Austria kiállítótermében, Chagall, akinek képein a titokzatos Kelet, a misztikus zsidó hagyomány, az orosz népmese világának tradíciója s a nyugati (francia) szürrealizmus szerves egységben képviseli mindazt, ami korszerű, ami új, s ami még a „spirituális” határokat sem ismerő európai egység valódi, ideológiamentes gondolatát jelentheti. A vityebszki heringárus gyermeke, akinek képein az Eiffel-torony tövében jól megfér egymással a hagymakupolás ortodox templom s a hegedűs a háztetőn, s aki a keresztre feszített Jézus mellé odafest egy tóratekercset s egy sófárt fúvó szárnyas angyalt. A Zsidó Múzeum alig látott – jórészt orosz magángyűjteményekben lévő – képeinek egyikén egy utcaseprő látható. Az kihalt éjszakai utcán szánnivalóan groteszk testtartásban áll emberünk, irdatlan instrumentumával, a seprűvel, szurtos arccal, feketén villogó tekintetével. Ám ruhája fehér, mint a patyolat, vakítóan tiszta, tisztább valamennyiünkénél…

De Bécs nemcsak közvetítő, nemcsak médium, nemcsak ad, hanem kap is. Amerikának hála, a legfinnyásabb ínyencek is csak elégedetten csettinthetnek a Guggenheim Múzeum mesterműveinek láttán a Chagall bis Picasso című kiállításon. Itt van egész Európa, mindaz, aki csak számít: Chagall (természetesen) és Picasso, Braque és Léger, Malevics ás Modigliani, Moholy-Nagy és Mondrian, Giacometti és Brancusi, Klee és Miro, Kandinszkij és Beckmann. A reprezentatív császárbarokk kellemesen konzervatív városa immár gond és megrendülés nélkül fogadja be a fogyasztói világ klasszikává konzumált modernségét, ám a bécsi jóízlés megtorpanásra és grimaszokra készteti a látogatót a kiállítás utolsó termében, Francis Bacon infernális vászna előtt. A képen egy ágyon, saját ürülékében, piszkában fetrengő, debilen vigyorgó-vicsorgó embertorzó látható (mintha valamelyik Pintér-darabból lépett volna elő), metaidiotizmusunk empirikusan hű tükörképeként. A bécsiek láthatóan nem kedvelik az ürülékes embert, pedig hát ez is Európa. Még ha orrfacsaró, émelyítő, iszonytató, s nehezen képzelhető el alatta kék alapon, arany csillagokkal díszített lepedő, akkor is. Hiába söpröget s tisztogat itt körülöttünk rendületlenül Chagall küldetéses angelus-utcaseprője.

Végezetül egy jó tanács útrakelőknek. Hegyeshalom és a bécsi autópálya közötti szakasz még mindig zötyögős, kanyargós, túlzsúfolt. Érdemes az Orient-expresszre jegyet váltani. A gyorsvonat útban München, Strasbourg és Párizs felé Bécsben is megáll. Le lehet szállni róla…

• Esszé