A tanulmány politikai aktualitása
Napjaink legélesebb politikai vitáinak hátterében egy közös probléma vár megnyugtató megoldásra: hol húzódik az állam és a benne megnyilvánuló többségi akarat érvényesítésének határa.
1934-ben, végzős jogászhallgatóként, Rajk László ajánlására lépett be az illegális kommunista pártba. 1937-ben egyik szervezője volt a Márciusi Frontnak, amely a Komintern népfront-politikai határozata alapján igyekezett egy táborba gyűjteni a Horthy-rendszert és a fasizmust elutasító értelmiségieket. 1945 után a KMP legfőbb agrárpolitikusa, az 1945-ös földreform egyik szervezője lett. 1951-ben Kádárral és másokkal együtt letartóztatták, és koholt vádak alapján elítélték. 1954-ben szabadult.
Hannah Arendt, a modern politikai filozófia ma már klasszikus művelője 1906-ban született Németországban. Annak a Heideggernek volt a tanítványa, akit a 30-as években sok más jeles és kevésbé jeles gondolkodóval együtt megcsapott a náci ideológia igézete. Heidegger és Arendt útjai ekkor elváltak, Arendt Amerikába emigrált, ahol a háború után legjelentősebb műveit alkotta.
Tellér Gyula a három részmagyarságról
Tellér tanulmányában a magyar társadalmat politikai mentalitás és attitűd szempontjából három részre osztja. Az „első részmagyarság a régi, feudális, agrárius rendi Magyarország folytatója”, amelynek szervezetét és osztálybázisát a szocializmus ugyan felszámolta, de amelyik most a lappangva túlélt tudatformákból „új érdekek alapján látványosan reinkarnálódik”. Ma, régi reflexei alapján főképp arra törekszik, hogy a „korábbi szocialista újraelosztás és igazgatás intézményeit” megszállja.
Lengyelek és zsidók az Anders-hadseregben
Magyar irodalombarátok talán elsősorban Kardos G. György Avraham Bogatir-trilógiája alapján tudnak a Szovjetunióból evakuált lengyel hadseregben kialakult ellentétekről. Anders tábornok Moszkva és a londoni emigráns kormány megegyezése után, 1941 őszén kezdte el szervezni hadseregét a Szovjetunió területén fellelhető lengyel állampolgárokból. Kezdettől fogva konfliktusokról érkeztek jelentések.
A válasz annyira kézenfekvő a fővárosi önkormányzat kisebbségi, emberi jogi és vallásügyi bizottsága által összeállított dokumentumgyűjtemény címadó kérdésére: Vannak-e emberi jogaik?, hogy akár költői kérdésnek is tekinthetjük.
A Magyarországon tanuló színes bőrű diákok helyzetéről és a skinheadjelenségről szóló Nagy Gábor Tamás és Bozóki András által szerkesztett vaskos dokumentumgyűjtemény a szomszédos országokbeli kemény diktatúrák szamizdat-korszakát juttatja eszembe.
Nem tudom, hogyan hathat ez a könyv a következő nemzedékre – azokra, akiknek 1956 már csak írásból-hallomásból tanult történelem – vagy azokra, akik akármilyen okból kimaradtak belőle. Nem tudom, hogy őket megérinti-e Kardos László kegyetlen, esendő története, többet tudnak-e meg az ’56-os forradalomról, és találnak-e benne magukra is vonatkozó tanulságot. Azt tudom, hogy engem és még jó néhány ismerősömet mélyen megrázott. Pedig ott voltunk, részt vettünk, átéltük, Kardos Lászlóval is személyes kapcsolatban álltunk.
Most megjelent könyve azonban nem csupán ezért valódi esemény: az utóbbi években különféle nemzetközi fórumokon és periodikákban publikált (ill. publikálás alatt álló) tanulmányaiból közreadott válogatás szuverén gondolkodó műve. Olyan gondolkodóé, aki kortársa és résztvevője annak a világméretű filozófiai diskurzusnak, amely a kultúra és a modernitás összetartozásáról és e viszony problematizálódásáról folyik.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
5 év 37 hét
8 év 10 hét
8 év 14 hét
8 év 14 hét
8 év 15 hét
8 év 16 hét
8 év 16 hét
8 év 18 hét
8 év 18 hét
8 év 19 hét