Mink András

Nyomtatóbarát változat

Tellér Gyula a három részmagyarságról

Tellér tanulmányában a magyar társadalmat politikai mentalitás és attitűd szempontjából három részre osztja. Az „első részmagyarság a régi, feudális, agrárius rendi Magyarország folytatója”, amelynek szervezetét és osztálybázisát a szocializmus ugyan felszámolta, de amelyik most a lappangva túlélt tudatformákból „új érdekek alapján látványosan reinkarnálódik”. Ma, régi reflexei alapján főképp arra törekszik, hogy a „korábbi szocialista újraelosztás és igazgatás intézményeit” megszállja. Gazdasági ereje nincs, politikai befolyása viszont jelentős.

A „második részmagyarság” röviden nem más, mint a polgári Magyarország, amelynek ideáljai a liberális piacgazdaság, parlamenti demokrácia és az emberi jogok teljessége. A kommunista fordulat formálisan ezt is felszámolta, de ugyanakkor a „kádárista szocializmus képtelen volt meglenni a második Magyarország teljesítménye s az erre épülő gazdasági és politikai stabilitás nélkül”. Ezért ez a részmagyarság rejtve túlélte a korszakot, szervezeteit, értékrendjét, integráló mechanizmusait a rendszer a maga keretei közé nyomorítva, de hagyta újjászületni.

A „harmadik részmagyarság a kádáristává szelídült rákosista szocializmus folytatója”. Az előző rendszer kreálta politikai elit az ideológiai tartalmakat levetkőzve igyekszik megőrizni az alsóbb szinten fönnmaradt újraelosztási rendszerekben elfoglalt pozícióit. Ezeket hívja a népnyelv hatalomátmentésnek vagy ejtőernyőzésnek. A további elemzés és kritika szempontjából kulcsfontosságú a szerzőnek az a megállapítása, miszerint a szocialista rendszert ugyan felülről kényszerítették a társadalomra, az fokozatosan valóságos társadalmi szervező erő lett – egyik oldalon létrehozta az újraelosztási rendszerek különböző szintjein pozícióban lévő, a javak felett kvázi-tulajdonosként rendelkező elitet, a másik oldalon „az alacsony gazdasági teljesítmény ellenére a társadalom mind nagyobb csoportjai köszönhették biztonságukat, egzisztenciájukat, presztízsüket a sokrétű, sokféle hazai és nemzetközi jövedelem-újraelosztásnak”.

A szerző ezt követően ebben az erőtérben helyezi el az elemzés szempontjából fontosnak ítélt négy pártot, hozzátéve azonban, hogy a tartományok közötti határok nem élesek, sőt a határok gyakran a tartományokon belül húzódnak.

Az MDF-ről és az MSZP-ről a tisztánlátás kedvéért érdemes külön szólni. Az MDF-et alapvetően a rendies és a liberális tendenciák konfliktusa feszíti, részben pedig a liberális érdekű félpárt rosszul értelmezett nemzeti elkötelezettségéből fakadó belső konfliktusa. A közös azonban Tellér szerint az a nem ideologikus, hanem a konkrét politikai helyzetből fakadó törekvés, hogy a hatalmat „az újraelosztás és a gazdaság kulcspozícióinak megszállásával s jelentős klientúra kialakításával örökítse meg”.

Az MSZP-ről viszont elmondható, hogy igazi bázisa nem a szociáldemokrata irányba húzó értelmiség, hanem a későkádári elit. „Az MSZP keményen küzd, hogy a későkádári korszak mindeddig meg nem bontott szervezeteit fenntartsa (…), védelmezi a hagyományos szakszervezetek vagyonmonopóliumát (…), segíti a lebomló iparágak támogatás iránti követeléseit, s ezáltal közvetve a magas jövedelemközpontosítást és a ráépülő intézményrendszert…”

Az SZDSZ első és második politikája

A továbbiakban mindezek figyelembevételével elemzi a szerző az SZDSZ politikai mozgásterét, illetve a feltételezett két típusú politika szembenállását.

Az első politika eszerint a szocializmus makrointegrációs rendszerének a lebontására és egy új piaci makrointegráció kiépítésére korlátozódik. Ez a politika közömbös az iránt, kik fogják alkotni az új elitet, vagyis „ahogy esik, úgy puffan”. Tudomásul kell venni, hogy az új elitbe való bekerüléshez a régi elit tagjainak van nagyobb esélye, előnyösebb pozícióinál és szakértelménél fogva. Az ország hosszú távú érdeke azt kívánja, hogy mielőbb tiszta viszonyokat teremtsünk, és konszolidáljuk a gazdaság működési feltételeit, hiábavaló igazságtételi kísérletekkel ne bolygassuk és fékezzük a természetes folyamatokat. A piac majd igazságot tesz.

A második politika nem nyugszik bele a régi pozíciók zavartalan átmentésébe, éspedig nem erkölcsi okokból, hanem hatékonysági szempontokból kiindulva. E felfogás szerint a működésbe hozott piaci erők gyengék, a korábbi elit elsődleges célja pedig nem a valódi piaci viszonyok kiteljesítése, hanem a korábbi struktúrákban szerzett kényelmes pozíciók megőrzése, a lehetséges versenytársak kiszorítása, és ezt nem nagyobb szakértelme, hanem politikai hatalma révén éri el. Mindez semmiképpen vagy csak nagyon elnyújtva, súlyos defektusokkal terhelten eredményezheti a valódi piaci mechanizmusok kialakulását.

A két politika logikája és következményei a következőképpen állíthatóak szembe – folytatódik az okfejtés. Az első politika szűk politikai-szakértői elitre épülő választási pártként definiálja az SZDSZ-t. A fő veszélyt a jobboldali tendenciák erősödésében látja, amellyel szemben ellenerőt a másik oldalon keres. Ezért „baloldali blokkban” gondolkodik, az MSZP-hez, az MSZOSZ-hez, a Chartához, és más „későkádári maradék struktúrákhoz fordul” támaszért.

E politika következménye, hogy az SZDSZ elveszti tagságát, a polgári közép terepét átengedi a Fidesznek, és a baloldalra szorulva lassan felmorzsolódik. A politikai erőtér kettős osztatúságának feltételezésével az erőteret valóban kettős osztatúvá teszi, kikényszeríti, hogy mások középről jobbra húzódjanak. Ez a politika alapvetően átértelmezi az SZDSZ rendszerváltásban betöltött szerepét, és a pártot a dezideologizált későszocialista elit modernizációs forradalmának képviselőjévé degradálja.

A második politika a fentiekkel szemben az átalakítás támogatásáért a tevékeny helyi társadalmakhoz és érdekcsoportokhoz fordul, a szélsőjobbal szemben középről, a polgári érdekű pártokat és választókat összefogva mutat erőt. Ennek nyomán az SZDSZ a későkádári elitek képviselője helyett a polgári Magyarország kiteljesítőjévé válik.

Végezetül Tellér a két politikai felfogást igyekszik az SZDSZ-ben megbúvó két, jól azonosítható szociológiai csoporthoz kötni. Az egyik a „demokratikus ellenzék” köré csoportosult értelmiségi, hivatásos politikusi, vállalkozói kör, amelyik szakképzettsége, műveltsége és talpraesettsége folytán kevésbé szenvedte meg „a későkádári szervezeti hierarchiák” nyomorúságait. A másik csoport az előbbiek köré a rendszerváltás idején verbuválódott több tízezres „periféria”, a vidék, a helyi társadalmak képviselői, amelyek korábban sokkal kiszolgáltatottabbak voltak. Számukra a liberalizmus nem összefüggő eszmerendszer, hanem az előző rezsimmel való szembefordulás szimbóluma volt.

A modell ellentmondásai


Mielőtt a tanulmány téziseinek bírálatához fognék, elöljáróban érdemes megjegyezni, hogy a lezajlott küldöttgyűlés nem látszott igazolni az SZDSZ Tellér által feltételezett politikai megosztottságát, a „vidék–város” vagy „elit–periféria” ellentétet. Könnyű lenne erre azt válaszolni, hogy ez a valódi ellentéteket elkendőzni akaró szándékoknak és manipulációknak tudható be. Könnyű, de nem kielégítő. Nézetem szerint az SZDSZ-t (is) megosztó ellentmondások alapvetően más természetűek: részint taktikai-személyi ellentétekből fakadnak, és ezek a küldöttgyűlés nyomán, ha lenyugodni is látszanak, egy csapásra nem szűntek meg, másrészt, és ez a fontosabb, a magyar politikai színtér általános helyzetéből következő dilemmákban rejlenek. De lássuk előbb Tellér modelljét.

A tanulmány szinte kínálja az összevetést Erdei Ferenc hajdani, ma már klasszikusnak számító látleletével, az 1943-as „A magyar társadalom” című előadásával. Az akkor úttörőnek számító marxista megközelítés módszertani buktatói szembeötlőek voltak már Erdei esetében is, noha ő még valóban jól elkülöníthető társadalmi csoportok, „rendek” leírásából indulhatott ki. Amikor azonban a szociológiai leírás alapján próbálja magyarázni a 30-as évek politikai viszonyait, a szigorú érvelés kaotikus vonásokat kezd mutatni. Vagyis, még abban az esetben is, ha a társadalmi osztályok bizonyos általános jegyek alapján jól elkülöníthetőek, a leírás nehezen vagy egyáltalán nem fordítható le az egyének és csoportok aktuális politikai magatartására, attitűdjeire. A vulgármarxizmus ezt keresztelte el úgy, hogy az emberek nem ismerik fel „osztályérdekeiket”. (Pontosabban ez mindig az „elnyomottak” sajátja volt, az „uralkodó osztályok” furcsa módon sosem szenvedtek ebben a betegségben.)

A hátrányok többszörösek akkor, amikor a társadalom a mostani képlékeny állapotában van. Nem véletlen, hogy a magyar szociológusok már a 70-es évek közepétől több tényezőt egyszerre számba vevő társadalmi státus- és rétegződésvizsgálatokkal, presztízsvizsgálatokkal kísérleteztek, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Némi cinizmussal azt is mondhatnánk: a kommunizmus beteljesítette ígéretét: létrejött az osztály nélküli társadalom – legalábbis a szociológusok számára. Tellér többször is utal erre a sajátosságra, és az elején bölcsen nem társadalmi csoportokról, hanem politikai attitűdökről beszél. Később, az írás hevében viszont nem számol a következményekkel. Az elkülönített egységeket koherens politikai entitásként, szilárd viszonyítási pontokként kezeli, és a végén az SZDSZ esetében már valóságos szociológiai elkülönülésnek is tanúi lehetünk.

Ezzel szemben nézetem szerint Tellér kategóriái önmagukban is a végtelenségig oszthatók, az átjárás egyikből a másikba szinte áttekinthetetlenül sokféle lehet, ezért hozzájuk viszonyítva reménytelen releváns politikai értékelést kialakítani. Lássunk néhány problémát.

Nem világos, hogy hol határolható el pontosan a korábbi elit a társadalom egészétől, amikor az újraelosztási struktúrák ennyire át- meg átszőtték a társadalom egészét. Hogyan értelmezhető ennek tükrében például a „hatalomátmentő” szakszervezeti funkcionárius elit és a nagyipari munkásság ma már nyilvánvaló érdekközössége. (A válságágazatoknak számító nehézipari szférában a hagyományos szakszervezetek Kelet-Európában mindenütt megőrizték befolyásukat, amit ma már nehéz lenne pusztán hatalmi visszaélésekkel és manipulációkkal magyarázni.)

Az egységesnek ábrázolt „jobboldal” (ha a jobb–bal distinkcióról egyáltalán érdemes beszélni, amiben nem vagyok biztos) is több, egymással is szembenálló attitűd gyűjtőmedencéje, amelyeket lazán fűz össze egy homályos nemzeti ideológia. Ennek része a Tellér által leírt rendies-etatista törekvés, ez igyekszik ugyebár megszállni a baloldalon önmagukat átmentő későkádári struktúrákat. Ami egyben azt jelenti, hogy a liberális politika szempontjából lényegét tekintve a kettő ugyanaz, más körítéssel, még akkor is, ha a pozíciók megőrzéséért vagy újraosztásáért ádáz küzdelem folyik az állami gazdaság szféráján belül. Ez a mentalitás, politikai veszély mindaddig fenn fog maradni a jobboldalon, baloldalon, középen, alul és felül, amíg a polgári réteg ennyire vékony, amíg az állam szerepe ilyen nagy a gazdaságban, amíg érdemesebb politikai szolgálatokkal, mintsem valóságos piaci teljesítménnyel megalapozni az egyéni életstratégiákat.

Az ún. jobboldal másik fele a radikális-populista irányzat, szintén sok helyről verbuválódik: középosztályi bázisát úgy jellemezhetnénk, hogy ők a „Későn Ébredő Magyarok”. Vagyis akik úgy érzik, a rendszerváltással beígért nagy újraosztásból valamilyen oknál fogva kimaradtak. Most éppen a „kommunista elit” a fő ellenség, de nyilvánvaló: a második (vagy permanens) forradalom, a pozíciók állandó újraosztásának követelése nemcsak a polgári alternatívát veszélyezteti, de kényelmetlen a posztjukat megőrzők, de az abban frissen megmelegedők számára is. Ha valami miatt Csurka visszaszorul az MDF-en belül, az kevésbé a Fórum néhány liberális érzelmű értelmiségi reprezentánsa tiszteletre méltó kiállásának, mint inkább ez utóbbi momentumnak lesz köszönhető. A népi radikalizmus másik két forrásáról, az elkeseredett idős emberekről és a talajt vesztett fiatalokról most nem szólunk, de nyilvánvalóan más erkölcsi és politikai megítélés alá tartoznak.

Miért veszélyes a populista radikalizmus erősödése? Egyrészt, mert a kormányzatot belülről feszíti ez az irányzat. Másrészt azért ijesztőbb ez a jelenség a valóban sokkal nagyobb léptékű hasonló európai jelenségekhez viszonyítva, mert nincs meg az a behatárolt kör, aminek a keretein belül ez pulzál, nincs nyugvópontja, végcélja a polgári állam keretein belül: amíg van miért tülekedni, mindig lesznek, akik úgy érzik, éppen a legutolsó osztogatásból maradtak ki, és ennek elméleti és gyakorlati végpontja a diktatúra. Végül azért is veszélyes, mert kiszámíthatatlan, hogy a jelen zavaros állapotai közepette meddig terjednek a „forradalmi” hullámok.

Hasonló „baloldali”, azaz marxista forradalmi irányzat nyomelemeiben sem létezik, de várhatóan az évtized végére értelmiségi-egyetemi szubkultúraként ismét meg fog jelenni.

A Tellér-féle térkép elemeit tovább vizsgálva például az is kétséges, hogy a sokat méltatott „második gazdaság” tisztán egy, a rendszertől független, önálló polgári mentalitás és kultúra megtartója, újjászülője volt. Az is lehet, hogy ezer informális szállal kötődött a rendszer újraelosztási köreihez, és részben ma is ehhez kapcsolódó monopolhelyzetének köszönheti sok vállalkozás a túlélését, virágzását. Gondolom, mindkettőre számos példát lehetne felhozni, amelyek erősen keveredhetnek is, olyannyira, hogy az illetők már maguk sem tudják, hogy ügyeskedő, a kapcsolataikból élő hatalomátmentők-e, vagy a modern piacgazdaság ünnepelt pionírjai. A magyar helyzet „balzac”-i ellentmondásait vég nélkül sorolhatnánk, de térjünk most át arra, ami talán mégis megfogható ebben a megfoghatatlanban, és ami valóban viszonyítási pont lehet.

Eszmék és elvárások

Eötvös Józseftől, de a magyar rendszerváltás mikéntjéből is tudhatjuk, hogy nemcsak társadalmi osztályokhoz kötődő érdekek manifesztálódhatnak politikai erővé, hanem az uralkodó eszmék is. A rendszerváltó pártok valójában nem egy-egy érdekcsoport képviselőiként léptek színre, ilyenek nem lévén, hanem általános; az egész nemzetnek, avagy polgári közösségnek szóló erkölcsi indíttatású politikai üzenettel. Ilyenek voltak a nemzeti közösség anyagi és erkölcsi felemelkedése, az emberi jogok és az alkotmányosság kiteljesítése, az érdemtelen haszonélvezők kiebrudalása stb. – vérmérséklet szerint. Az MDF középosztálynak szóló mondanivalója sem egy valódi polgári középosztálynak szólt, hanem egy reménybelinek. Ma úgy tetszik, a vállalkozó vált a modernizáció és a polgári fejlődés szimbolikus figurájává, annál is inkább, mert az egyetlen társadalmi figura, aki többé-kevésbé elméletileg megfogható, mint világos érdekekkel rendelkező lény. (Az MDF kettős ígéretének, a gazdasági modernizáció és a szociális érzékenység egymásnak ellentmondó kívánalmainak nem tudott megfelelni, mindkét szempontot kölcsönösen feláldozva a másik oltárán; az SZDSZ, a Fidesz és újabban Palotás pártja pedig versenyt fut a gazdasági modernizáció ígéretének hitelesebb képviseletéért.)

A fentieken túlmenően a közvélemény tartósnak ígérkező, a politikai kereteket alapvetően meghatározó elvárásai mégsem annyira összetettek, mint a társadalom állapota, lehet tehát hozzájuk értelmesen viszonyulni. Az első és leggyakrabban említett az, hogy az emberek az életkörülményeik javulását várták és várják a rendszerváltástól, a szabadság „önértékei” önmagukban nem sokat számítanak. Tény, hogy az emberek egyre fáradtabbak, talán túl régóta (a 80-as évek eleje óta) ígérgettek a politikusok döntő változásokat, és követelték az „utolsó” meghozandó áldozatot. Sokan az állam gondoskodásától várják gondjaik orvoslását, ami nem is csoda, hiszen például a nyugdíjasok vagy az alacsonyan képzett munkaerő, amelynek bővített újratermelése a rendszer egyetlen mérhető „sikere” volt, mozgósítható anyagi és szellemi tőke, tartalékok híján vajon honnan várná a csodát, ha nem a gondoskodó államtól. Ezek a nagyon széles rétegek – a liberalizáció, a gazdasági és az elosztási struktúrák reformjának ellenérdekeltjei és rövid távú vesztesei – egyre türelmetlenebbek, egyre többen vannak fokozatosan rosszabbodó helyzetben, miközben a központi újraelosztás forrásai kimerülőben vannak. Ez az idő múlásával egyre csökkenti a liberális alternatíva esélyeit.

A helyzet mégsem ennyire reménytelen. A paternalizmus iránti elvárás ugyan jelen van, mégsem jelentkezik egyelőre egyértelműen a rendszerváltás elutasításában vagy a Kádár-korszak iránti nosztalgiában. A helyzetet az emberek kevésbé a mostani, általában rosszabb életviszonyaik, hanem a közép- és hosszú távú elvárásaik alapján ítélik meg. Ez azt jelenti, hogy a liberális mondanivalónak vannak még tartalékai, amennyiben hiteles és biztató jövőképet tud mutatni az embereknek.

A rendszerelfogadás, -elutasítás másik döntő tényezője meritokratikus jellegű. Vagyis, hogy az adott rendszer mennyiben jutalmazza az arra érdemeseket vagy érdemteleneket. Így válhatott Horváth Balázs integetés mutatványa révén az új kormányzat komikus és jelképes figurájává olyan viharos gyorsasággal. Nem véletlen, hogy a pragmatikus szakértelmet sugárzó pártoknak, politikusoknak van sikerük. Egyben magyarázza azt az ellentmondást is, hogy az emberek az egyik oldalon rendszerváltást, az érdemtelenek leváltását várják, másrészt viszont folytonosságot, és az értelmetlennek ítélt személycserékért, az ún. „boszorkányüldözésért” nemigen lelkesednek, hiába figyelmeztetik őket – nem is mindig alaptalanul – különféle „bolsevista trükkökre”.

A meritokratikus elvárás önmagában nem liberális vagy etatista. Ebből a szempontból közömbös. Viszont tény, hogy a közvéleménynek elsősorban á politikai lojalitás fejében osztogatott javakról és érdemtelenül szerzett előnyökről vannak tapasztalatai az elmúlt évtizedek alapján, így a liberális politikának ebbe az irányba is van kitörési lehetősége.

Az SZDSZ mozgástere

A fentiekben vázolt alapvonások határozzák meg lényegében minden politikai erő, így az SZDSZ mozgásterét is. Egyetérthetünk Tellérrel abban, hogy az SZDSZ-nek polgári középpártnak kell lennie, amelyik más polgári középerőkkel összefogva, kapcsolatot keresve fellép az etatista, tekintélyelvű törekvésekkel szemben éppúgy, mint a szélsőséges, az országot káosszal fenyegető szándékokkal, öltsenek magukra bármilyen ideológiai álruhát. Viszont Tellérrel szemben nem hiszem, hogy az SZDSZ bármelyik vezetése is alapvetően más elveket követett volna.

Az első és a második politika spekulatív szembeállítása, a mögöttük táborozó szociológiai csoportok „felfedezése” semmit nem mond a polgári közép politikai lehetőségeinek korlátairól, illetve egyetlen liberális dilemmát sem old vagy szüntet meg. Nem oldja meg azt a kérdést, vajon hogyan lehet a polgári modernizáció rövid távú hátrányait elfogadhatóvá tenni, a várható ellenérdekeltséget milyen politikával és retorikával lehet a minimálisra szorítani, elejét venni az etatista vagy populista törekvéseknek.

Nem mond semmit a szakszervezetekkel kapcsolatos alapkérdésekről. A szakszervezeteket lehet negligálni, mint a gazdasági fejlődés kerékkötőit, ahogy ezt a libertárius vagy autokrata kormányok teszik; meg lehet próbáim beépíteni egy régi-új korporatív elosztási rendszerbe, valamint lehet törekedni az államgazdasági és érdek-képviseleti összefonódások felszámolására, a szakszervezeti függetlenség védelmére, hogy legyen tárgyalópartner, akivel meg lehet állapodni. Egyvalamit nem lehet: arra számítani, hogy a válságágazatokban olyan szakszervezetek fognak gyökeret verni, amelyek fenntartás nélkül támogatják majd a liberalizációt és a struktúraváltást, ugyanakkor pedig jelentős befolyásuk is lesz. Ha elfogadjuk, hogy szakszervezetekre szükség van, akkor azokkal kell dűlőre jutni, amelyek vannak, és ez nem jelenti a „baloldali blokk” szekerének tolását.

Az SZDSZ-ről kis túlzással elmondható, hogy a jelenlegi angol parlament valamennyi irányzata megtalálható benne, a Munkáspárttól a konzervatívokig. Mindaddig azonban ez nem jelent áthidalhatatlan problémát, amíg tudható, hogy az angol konzervatívoknak – ma már – több közük van a magyar liberális ellenzékhez, mint a magukat büszkén konzervatívnak nevező koalíciós pártokhoz, de ennek elemzése hasonló méretű írásművet igényelne. A lényeg, hogy addig, amíg a magyar politika és társadalom a polgári fejlődés és az attól elkanyarodó etatista, rendies vagy populista fejlődési irány közti átmeneti állapotban lebeg, amíg a polgári társadalom és annak politikai intézményrendszere meg nem szilárdul, és azon belül nem kristályosodnak ki az eltérő érdekű csoportosulások, nos addig, akár a „módszertani leegyszerűsítés” kockázatát is vállalva, a magyar politikai mezőt igenis kettős osztanának kell tételezni, tudomásul véve és nem elfeledve azt a tényt, hogy a tartományok önmagukban sem koherensek, és még a mostani pártstruktúrákkal sem lehet azokat egyértelműen leírni. Mindez pedig azt is jelenti, hogy az SZDSZ-ben folyamatosan volt és lesz is politikai vita, még ha ez nem is mindig tör látványosan a felszínre, csak éppen nem arról és nem olyan leosztásban, ahogy azt Tellér sugallni szeretné.

• Szemle