Kisbali László

Nyomtatóbarát változat

A lopás demokratizmusa

Bizonyára tiszteletlenség komoly elméleti írásokat tartalmazó folyóiratszám bemutatását e tréfás (?) teoréma kiemelésével kezdeni, különösen úgy, hogy az idézettel a magyar publikumot megajándékozó Lánczi András is tévesnek tekinti e „magyarázatot”. Mégsem érdemes leplezni az érdeklődés önkényét. Sejthető, hogy a Világosság többi tanulmánya is áldozatul esik majd az olvasói figyelem aktualizáló torzításainak. Mégpedig nem is pusztán csak az időzítés okán.

Igaz, van abban valami szívszorítóan komikus, hogy A liberalizmus választása címet viselő Világosság-szám éppen a választás idejére jelent meg. Hát ez nem az a választás volt. Az itt szereplő szó persze az angol „option” megfelelője akar lenni, s a liberalizmusra mint választható lehetőségre utal. Nem hagyhatók figyelmen kívül azonban a választás („election”) összefüggései sem. Sőt, a tanulmányok arról győznek meg, hogy a szocialistákat választók viselkedését olyan tényezők magyarázzák, amelyek elméletileg és történetileg elválaszthatatlanok a „liberalizmus választásától”.

A Nagy Elméleten innen és túl

Már persze ha akad valaki, akit érdekel a történelem és az elmélet. Manapság ugyanis mindkét kifejezést kellemetlen illat lengi körül. A történelemnek mint a gondolkodás tárgyának és közegének lejáratására az utóbbi négy évben alig felülmúlható erőfeszítéseket tettek. Az országlakosoknak elzengett miniszterelnöki leckék és a Köztársaság téri archeológia, a mélyfúrászati pufajkátlan felvilágosító üzenetei elültették a gyanút, hogy nem lehet rendes ember az, aki tudja, mikor volt a muhi csata. Az „elmélet” fals hangzása – a történetileg adott rossz akusztika mellett – a mai sokszólamú kórusnak köszönhető. A „ki a pragmatikusabb” vetélkedőjében indulók minél ostobább képet igyekeznek vágni, nehogy a végén azt higgyék róluk, hogy gondolnak valamit.

Nem nehéz azonban észrevenni, hogy az „elmélet” – akár a gőzös agyrém, akár a fegyelmezett és módszeres vizsgálódás értelmében – nem csupán szemlélője, de szereplője is az életkereteket alakító folyamatoknak. S ha nincs, hát éppen ez a hiány beszél ékesen. Sokan felfigyeltek már a kelet-európai változások elméletmentességére, teoretikus némaságára. Többnyire hálát adtak az Úrnak, mert úgy gondolták, éppen ez a feltétele az átalakulás békéjének: a társadalomformáló elméletek többnyire kísérleti nyulakká teszik az embereket.

Fehér Ferenc és Heller Ágnes 1989 uralkodó eszméiről értekezve a változások egyik legfontosabb jegyének tekinti, hogy „Kelet-Közép-Európa „transzcendens képzelőereje megbénult, noha egykor ez a régió volt az utópikus gondolat melegágya”. E társadalmak az utópiával együtt a Nagy Tervként értett történelemnek is búcsút mondtak. Fehér és Heller szerint e lemondás egyúttal kreatív aktus: térségünk a „Nyugat” számára is példaadó módon jár el a XIX. század örökségének lebontásában és újraszervezésében, „dekonstrukciójában”. Érvénytelenné válnak a nép, az osztály, a bal és jobb fogalmai; sajátos eklektika jelenik meg. E „posztmodern” vonások pedig mintha a mostani választást is meghatároznák: 1989 után – írják – az emberek „néhány tekintetben kapitalizmust akarnak, más vonatkozásokban nem”, s ez a helyzet a „szocializmussal” is. Magánéletben „liberálisnak” tartott értékeket követnek (hagyják őket békén), az államtól viszont szociális gondoskodást várnak. Ehhez persze az kell, hogy ne nagyon viseljék meg őket az ellentmondások. Így talán érthető, miként választhatják négy év után újból a szocialistákat. Az emberek ugyanis nem felejtenek, mint sokan feltételezik, hanem szétválasztanak, diszkreditálnak. Tudják ők, hogy volt Recsk, de úgy látják, oda nem visz vonat az Országos Tervhivatalból. A szocializmus számukra kedves elemei kiemelhetők abból, amit a történelem szocializmusként realizált. A szocializmus monista képzetét pluralista módon látják, dekonstruálják. Kérdés persze, hogy e posztmodern attitűd – ami eszerint a reális és logikai kapcsolatok, illetve az ellentmondás tétele iránti érzéketlenségben áll – meddig tartható. Hátha nem lehet hosszabb ideig büntetlenül „dekonstruálni” a XIX. század eszméit, s nem lehet kikerülni a rakoncátlan gondolat elméleti diszciplínáját.

A hagyomány akusztikája

Elméletek ugyanis akkor is vannak, ha nincsenek. Mert hát liberálisnak nevezi magát az is, aki „pragmatikus”, meg az is, aki Eötvös örököse. Elméletek nemcsak a Wille zur Theorie következtében léteznek, hanem úgy is, mint a gombák: itt-ott megtelepednek, s burjánozni kezdenek. Ekkor azonban az elágazásokat, kinövéseket, megszakadt összefüggéseket már csak a történeti kutatás eszközeivel lehet megmutatni. Fordítva pedig: az elméleti összefüggések bemutatása nem nélkülözheti a történeti reflexiót. Ezt példázzák a Világosság e nyár eleji számában Hanák Péter, Kontler László, Ungvári Tamás, L. Nagy Zsuzsa tanulmányai.

Az elméleti elemzések pedig hozzájárulhatnak a „gombamód nőtt” liberálisok önbírálatához. Hiszen nem nagyon volt olyan sületlenség az elmúlt négy évben, amit ne védett volna meg a szabadelvűség valamelyik lánglelkű, ám tájékozatlan bajnoka. Ekkor persze nem csupán valamiféle közbutaságról van szó. Kovács János Mátyás tanulmánya meggyőzően mutatja be, hogy a liberális gazdaságelméleteket, mire itthon is megtelepednek, alig lehet megkülönböztetni etatista versenytársaiktól. S miután annyi gúnnyal illették már a liberálisok állítólagos életidegenségét, érdemes elolvasni végre egy igazi „doktriner” tanulmányt. Sajó András nagyszerű írásban mutatja be a tiszta liberalizmus elveit, föltéve a sokunk számára bosszantó kérdést: „vajon nem ássa-e alá a szabadságjog pozitív (állami) biztosítása magát a liberális szabadságjogot.” Lesznek, akik meglepődnek, ha „a pártatlan tájékoztatás állami szolgáltatása” (posztmagyarul: közszolgálatiság) elleni liberális érveket olvassák. Bence György tanulmánya viszont azzal kelthet meglepetést a szabadelvűség barátai körében, hogy milyen toleranciával mutatja be állam és egyház kapcsolatait, azt állítva például, hogy „a sajátosan vallási intézmények virágzása maga is az állam világi céljai közé tartozik, mert hozzájárul a társadalom egészséges pluralizmusához”. A liberalizmus ellenfeleinek viszont Endreffy Zoltán írását ajánlanám katolicizmus és liberalizmus összekapcsolódásáról.

Hallgatás és némaság

Történelmi értelmezés, elméleti rekonstrukció és aktuális politikái analízis szétbogozhatatlanul fonódik össze Tamás Gáspár Miklós „Búcsú a jobboldaltól?” című esszéjében. És akkor még nem is szóltunk az írást átszövő személyes szálról, a filozófus és a politikus történetéről. Tamás Gáspár Miklós 1989-ben jelentette meg – még a régi Beszélőben – „Búcsú a baloldaltól” című írását, amelyet baráti vita és kínos hallgatás övezett. (Volt miről hallgatni.) Könnyen lehet, most sem fogunk megsiketülni a vita zsivajában. Ám úgy gondolom, hogy most helyénvaló a csend. Több okból.

Bizonyára ronda komédiának tűnne, ha írástudók sokasága pattanna elő, s ki-ki a maga verziójában ismételné meg Tamás Gáspár Miklós mondatát: „a demokratikus rendszerváltás kudarca az én személyes kudarcom is”. A élmény együttessége ugyanis aligha enyhítheti a kimondás magányát. S ezt különösen azért fontos tudni, mert egyébként ez az első számvetés, amely nem akarja másra hárítani a felelősséget, miközben nyoma sincs benne az álszent önmarcangolásnak.

Tamás Gáspár Miklós analízisének egyik legfontosabb tanulsága, hogy e kudarc egyik oka éppen a személyesség – liberális hagyománytól nem független – félreértése, amely „a szabadságot »a« politikával szemben határozta meg”, és így „a politikai konfliktust (azaz magát a demokratikus politikát) kiküszöbölték a politikából”. Ebben a kiküszöbölésben pedig nagyon nagy szerepet játszottak a magukat – okkal, ok nélkül – liberálisnak tudó értelmiségiek. A liberális értékek „magánéletre” korlátozása fölerősítette a szocializmus általános politikamentességét (legalábbis ami a „közt” illeti). Nincs mit csodálkozni hát, ha „a pártok követik a közvéleményt, és depolitizálják magukat: ha így folytatják, a bürokrácia egyetlen adekvát osztálypártja kivételével (amely tehetségesebben képviseli az »objektív« külszínű hallgatást, mint szabadelvű és nacionalista vetélytársai) el is fognak tűnni a süllyesztőben”.

És ez a végső ok, amely miatt nem hiszem, hogy élénk visszhangot fog kiváltani Tamás Gáspár Miklós tanulmánya. Mert ez a választás a hallgatás választása volt. „Az antiliberális (szocialista) demokratizmus politikai javaslatát Kelet-Európa elfogadta.”

Az így beállott csönd ma még alig hallható: a résztvevők harsány koalíciós „latolgatásokkal” menekülnek előle. Félő, hogy a zsivaj elhalkultával maguk is meglepődve veszik észre: a csönd oka nem hallgatásuk, hanem némaságuk. Elképzelhető azonban, hogy a „liberalizmus választásának” ekkor valóban hatalmas tétje lesz: lehetséges-e saját ügyeinkben értelmesen megszólalnunk. Ebbe a magyar szabadelvűség bele is rokkanhat, de társakra is lelhet, hiszen ekkor a liberalizmus lehetőségeitől függ az értelmes nyilvános beszéd, a politikai beszéd esélye. S mielőtt még felkiáltana a kedves olvasó, hogy „kit érdekel a politika”, kérem, ízlelgesse egy kicsit Tamás Gáspár Miklós mondatát: „Az »élet értelmére« vonatkozó kérdés politikai kérdés.”

• Szemle