Gács Anna igen csinos könyvének borítóján Paul Klee A síró nő című képét látjuk. És nem valamelyik angyalosat, mondjuk az Angyal alakulófélbent (Engel im Werden). Persze a nemtelen, ráadásul alakuló angyal és a síró, mert (talán) megbántott vagy megalázott nő között sejthetünk valamiféle általános összefüggést; például azt, hogy – Rilkét idézve – mindenkit (sírót vagy nevetőt, nőt vagy férfit) bizony bábként rángatnak, és lehet, hogy egy angyal.
Országomat egy bányáért? Olcsó? Viktor belebukott Győzőbe? Zsurnaliszta jópofaság?
És még mibe bukott bele? Vagy megbukott egyáltalán? Lehet, hogy nem is bukott meg, csupán csak veszített? Mindössze ezerötszáz rosszul elhelyezett szavazattal? Lehet, hogy nem is veszített, hanem égbekiáltó, szégyenletes csalás az egész? Kommunista–balliberális machináció? Nemzetvesztés magyar módra?
Támpont kéne nekünk, megalapozott, árnyalt, széles látókörű, megbízható, hogy megnyugtató feleletet találhassunk ezekre a kérdésekre, már ha egyáltalán van rájuk válasz.
Kende Péter könyve nemcsak okos, hanem mélyen morális tartalmú könyv is. Nem egészen a véletlen hozta, hogy a benne foglalt írásokat, melyek az 1989–90-es rendszerváltozástól várható társadalmi-politikai esélyeket latolgatják, nem tudom elválasztani Tamás Gáspár Miklós újabb írásainak, és főleg a legutóbbinak: a Közjó és államrezon című megrendítő látleletnek már-már apokaliptikus hangulatú mondanivalójától. Mindkét szerző a közjóra figyelő értelmiség legbensőbb vágyait, reményeit és kételyeit szólaltatja meg.
Az igazi XIX. századi szabadelvű vallja a polgárjogi krédót, bízik az egyedül célravezetőnek tartott gazdasági liberalizmusban, ugyanakkor fenntartja magának nemcsak a különvéleményhez, de az ahhoz való jogot is, hogy a felvilágosodott kevesek tagjaként a többiek, a sokaság érdekeit helyettük, akár akaratuk ellen is képviselje. Hisz a filozófiában, de még inkább a felelős, feddő szó cselekvésértékében. Eme XIX. századi szabadgondolkodók egyike Ortega, azzal a nem elhanyagolható sajátos színezettel, hogy a XX.
A történelmi irodalom rendszeres és intézményes termelési folyamatába csak az ’56-os forradalom került bele (hála az ’56-os Intézetnek), más nem.
Ha az első ötven oldal után jut az ember eszébe, hogy ettől a könyvtől remélik Norvégiában az irodalmi Nobel-díjat (állítólag), akkor szomorú és kultúrkritikus gondolatok ötlenek fel benne. De nincs egészen igaza. Sőt, minél tovább olvas, annál kevésbé lesz igaza, habár az irodalmi Nobel – már ha nagyon komolyan és szakmailag vesszük – talán mégiscsak aránytévesztésnek tűnik. A Sofie világa tisztes ismeretterjesztésként indul. Egy igen kellemesen összefogott és szakszerű középiskolai tankönyvbe igyekszik beleoltani némi regényes elemet.
Ha valaki netán arra vágyik, hogy álmatlanul töltse éjszakáit, valószínűsíthetően elhanyagolja munkáját, vagy hogy magánélete bizton válságba kerüljön, annak ajánlom figyelmébe a Simcity nevű számítógépes játékprogramot.
Az „agyaglábakon álló óriás” sorsa Voszka Éva kéziratának lezárása óta bevégeztetett. Az 1992 őszén alapított, és 1994-ig egyre terebélyesedő Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság időközben beköltözött az Állami Vagyonügynökséghez, s mint önálló szervezet megszűnőben van. Ám az ÁV Rt. születése és halála csak epizód a hatalmas állami tulajdon, avagy tulajdonos állam átkozott, véget nem érő történetében.
„Alkonyúl.” (József Attila)
„Ne pirkadjon.” (Kukorelly Endre)
„Nem úgy van most, mint vót régen,
nem az a nap süt az égen.” (Népdal)
A történelem ugyancsak képlékeny anyag. Megannyi mítosz, eszkatológia, történetfilozófia, narratíva értelmezi és rendezi az elvileg változhatatlan történeti anyagot. Sőt, némelyik nemcsak a múltat, de a jövőt is ismerni véli. Spengleré talán az egyik utolsó ilyen. S mint az összes efféle predikciónak, alapvetően kinyilatkoztatásjellege van.
Már az is csoda, hogy egyáltalán ráakadtam erre a kiadványra. Kezdetben még el is bizonytalanodtam, vajon könyvet lapozgatok-e vagy bekötött kéziratot, netán egy magányos aszkéta szövegszerkesztőn összebarkácsolt kinyilatkoztatását. A kötetke szinte tüntet igénytelen küllemével, mintegy jelezvén: csak az illessen kezével, ki legbenső („ontikus”) értékeimre kíváncsi, s megveti a hitvány külcsínt, a formaságokat – kolofon, felelős kiadó, kivitelező, nyomda stb.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 3 hét
9 év 29 hét
9 év 32 hét
9 év 32 hét
9 év 34 hét
9 év 34 hét
9 év 34 hét
9 év 36 hét
9 év 37 hét
9 év 37 hét