Mink András

Nyomtatóbarát változat

Fél évszázada annak, hogy megtörtént az újkori magyar történelem legszörnyűbb tragédiája, a magyar Holocaust. Az évforduló okán egyre-másra nyíltak kiállítások, tartattak konferenciák, jelentek meg bocsánatkérő, avagy bocsánatelhárító nyilatkozatok. Arról viszont keveset tudunk, hogy miként jutott el odáig egy ország, annak politikai elitje, értelmisége, közvéleménye, hogy közönnyel vagy esetleg némi rosszallással vegye tudomásul honfitársai elhurcolását. Nincsenek véletlenek. A tragédia a fejekben és a szívekben már előbb kezdődött. Nincsenek eszmék azokat megjelenítő, képviselő, közvetítő, szalonképessé tevő, véleményformáló értelmiség nélkül. És ez igaz a pusztító eszmékre is. Kovács M. Mária e könyvében arra tesz kísérletet, hogy feltérképezze a három „szabad” szakma, az orvosok, a mérnökök és a jogászok belviszonyait, a köztük uralkodó eszmék alakulását, a századfordulótól a második világháborúig. Szabad szakmák egy egyre fagyosabb világban. A könyv nemrégiben az Oxford University Press és a Woodrow Wilson Center Press közös vállalkozásaként jelent meg angol nyelven. Magyar fordítása most készül.

A liberális doktrína széthullása


Aki a háború előtt is járt már Magyarországon, a 20-as évek elején ismét ellátogatott hozzánk, megdöbbenve tapasztalhatta a drámai változást, amely az ország politikai életében és politikai kultúrájában szinte néhány év alatt végbement. A dualizmus kori Magyarországon nem volt virágzó, liberális demokrácia, az azonban vitathatatlan volt, hogy az ország politikai kultúrájának vezérelve, uralkodó eszméje a liberalizmus. A reformkor közös, liberális gyökereiből eredt mind a kormányzó mamutpárt, mind pedig harcias közjogi ellenzéke. Nem volt az országban mértékadó politikus, aki kétségbe vonta volna az állampolgári egyenlőség, a szabad vállalkozás és a szabad véleménynyilvánítás alapelveit.

A 20-as években egészen másképp nézett ki a magyar világ. Az a politikai konszenzus, mely sajátos módon összekapcsolta az uralmon lévő jobboldalt és az ellenzékbe szorult baloldalt, az antiliberalizmus volt. A dualizmus kori politikai elitet az ország a háború után nyugdíjazta, és az új politikai elit száműzte szótárából a liberális nemzeteszmét is, és helyébe a keresztény-organikus nemzetfelfogást állította. Az állampolgári lét nem állapot, hanem viszony kérdése lett.

A bajok nem a háború után kezdődtek, hanem valamikor a századforduló táján. Egyre többen érezték azt, arisztokraták, dzsentrik, parasztok, városi kispolgárok, hogy ők a paradicsomi jövőt ígérő liberális kapitalizmus vesztesei és áldozatai. A neokonzervatív politikai mozgalmak gyökereit és fejlődését Szabó Miklós és mások részletesen taglalták. Itt most elég arra utalni, hogy a gondolkodás újkonzervatív fordulata, amelyik már nem az állam liberalizálódásának mértékét, hanem a liberalizmus mint eszme értékét vitatta, nem hagyta érintetlenül azokat a szabad szakmákat sem, amelyek hagyományosan a liberális értékek hordozói voltak.

Ex occidente lux

Ezúttal Nyugatról jött a fény. A liberális eszmékből kiábrándult, századfordulós értelmiség egyvalamiben őrizte elődei hagyományait: ha kifogyott az ötletekből, szellemi munícióért Nyugat felé fordult. Ahol meg is találhatta akkoriban mindenki a kedvére való portékát.

A liberalizmus válsága századunk első felében, erős polgári réteg ide, iszákos, dorbézoló dzsentrik oda, nem speciálisan magyar vagy kelet-európai jelenség. A századforduló nagy ultraracionalista-pozitivista víziója sokakat rabul ejtett, tudósokat és politikusokat, de főképpen pedig a műszaki és orvosi középértelmiség széles rétegeit, akik az új eszmében egy új társadalmi szerep, a kiszolgáltatott, beosztott-létből való kitörés lehetőségét látták. A tudomány képes feltárni az élet, a társadalom törvényeit – hirdették a tudomány-hatalom új prófétái. És képes arra is, hogy kimunkálja a leghatékonyabb megoldást a társadalmi problémákra, és tudományos alapon megszervezze a társadalom működését. A beavatkozás doktrínája volt ez, mely szerint a társadalom alakításához nem kell más, csak megismerés és szakértelem. A tudatlan, önző és korrupt politikusokra, az érdemtelen, a tudomány gyümölcseit a maguk javára kisajátító nagytőkésekre, a liberális kapitalizmus e két visszataszító reprezentánsára pedig semmi szükség.

A magyar közegre két gondolatkör volt nagy hatással a század elején. Az orvosok körében Francis Galton, brit polihisztor és doktor eugenetikus, vagyis fajvédő-fajnemesítő elmélete hódított. Galton és követői szerint az embereket, mivel különböző képességekkel rendelkeznek, nem illetik meg azonos jogok, legfeljebb egyenlő védelem. Egyik követője, a Madzsar Józsefre nagy hatást gyakorló Karl Pearson a „tehetség arisztokráciájáról” beszélt. Az erkölcstelen és társadalomellenes kisebbséget meg kell regulázni, a szabadság kiterjedése pedig csak a nemkívánatos erkölcsi és biológiai tulajdonságok terjedését segíti elő. Az eugenetikusok egy része még attól sem zárkózott volna el, hogy a házasságkötésre egy orvosokból álló állami testület adjon engedélyt.

A magyar mérnökök Amerikára vetették szemüket, ahol 1908-ban alakult meg az Amerikai Műszaki Mérnökök Társasága. Fő törekvésük volt, hogy új erkölcsi alapra helyezzék a mérnöki tudományokat, illetve, hogy a mérnökök ismereteiket, sajátos tudásukat a társadalomépítésben is hasznosítva új társadalmi szerepet vívjanak ki maguknak. A töltés parazita, és elpazarolja a tudomány által feltárt forrásokat. Különösen ez utóbbi gondolat vált népszerűvé Magyarországon a bal- és a jobboldalon egyaránt: Hevesi Gyula, a kor neves kommunista mérnöke szerint a legfőbb társadalmi problémát az jelenti, hogy a modern technológia nem a közjót, hanem egy társadalmi felhatalmazással nem bíró, szűk, ráadásul idegen eredetű zsidó-tőkés elit érdekeit szolgálja. A dolog fölöttébb érdekes, hiszen a baloldali radikális műszaki értelmiség körében többségben voltak a zsidó származású emberek. Az önző, idegen tőke szapulása természetesen azonnal értő fülekre talált a radikális, jobboldali fajvédők körében, akik közül nem egy igencsak közel sodródott a hatalomhoz a 20-as évek elején.

A 20-as évek. A termékeny talaj

Az „ordas” vagy legalábbis szagló eszmék tehát a legkevésbé sem helyi vagy magyar lelemények. Más kérdés, hogy az első világháború után hol, milyen befolyásra tudtak szert tenni. Nem kell nagy találékonyság ahhoz, hogy sejtsük: a győztes és gazdag nyugati hatalmak politikai elitje többé-kevésbé gátat tudott szabni a szélsőséges gondolatok terjedésének. Kelet-Európa vesztes vagy csak egyszerűen szegény országaiban a történet másképp alakult.

A magyar helyzetet a vereségen és a szegénységen kívül még két tényező bonyolította. Az egyik szociológiai jellegű. A szabad szakmák körében a zsidó származású értelmiség erőteljesen túlreprezentált volt. Az ok egyszerű: ezekbe korlátozás nélkül lehetett belépni. Egy zsidó fiatalembernek a dualizmus legoldottabb korszakában sem volt túl sok esélye, hogy például az államapparátusban messzire jusson. Ezért a feltörekvő zsidó kis- és középpolgári réteg orvosnak, ügyvédnek vagy mérnöknek taníttatta gyermekeit.

A másik tényező az ország területvesztése, aminek következtében a közigazgatási, katonai apparátus, amely addig kb. 20 millió embert szolgált ki, most egyszeriben ott találta magát egy 7 milliós, lerongyolódott országban. A szabad szakmákat viszont, amelyek addig is piaci alapon működtek, ez a változás kevésbé érintette drámaian. (Ugyanez ismétlődött meg egyébként a 30-as évek elején, a nagy válság idején, amit a „zsidók” ismét csak „megúsztak”.) Beteljesedett a sötét jóslat. Azon tízezrek számára, akik elvesztették állásukat, korábbi társadalmi presztízsüket, gyorsan jött a következtetés: a lehetőségeket az a zsidóság veszi el, amelyik az országra vészt hozó forradalmakat is csinálta. Nem csoda, hogy az addig csak korlátozott befolyással bíró szélsőséges eszmék egy csapásra teret hódítottak az értelmiségi középosztály körében, sőt, a szabad szakmák szervezetein belül is. A következtetés igen hamar, az 1920-as numerus clausus törvényben manifesztálódott, amely – kétes dicsőség – a modern kori Európa első diszkriminatív, faji alapon hozott, zsidóellenes törvénye volt. Haller István keresztényszocialista pártvezér, a törvény előterjesztője mintha maga is érezte volna, hogy szabadkoznia kell: elismerte, hogy hasonló törvényt még egyetlen civilizált országban sem hoztak, de: egyetlen civilizált országot sem fosztottak még meg területe kétharmadától és saját nemzete egyharmadától. A törvényt a beterjesztők szerint azért kellett faji alapra helyezni, mert a vallási meghatározás alól ravaszul, például színlelt áttéréssel ki lehet bújni.

Kovács M. Mária tanulmányában részletesen bemutatja, hogyan váltak a hajdan szabad szakmák belül is megosztottakká. A korábban a politikától teljesen független szakmai szerveződések fokozatosan a politikai törekvések célpontjaivá és kezdeményezőivé lettek. A háború után szinte azonnal szerveződni kezdtek az orvosok és a mérnökök keresztény-nemzeti elkötelezettségű érdekszervezetei. Külön kell szólni azonban a jogászokról.

A törvények szelleme

A jogászok szakmai szervezetei meglepő szívóssággal álltak ellen a szélsőséges politikai ideológiáknak és törekvéseknek. A Tanácsköztársaság vezérkarában ugyan számos zsidó származású ügyvéd és jogász volt, de magáról a rendszerről a jogászvilág csak rossz tapasztalatokat szerezhetett. A tanácskommunisták szerint ugyanis a jog és a jogrendszer kapitalista csökevény, amitől idejekorán meg kell szabadulni. Szakmai kamaráikat feloszlatták, elméleti folyóirataikat megszüntették.

A baloldali diktatúra sokkoló élménye, a másik két szakmával ellentétben, mégsem kergette a jogászokat a kereszténynemzeti kurzus karjaiba. Az előbbi két szakmától eltérően a jogászok körében nem alakultak rivális, keresztény szervezetek, nem alakultak ki a meglévő szervezeteken belül feszültségek, sőt, a keresztény jogászok többsége még a 30-as évek végi zsidótörvények után sem csatlakozott a kormány által kreált keresztény jogászkamarához.

Az a tény, hogy a jogászok között még magasabb volt a zsidó származásúak aránya, minderre nem ad kielégítő magyarázatot. Nem lehet azt sem állítani, hogy a neves, vezető ügyvédek, jogtudósok körében ne lettek volna szép számmal hívei a Horthy-rendszernek. Jellegzetes példa erre az, amikor  1927-ben elkezdték szervezni a Magyar Ügyvédek Nemzeti Egyesületét (MÜNE), az elnöki posztra a Marosvásárhelyről Magyarországra települt híres ügyvédet, Bethlen miniszterelnök jó barátját, Kálnoki Bedő Sándort kérték fel. Bedő először elfogadta a felkérést, de amikor megtudta, hogy lényegében faji alapon szerveződő egyesületről van szó, azonnal visszaadta a megbízatást. Ez a fajta politika nem fér össze polgári (bürgerlich) meggyőződésével – indokolta lemondását. Valószínű, hogy a jogászokat egyfajta jó értelemben vett jogi konzervativizmus és a szakmai elkötelezettségből és hagyományból fakadó szolidaritás tartotta távol a szélsőséges eszméktől és szervezetektől. Ahogy a neves liberális ügyvéd Ballagi Ernő mondta Hitler hatalomra jutásakor: egy jogász lehet jobboldali, lelkesedhet külhoni jogi újításokért, még ha azok ellentétben állnak is az alkotmányosság normáival. Egy dolgot azonban nem tehet: hogy a jogi gyakorlatban feladja azokat az elveket, amelyeket számára az alkotmány előír. Innen nem lehet letérés se jobbra, se balra – hangsúlyozta, mert akkor a jog, mint olyan megszűnik létezni.

A jogászoknak, legalábbis e szó hagyományos értelmében, nincs helyük a diktatúrában.

• Szemle