Mink András

Nyomtatóbarát változat

Hannah Arendt, a modern politikai filozófia ma már klasszikus művelője 1906-ban született Németországban. Annak a Heideggernek volt a tanítványa, akit a 30-as években sok más jeles és kevésbé jeles gondolkodóval együtt megcsapott a náci ideológia igézete. Heidegger és Arendt útjai ekkor elváltak, Arendt Amerikába emigrált, ahol a háború után legjelentősebb műveit alkotta. Az 1958-ban írt A totalitarizmus gyökerei és a ’62-es A forradalom című művei avatták őt, utólag megállapíthatjuk, sok tekintetben alaptalanul, a 60-as évek újbaloldali mozgalmainak egyik apostolává Nyugaton, és, teljes joggal, szellemi persona non gratává Keleten. E két, talán legnagyobb hatású műve több mint három évtizedes késéssel és kis híján húsz évvel szerzőjük halála után jutott el hozzánk magyarul. Az Európa Kiadó tavaly jelentette meg A forradalom című esszéjét, idén pedig az alapműnek számító történeti-politikai elemzést, A totalitarizmus gyökereit, jelen ismertetőnk tárgyát.

A késedelem, ahogy az már lenni szokott, szinte behozhatatlan hátrányt jelent elsősorban nekünk, de a szerzőnek is. Mégis, bár Arendt számos elméleti megállapítása fölött eljárt az idő, imponáló történeti-filozófiai műveltségről tanúskodó, olykor meghökkentően eredeti és briliáns eszmefuttatásai ma is hallatlanul izgalmas olvasmánnyá teszik könyvét. És hozzátehetjük, megkerülhetetlen olvasmánnyá azok számára, akik e viharos évszázad politika- és társadalomtörténetét művelik.

A totalitarizmus gyökerei egyike az első átfogó, rendszerezett kísérleteknek a XX. század két, a kortársakat és az utókort is misztikus borzalommal eltöltő politikai eszméjének és rendszerének, a nácizmusnak és a kommunizmusnak tudományos leírására és magyarázatára.

A vállalkozás úttörő jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen arra tett kísérletet, hogy racionális magyarázatot adjon arra, ami az európai és általános emberi normák alapján abszolút irracionális, abszurd és magyarázhatatlanul megdöbbentő történeti fejlemény volt az emberek számára, és amivel épeszű ember sokáig nem tudott mit kezdeni. Arendt könyve tehát nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy megmutassa, hogyan történhetett meg az, amit mindenki lehetetlennek gondolt, hogyan működhetett egy olyan politikai rendszer, amelynek a józan racionalitás alapján működésképtelennek kellett volna lennie, sőt megtagadta még a zsarnokság hagyományosan elfogadott ésszerűségét is, és hogy mindez miként következett „logikusan” az európai történelem és eszmetörténet újabb kori fejleményeiből, noha minden évezredes európai normát tagadott és a visszájára fordított. Voltak persze korábban is kísérletek a nácizmus és kommunizmus elemzésére, Arendt könyvének megjelenéséig azonban mindegyik közös hibája az volt, hogy nem nézett szembe a legfontosabb problémával, ezen rendszerek totális abszurditásával. A lényeget, az abszurd valószerűségét és belső logikáját jellemző módon két irodalmi mű tudta a korban leginkább megragadni: Orwell 1984-e és Koestler Sötétség délben című regénye. Történeti magyarázattal azonban egyikük sem szolgálhatott, ráadásul mindkettő a II. világháború idején, illetve közvetlenül utána jelent meg, amikor a nácizmus és a sztálinizmus megdöbbentő hasonlóságairól a háborús szövetség és később a győzelem eufóriája okán nem volt ildomos beszélni. (Mindehhez nem kis büszkeséggel hozzátehetjük, hogy a negyvenes évek közepén a később Arendt nyomán totalitáriusnak nevezett politikai rendszerek kialakulásának történeti elemzésében egy magyar gondolkodó, Bibó István jutott a legmesszebb, és e két szerző gondolatmenete sok vonatkozásban hasonló vágányon halad.)

A gyökerek – a politikai antiszemitizmus kialakulása

A totalitárius eszmék forrásai közül Arendt elsőként a politikai antiszemitizmus kialakulását taglalja. Az elemzést azonban rendhagyó módon nem az antiszemiták, hanem a zsidóság európai társadalmakban elfoglalt helyének és sajátos szerepének vizsgálatával kezdi, ami alig több mint egy évtizeddel a Holocaust megrázó élménye után nem kis merészségről tanúskodik.

A gondolatmenet kiindulópontja az, hogy az abszolutista állam létrejötte és megszilárdulása idején a zsidó banktőke volt az, amelyik ennek a pénzügyi alapjait megteremtette. Ennek megfelelően a zsidóság elit része különleges, kiváltságos helyzetben volt. Nem volt része sem a társadalomnak, sem a hatalomnak, hanem mindkettőn kívül állva közvetítő funkciója volt. Az abszolutista hatalom, az uralkodói és főúri udvarok ezt a szerepet a különleges státus biztosításával és védelmével honorálták. Ez a különleges szerep ugyanakkor tápot adott annak a széles társadalmi rétegekben meggyökerező tévképzetnek, hogy a zsidóság valamilyen módon az államhoz, a hatalomhoz kötődik, részese és titkos irányítója annak, holott a különleges helyzet fenntartásának egyik alapfeltétele volt, hogy a zsidóság politikai értelemben abszolút semleges maradjon, és kívül álljon a hatalmon. Mindez persze azt is jelentette, hogy az abszolutista állam és a társadalom konfliktusa a zsidóság körül éleződött ki. Arendt hozzáteszi, hogy a zsidóság elit része maga is így értelmezte saját szerepét, és a politikai emancipáció helyett mindvégig a különleges státus fenntartására törekedett. Ezzel magyarázható, hogy a nemzetállam kialakulása után, amikor a polgári egyenlőség eszméi nyomán napirendre került a zsidók emancipációja, azt a liberálisok szorgalmazták, a zsidó elit pedig sokáig ellenállt. Valójában tehát az történt, hogy a nemzetállamban, ahol is a nemzeti polgárság fokozatosan megszállta a hatalom intézményeit, a zsidóság állam és társadalom közötti közvetítő szerepe elenyészett, ezzel megszűnt kiváltságos helyzetük politikai jelentősége, de nem szűnt meg a különállás társadalmi helyzete. A zsidóság ugyan fokozatosan elvesztette különleges gazdasági befolyását, sajátos pénzügyi monopolhelyzetét, de ez nem szüntette meg, sőt paradox módon felerősítette azt a társadalmi képzetet, miszerint a zsidók valamilyen módon a hatalom részesei és haszonélvezői. A kapitalizmus előretörésével, amikor is a vagyonhoz egyértelműen a hatalom fogalma párosult, különösen érthetetlen maradt, hogy miként lehetséges gazdagság ahhoz kapcsolódó hatalom és politikai befolyás nélkül.

A politikai emancipáció megoldhatatlan kihívást jelentett a zsidóság számára: vagy önálló politikai közösségként határozza meg önmagát, amint ezzel a múlt század második felében fellépő cionista mozgalmak próbálkoztak, ezzel intézményesítve a különállást kiváltságok nélkül, hathatós politikai védelem nélkül, ami csak felerősíti a társadalom velük kapcsolatos tévképzeteit; vagy megpróbálnak asszimilálódni, aminek paradox voltát Arendt egy múlt századi német–zsidó értelmiségi keserű gondolatával illusztrálja: „Vannak, akik szememre hányják zsidóságomat, mások magasztalnak érte, megint mások elnézik, de mindenki gondol rá.”

A zsidóság többsége az asszimiláció útját választotta, és fordult fokozatosan az értelmiségi pályák felé, ami a szellem és az értelem egyetemes emberi voltának feltételezése miatt kínált kiutat. Ez az értelmiség azután az antiszemitákat meghazudtoló vehemenciával fordult szembe a zsidó tőke korábbi szerepével, mindennek azonban a meggyőződéses antiszemiták számára semmiféle jelentősége nem volt. Hannah Arendt talán azt tartja a legtragikusabbnak a zsidóság későbbi sorsában, hogy míg a zsidó értelmiség és a velük rokonszenvező liberálisok az asszimiláció dilemmáit társadalmi, identitásbeli problémaként fogták föl, az antiszemiták felfedezték az antiszemitizmust mint politikái fegyvert, mint politikai tömegmozgalmak verbuválására és irányítására alkalmas eszközt. Ennek feltétele pedig Arendt szerint az volt, hogy a nyers kapitalizmus és az imperializmus melléktermékeként megjelent a csőcselék, majd később a tömeg mint politikai tényező az európai társadalmakban.

Nép, csőcselék, tömeg

Hannah Arendt nagyon világos különbséget tesz a nép, illetve a csőcselék és a tömeg között. Utóbbi kettőre az a jellemző, hogy noha a társadalom valamennyi rétegének képviselője megtalálható bennük, ezért, különösen önjelölt vezéreik, hajlamosak a maguk tömegeit vagy csőcselékét a néppel azonosítani, mégsem a népet, hanem a népen, vagyis a társadalmon, mint politikai közösségen kívül rekedteket jelentik. A múlt századi kapitalizmus nagy mennyiségben produkálta azokat az embereket, akik kiszakadtak és elidegenedtek a hagyományos közösségeiktől, akik fölöslegesnek és kitaszítottnak érzik magukat a társadalomban. Ezek az emberek, a csőcselék és a tömeg alkotói magányosan, magukra hagyatva és értetlenül szemlélik a körülöttük lévő világot, így a politika világát is. A polgári nemzetállam válságát jelzi az, hogy a pártok, amelyek azonos érdekű társadalmi csoportok képviseletében léptek fel, nem tudták és nem is merték megszólítani a társadalom peremére sodródott tömegembert, az nem lévén tagja egyetlen csoportnak sem. Ez a politikai közönség, amely a polgári állam intézményeiben üres paravánt lát, a hatalom természetében ennek következtében érthetetlen rejtélyt gyanít, nagyon könnyen mozgósítható olyan eszmékkel, amelyek a „titok” leleplezését, a világ univerzális és pofonegyszerű magyarázatát kínálják. A századvég politikusai pedig felismerték az ebben rejlő lehetőségeket. Ez volt az az idő, amikor a világot irányító titkos összeesküvések fantazmagóriái lábra kaptak. A három „legnépszerűbb” a római, a szabadkőműves és a zsidó világösszeesküvés volt, és nyilvánvaló, hogy kulturális és társadalmi beidegződések folytán az utolsó számíthatott leginkább átütő sikerre. A politika boszorkánykonyháiban pedig nem egyszerűen meglovagolták ezeket a tömegérzelmeket, hanem tudatosan gerjesztették őket. II. Miklós cár tanácsadója, a pánszlávista Pobjedonoszcev sugalmazására 1900-ban fabrikálták a „Cion bölcseinek jegyzőkönyvét”, amely a háború után rendkívüli népszerűségre tett szert, és az antiszemitizmus kézikönyvévé vált. E logika torz iróniája, hogy a fenti hamisítvány fikciói konkrét szervezeti és gondolati alapelvként szolgáltak a XX. század totalitárius mozgalmai számára. A saját maguk által kitalált antiszemita fantazmagóriákat alkalmazták saját mozgalmaik megszervezésében, ami a „Cion bölcsei…”, valamint a Mein Kampf és Sztálin beszédei közötti szövegszerű egyezésekben is tetten érhető. A fikció a valóság modelljévé vált. A totalitárius ideológiáknak, akárcsak szellemi elődjeinek, a törzsi nacionalizmusnak, a pángermán és pánszláv mozgalmaknak, valamint a rasszizmusnak, amely szintén nem XX. századi találmány, mindig is szüksége volt a dichotomikus ellentétpárra. Ezeknek az eszméknek, amelyek a nemzet vagy a faj, vagy a társadalmi csoport isteni, természeti vagy történeti kiválasztottságára épültek, szükségük volt a sátán kiválasztottjaira, a legalacsonyabb rendű fajra, az abszolút rosszat megtestesítő csoportra. Az imperializmus és a rasszizmus összefüggéseit itt most nincs hely elemezni, a rasszizmus és a nacionalizmus viszonyáról azonban érdemes röviden szólni. Hannah Arendt meggyőzően bizonyítja, hogy a fajelmélet és a nacionalizmus alapvetően ellentmond egymásnak. Az északi „árja” faj elmélete a francia emigráns arisztokrácia ideológiájában jelent meg először a forradalom győzelme után. Miközben a jakobinusok a francia nemzet kiteljesedéséről beszéltek, az arisztokraták felfedezték saját germán–frank őseiket és a német arisztokráciával való rokonságukat. A kiválasztottság ideológiái, bár gyakran hivatkoztak propagandájukban a nemzeti érzelmekre (ez alól a kommunizmus sem kivétel), valójában nem túlhajtott nemzeti ideológiák, hanem alapvetően internacionálisak, a világ meghódítására, egy új világrend megteremtésére törekednek. A nácik háború utánra vonatkozó titkos terveiből tudható, hogy a faj nemesítése nem korlátozódott volna a zsidók és később egyéb nem németek kiirtására, de elérte volna a németeket is. A totális eszmék nem férnek bele a nemzet kereteibe, és szétfeszítik a nemzetállam politikai kereteit. Arendt a könyve végén lakonikusan jegyzi meg: az imperializmus akkor lehetett volna sikeres, ha a nemzetállam, föladva önnön lényegét, valódi imperialista, vagyis totalitárius állammá válik. Európának és különösen Nagy-Britanniának dicsőségére válik, hogy inkább a birodalmaikat számolták fel.

A totalitárius uralom

Mint a fentiekből is kiderülhetett, a totalitárius ideológiák nem fedeztek fel semmi újat, csupán meg merték és tudták valósítani azt, ami a XIX. század szellemi salakjából valódi hatalmi gépezetté volt alakítható.

A totalitárius uralom hordozója és tárgya is a személyiségéről, önállóságáról lemondó vagy attól megfosztott atomizált ember. A totalitarizmus tehát azonossá formálja a terror végrehajtóját és áldozatát: az elsőt azért, hogy feltétlen engedelmességgel végrehajtsa a parancsot. „Jutalma” ezért az, hogy egy fiktív közösségben feloldódva részese lehet a történelem hatalmas erőinek, és megszabadul a felelősség és a lelkiismeret terhétől. Utóbbit azért, hogy megfossza az önbecsülésében és közösségi kapcsolataiban rejlő ellenállási lehetőségeitől. A totális uralom az alávetettek totális kiszolgáltatottságát feltételezi.

Az uralom lényegéhez tartozik a mozgalmi jelleg, az állandó mozgás és az ezzel járó állandó bizonytalanság. A totalitárius rendszer, ha egyszerű zsarnoksággá csontosodik, elveszíti leglényegét, azt, ami fönntartja, vagyis az egyén teljes atomizáltságának állapotát. Ezért a bizonytalanság és kiismerhetetlenség érdekében a beavatottság és a hatalom újabb és újabb köreit hozza létre a rendszer.

Hasonlóan alapvető vonása a totalitárius rendszernek, hogy távlati történeti célok jegyében működik, egy olyan bizonyításra nem szoruló fikció jegyében, amely a hívek számára lehetővé teszi a világ tényeinek negligálását. Aki elfogadja az alaptézist és a mozgalom kizárólagos szerepét, az végleg eladta a lelkét. A tényekkel, de még az önmagával szembeni ellentmondás sem rendíti meg soha az uralmat, hiszen annak ab ovo semmi köze a való világhoz. Ezzel magyarázható a gátlástalan és meghökkentő képmutatás diadala; a hazugság az alávetettek és a kívülállók számára olcsó propaganda, a beavatottak számára, akik a hazugságról tudják, hogy hazugság, a Vezér zseniális taktikai fogása, a hóhérok számára pedig éppolyan parancs, mint az előző: végrehajtandó. A történelmi szükségszerűség a tévedhetetlenség dogmájával párosulva az önmagukat megvalósító jóslatok hátborzongató sorához vezet. Amikor Hitler arról beszél, hogy a németekre kényszerített háború a zsidóság elkerülhetetlen pusztulásához fog vezetni, vagy amikor Sztálin halódó történelmi osztályokról szól, ez azt jelenti, hogy a bekövetkező háború vagy a fokozódó osztályharc nyomán ezeket az embereket valóságosan is ki fogják irtani. A bűnök így történelmi szükségszerűséggé „magasztosulnak”.

A totális uralom legszörnyűbb színtere és kicsinyített modellje maga a láger, ahol véglegesen megszűnnek az értelem és az erkölcs fogalmai. Az áldozatok méltóságuktól, személyiségüktől megfosztva várják, hogy hasonlóan arctalan hóhéraik eltüntessék őket. A félelem és a halál is személytelen, az áldozatok már jóval kivégzésük előtt megszűntek létezni, fizikai haláluk csak azt bizonyította, hogy soha nem is léteztek – írja megrázó erővel Arendt. A láger maga a megvalósult földi pokol; az abszolút, a határtalan és metafizikai, hiszen a minden evilági érdektől mentes Rossz földi megvalósulása.

Kitekintés

A Hannah Arendt könyve megírása óta eltelt harminc év persze ennek a nagyszabású műnek is megmutatta néhány gyengéjét. A szerző, mintha maga is beleesett volna elmélete, vagyis a totalitarizmus csapdájába. Arendt részletesen és meggyőzen elemzi a nácizmus és a sztálinizmus hasonlóságait, a nyilvánvaló különbségekre viszont nem fordít figyelmet. Ez kevésbé a szerző figyelmetlenségének vagy a megbízható források hiányának, mint inkább elméleti kiindulópontjának köszönhető. A totalitárius politikai rendszer, ha létezik, lényegét tekintve csak egyféle lehet. Miféle totalitarizmus az, amelynek variánsai vannak?

Erre az elméleti „fogságra” utal az is, hogy a rendszer leírása gyanúsan olyanra sikerült, mint amilyen képet a totalitárius hatalmi gépezetek elhitetni akartak magukról, amilyenek valóban lenni szerettek volna, de amilyenek igazából sosem voltak. Nem véletlen, hogy a totális uralom természetének leírása a táborok leírására korlátozódik, vagyis arra a terepre, ahol a rendszer valóban „tökélyre” tudta fejleszteni önmagát. A későbbi, a forrásokra inkább építeni tudó elemzések viszont azt mutatják, hogy a totális uralom kiépítésének meg-megújuló kísérletei inkább totális káoszhoz, mintsem a tökéletes uralom létrejöttéhez vezettek. Kétséges, hogy a politikai struktúra valóban a Vezér kezének egyszerű meghosszabbítása lett volna. Nagyon érzékletesek az atomizált emberi létet taglaló fejtegetések, vitathatatlan, hogy a rendszer minden erejével erre törekedett, azonban Arendt nem vette észre, hogy ez éppoly sebezhetővé és védtelenné teszi magát a rendszert is az atomizált egyénnel szemben, mint fordítva. Vagyis nem igaz az a feltételezés, hogy az atomizált ember teljesen védtelen és kiszolgáltatott, puszta tárgya a hatalomnak.

Végül, de nem utolsósorban, az erős elméleti indíttatásnak köszönhetően a szerző forráskezelése kissé szabados, különösen a történeti előzmények feltárásakor. (Ez a történész örök kelepcéje, a fokhagymával bekent orrú kutya esete.) Nem világos, hogy miért lenne például több köze a búroknak a nácizmushoz, mint teszem azt, Nietzschének. Ugyanakkor ezek az eszmefuttatások teszik a könyvet nagyon eredetivé és kihívóvá.

Arendtnek 1958-ban persze nem lehettek ismeretei a kommunista rendszerek további sorsáról, csak megsejthette, de nem tudhatta, milyen formákat ölt az később Kínában, Kambodzsában, Vietnamban. Az viszont nem világos, hogy mint a történeti „tömegológia” egyik legnagyobb hatású művelője, miért nem figyelt fel az elmélete lényegéből fakadó talán legérdekesebb paradoxonra. Nevezetesen arra, hogy a totalitárius ideológiák elterjedésének alapja a magukat fölöslegesnek és kitaszítottnak érző emberek tömeges megjelenése az európai társadalmakban. De az ideológiák megszületésében jelentős része volt annak az értelmiségnek, amelyik önmaga rémképeként leírta, azonosította, tehát bizonyos értelemben „létrehozta” a „tömeget”, majd ettől halálos rémületbe esve kidolgozta a tömegen felül álló „kiválasztottak” avantgárd doktrínáit. Vagyis a tömegtől való félelem szüli a tömeg korlátozására, ellenőrzésére és a fölöslegesnek ítélt fajok vagy osztályok likvidálására törekvő eszméket, amelyek a hatalom megszerzése érdekében éppen azt a tömeget mozgósítják, amelytől félnek, amelyet kordában akarnak tartani, és amelytől végső soron meg akarnak szabadulni.

Arendt pesszimista jövőképe

A könyv Epilógusában, amely az 1956-os magyar forradalom menetének és leverésének tanulságaival foglalkozik, a szerző nagyon borúlátó képet fest a demokráciák jövőjéről. Okfejtése szerint a totalitarizmushoz vezető társadalmi okok közül egyik sem szűnt meg, a társadalom nagy része közönyös vagy ellenséges a parlamenti demokrácia politikai intézményrendszere iránt, mivel abból kirekesztettnek érzi magát.  Nem véletlen, hogy Arendtet a modern kori forradalmakból, amelyek közül egyedül az amerikait tartja többé-kevésbé sikeresnek, elsősorban a politikai képviselet közvetlen és közvetett formájának dilemmája érdekelte. (Valószínűleg a polgári demokráciák kritikája tette őt az újbaloldali mozgalmak egyik ünnepelt szerzőjévé, amelyek az „áldemokrácia” forradalmi meghaladását tűzték zászlajukra.) Arendt többször felhívja a figyelmet arra, hogy az újkori forradalmakban viharos gyorsasággal jelentek meg mindenhol a társadalom intézményesült, államhatalmon kívüli, azt meghaladni vágyó politikai képviseleti szervei, a tanácsok. Kissé önkényesen kiválasztott ideálja a görög polisz, a közösség ügyei iránt felelősséget érző polgárok élő politikai közössége. De az újbaloldal lelkes táborával szemben Arendt tisztában volt az ideáltípus elméleti és gyakorlati buktatóival is. A demokráciák legyűrték a nácizmust, túlélték a kommunizmust, és feltehetően túlélik saját történelmi győzelmüket is a kommunizmus felett. Arendt aggodalmai mégsem tűnnek megalapozatlannak ma sem. A szovjet veszedelem elmúltával a politikai struktúrákat újrarendezni kívánó, a létező politikai rendszer iránt bizalmatlan szeparatista, autonomista és más szélsőséges politikai mozgalmak szerte Európában felerősödtek.  Reményeink szerint a kiút mégsem a totalitarizmus újjászületése, hanem a demokrácia sokszínű, új formáinak kialakulása lesz Nyugaton és Keleten egyaránt.

• Szemle