Törékeny népfrontok

Donáth Ferenc könyvéről

1934-ben, végzős jogászhallgatóként, Rajk László ajánlására lépett be az illegális kommunista pártba. 1937-ben egyik szervezője volt a Márciusi Frontnak, amely a Komintern népfront-politikai határozata alapján igyekezett egy táborba gyűjteni a Horthy-rendszert és a fasizmust elutasító értelmiségieket. 1945 után a KMP legfőbb agrárpolitikusa, az 1945-ös földreform egyik szervezője lett. 1951-ben Kádárral és másokkal együtt letartóztatták, és koholt vádak alapján elítélték. 1954-ben szabadult. 1956 kritikus napjaiban döntő szerepe volt abban, hogy Nagy Imre, korábbi álláspontját átértékelve, a forradalom mellé állt. 1958-ban, a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként tizenkét évi börtönre ítélték, az 1960-as részleges amnesztia során szabadult. Ettől kezdve agrártörténettel foglalkozott különböző tudományos műhelyekben, Reform és forradalom című könyve a háború utáni agrárfejlődés történetének egyik alapműve. 1977-től a politikai rendszer szerveződő ellenzékének vezéralakjává vált, 1979-ben ő a Bibó-emlékkönyv szerkesztőbizottságának elnöke, 1985-ben pedig ugyancsak ő szervezte a monori találkozót, amely a különböző ellenzéki és értelmiségi csoportok – az ’56-osok, a demokratikus ellenzék, a reformközgazdászok és a népi ellenzék – első és sajnos utolsó közös színrelépése volt, az utolsó alkalom, amikor együtt adott elő Bauer Tamás, Kis János, Vásárhelyi Miklós és Csoóri Sándor, Csurka István. A rendszerváltást, illetve a honi ellenzéki mozgalmak végleges pártokra szakadását nem érhette meg. Egy évvel élete fő műve, a monori találkozó után, 1986-ban elhunyt.

Donáth elsősorban politikus volt, igazi terepe a politikai szervezés és szerepvállalás, nem pedig a politológusi, társadalomtudományos elemzés. A most kiadott gyűjtemény számos olyan jegyzetet, vázlatot tartalmaz, amelyeket a szerző feltehetően egyáltalán nem, vagy nem ilyen formában kívánt megjelentetni. De éppen egyenetlenségében ad a kötet hiteles képet egy nagy politikusi személyiség szemleletének változásairól, politikai döntéseinek hátteréről.

Földreform és agrárfejlődés

Donáth politikai hitvallásában mindig is a magyar történelem legjelentősebb fordulatának tekintette 1945-öt és a földosztást. A magyar agrártörténet elemzéséből azonban evidens volt számára, hogy a földosztással kialakuló birtokviszonyokat csak átmeneti állapotnak lehet tekinteni, és ezt az álláspontot következetesen képviselte a háború előtti, valamint a kötetben szereplő 1946-os tanulmányaiban, és nincs nyoma annak, hogy ezt a véleményét valaha is megmásította volna. Abból a tételből indult ki, hogy a magyar mezőgazdaságban ugyan végbement a tőkés fejlődés, de nem tudta teljesen felszámolni a feudális struktúrákat. Ennek következtében a földosztás jelentőségét nem abban látta, hogy teret nyithat a mezőgazdaság tőkés fejlődésének, hanem hogy szétzúzza a polgári és a feudális erők közös érdekeltségét a helyzet fenntartásában, ami a demokratikus kibontakozás legfőbb gátja, s egyúttal lehetővé teszi egy minőségileg új, a tőkés viszonyokon túlmutató termelési struktúra kialakulását. Már a háború előtt is arra hívja fel a figyelmet, hogy a földosztás önmagában nem oldja meg a parasztság problémáját, hiszen a parasztság maga is ellentétes érdekű rétegekből áll, a földosztás során létrejövő kisbirtokok nem lesznek versenyképesek.

Újra ki fog tehát alakulni a falusi osztályharc, az elszegényedő, birtokukat vesztő kisbirtokos parasztok pedig ugyanolyan kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek, mint a feudálkapitalista nagybirtok korszakában. Ehhez a gondolatmenethez igazodik elgondolása a magyar mezőgazdaság „porosz utas” fejlődéséről. Eszerint a polgárság, lévén érdekelt a birtokviszonyok fenntartásában, nem lehet a parasztság szövetségese a földreform kivívásában, a parasztság önmagában erőtlen és megosztott, tehát a reform véghezvitele az ipari munkásságra hárul. Donáth gondolkodásában ez a vágyott összefogás nem azonosítható a munkás–paraszt szövetség hamarosan üres ideológiai klisévé kopott szólamával. Számára e szövetség éppen a szektás kommunista gondolkodással szemben kezdettől fogva „népfrontos” társadalompolitikai cél és valóságos lehetőség. A munkásság és a parasztság összefogása a kulcsa a polgári demokrácia keretein túllépő, a nép valódi politikai részvételére épült népi demokráciának, a vázolt társadalomtörténeti koncepció pedig ennek a kivételes lehetőségnek az alátámasztásául szolgál. Ebből az őszinte meggyőződéséből következett talán legnagyobb politikai tévedése, csatlakozása a Nagy Imrét elítélő 1949-es belső párthatározathoz. Donáthot ugyanis nem a Rákosi-vezetés iránti konformizmus indította arra, hogy elítélje Nagy Imrének a kollektivizálást bíráló nézeteit, hanem az, hogy úgy vélte, a szövetkezeti átalakulás a parasztság felemelkedésének, mai szóval: a modernizációnak az egyetlen lehetséges útja. Annak ellenére ragaszkodott ehhez a meggyőződéséhez, hogy nála jobban senki nem tudta és értette a magyar paraszt ősi, az ő értelmezésében a parasztság régtől kialakult, hagyományos mentalitásából fakadó vonzódását a saját birtokhoz. Ezért soha, későbbi írásaiban sem bírálta a szövetkezeti átalakulás tényét, legfeljebb azt, hogy a kollektivizálás módja figyelmen kívül hagyta a parasztság érzelmeit, és ez a politikai hiba aláásta a népi demokrácia alapját, a munkás–paraszt szövetséget. Érdekes, hogy későbbi, a magyar agrárfejlődést elemző írásaiban, amelyekben fellép az indokolatlan szövetkezet-összevonások ellen, illetve a termelés hatékonyságának csökkenéséről értekezik, alig szentel figyelmet annak az éppen általa közölt adatnak, amely szerint a háztáji gazdálkodás hatékonysága jóval nagyobb, mint a szövetkezeté vagy az állami gazdaságé. Utólag persze nehéz eldönteni, hogy ez a hallgatás a lényegi információ célirányos leplezése volt-e, akkoriban nagyon is elterjedt a cenzúra megtévesztésének praktikus trükkje, vagy tudósi farkasvakság, amelyet az magyaráz, hogy Donáth valóban nem hitt a föld magántulajdonára épülő gazdálkodás esélyében.

A politikai viták természetrajza

Néhány forrásértékű dokumentum, különösen a snagovi feljegyzések, valamint a Donáth 60-as években írott könyvének első fejezetéről szóló vita anyaga (amely a kötetben A közvetlen demokráciáról címmel olvasható) betekintést enged a korabeli politikai viták természetrajzába. Snagovi feljegyzéseiben Donáth az 1956 decemberi párthatározat megállapításait kommentálja. Megrendítő, hogy miközben pontról pontra cáfolja a Központi Bizottság ’56-ról szóló határozatát, a dokumentumot az 1956-os események egyfajta leírásaként kezeli, nem pedig akként, ami: politikai és ideológiai önigazolásként, amelynek pusztán a nagyon is valóságos hatalom fennállásához és megszilárdításához van köze, nem pedig ’56 eseményeihez.

A másodikként említett dokumentum Donáth válasza azokra a bírálatokra, amelyek a földreformról szóló könyve tervezett, végül azonban kicenzúrázott első fejezetét érték. E fejezetben Donáth az 1945-ös nemzeti bizottságoknak, mint a népi hatalom közvetlenül, alulról szerveződő, demokratikus szerveinek a szerepét és történetét, majd háttérbe szorításuk körülményeit elemezte volna. A spontán módon létrejövő népi hatalmi szervek Donáth gondolkodásában különös jelentőséggel bírtak: a későbbi kommunista hatalomgyakorlástól elütően, a nép részvételére alapozott igazi demokrácia ősszerveinek tekintette őket. Meggyőződését nyilván csak megerősítette, és időszerűvé élénkítette, hogy az 1956-os munkástanácsok spontán és villámgyors létrejöttében az 1945-ös folyamat megismétlődését látta, és szilárdan hitte, hogy a valódi demokratikus politikának a közvetlen demokrácia eme sejtjeire kell épülnie. Ez magyarázza, hogy a könyve vitája kapcsán papírra vetett megállapításait szinte szóról szóra megismétli jó egy évtizeddel később, a Bibó-emlékkönyvbe írt tanulmányában.

Vajon mi indította Donáthot arra, hogy érdemi vitába szálljon a decemberi párthatározattal? Naivitásról szó sem lehet, hiszen ’56-os visszaemlékezéseiben nagyon is érzékletes képet fest a történelem „élcsapatáról”: „Losonczyval… beszédbe elegyedtünk a… demoralizált, tanácstalan, a helyzetet egyáltalán nem ismerő központi vezetőségi tagokkal. Életüket, állásukat, jólétüket féltő, beijedt emberek voltak ezek, …ahhoz fűzték minden reményüket, hogy a szovjet hadsereg beavatkozása elhárítja fejük fölül a fellázadt tömegek haragját és bosszúját, és biztosítja számukra, hogy ott és úgy folytassák életüket, ahol október 23-án megszakadt.”

Azt is nehéz elképzelni, hogy 1967-ben, a Társadalomtudományi Intézetben szervezett vita során ne tudta volna, hogy az általa felvetett probléma alapjaiban kérdőjelezi meg a fennálló rendszer legitimitását, s így a látszólag tudományos vita a nemzeti bizottságok szerepéről, valójában tudományos vitának álcázott színjáték, amelynek egyetlen célja a fejezet betiltása, s ezt a Lenin-hivatkozások segítségével sem lehet elkerülni.

Talán az a szándék vezette, hogy az eszme eredeti értékeivel szembesítse az azoktól már régóta elszakadt hatalomgyakorlókat, de talán hitt is benne, hogy felmutatva az elfeledett értékeket, segíthet egy igazságosabb társadalom létrehozásában. De az is lehet, hogy egyszerűen a politikai cél vezérelte; részese maradjon a politikai diskurzusnak, ne kerüljön olyan kirekesztett, marginális helyzetbe, ahonnan nem lehet többé befolyása az események alakulására, ahol megszűnik erkölcsi és politikai referenciapontként létezni. Valószínűleg mindhárom tényező szerepet játszott abban, hogy Donáth soha nem tagadta ifjúkorától kialakult politikai világképének alapjait, és a nyelv, amit használt, mindvégig megőrizte ízig-vérig marxista jegyeit.

Az ellenzék doyenje

Valószínűleg éppen politikai nézeteinek bizonyos körvonalazatlansága s e nézeteket mégis határozott egységbe fogó erkölcsi világképe tehette Donáthot az igencsak különböző alapokon álló értelmiségiek, ellenzékiek integráló személyiségévé. Kis János találóan írja a kötet előszavában: Donáth nagy történeti pillanata az a rendszerváltás előtti korszak volt, amikor a diktatúra elvetése és kritikája nem kötődött a nemzet további sorsát meghatározó rövid távú politikai programok megfogalmazásához. Donáth minden irányzat számára megközelíthető volt, és miközben emberi tartásuk alapján nagyon is megválogatta, kiket enged közel magához, politikai értékválasztásaik alapján senkit nem rekesztett ki a maga köréből. Lehet, hogy azt gondolta, a választás ideje még nem érkezett el. Vagy inkább azt, hogy az összetartozás fontosabb, mint a különbségtétel.

A politikai fordulat után valószínűleg egyik táborral sem tudott volna teljesen azonosulni. A „népi” demokrácia és mindenfajta kollektív eszme liberális elutasítását túlságosan konzervatívnak találná, és talán meg is lepődne rajta. A népi radikalizmus jobboldali fordulata viszont fájdalmasan ismerős volna a számára. Akárcsak a hőzöngők hada, akik egyszerre fedezik fel magukban a forradalmárt és a keresztényt meg a nép-fit és az úr-fit.

* A márciusi Fronttól Monorig, Századvég Kiadó, Oeconomica Publica sorozat, Budapest 1992.