Blénesi Éva

Nyomtatóbarát változat

A válasz annyira kézenfekvő a fővárosi önkormányzat kisebbségi, emberi jogi és vallásügyi bizottsága által összeállított dokumentumgyűjtemény címadó kérdésére: Vannak-e emberi jogaik?, hogy akár költői kérdésnek is tekinthetjük.

A Magyarországon tanuló színes bőrű diákok helyzetéről és a skinheadjelenségről szóló Nagy Gábor Tamás és Bozóki András által szerkesztett vaskos dokumentumgyűjtemény a szomszédos országokbeli kemény diktatúrák szamizdat-korszakát juttatja eszembe. Elsősorban azért, mert ama bizonyos szamizdatok egy olyan ellehetetlenült, kilátástalan közegben íródtak, amikor a szerzők eleve lemondtak arról, hogy „befelé” hassanak, és mondandójukat a külvilágnak szánták. S a jelenlegi, valamint a múltbeli kordokumentumok naiv bája – tudniillik, hogy magyar nyelven íródtak – csak látszólag mond ellent az előbbi állításnak, hisz a szerzők jól tudták, tudják: azok, akik olvassák és megértik, többnyire egyet is értenek velük.

A kötet legterjedelmesebb részét a III., úgynevezett dokumentumfejezetet alkotja. A rendőrségi jegyzőkönyvek, nyílt levelek, zárójelentések, eseménykrónikák és a Martin Luther King Egyesület színes hírei mellett, ami leginkább izgalmas olvasmánnyá teszi ezt a fejezetet, az annak a Szociofotónak a szövegkönyve, amelyet a Kisebbségi és emberi jogok helyzete Magyarországon címmel, március 7-8-án Budapesten megrendezett konferencián mutatott be a Tv-tévé.

Kevésbé olvasmányos, de annál több tanulsággal szolgál az Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottságának az 1991. május 8-i, az 1992. március 18-i, valamint a június 3-i parlamenti üléseiről szóló jegyzőkönyve. Mert anélkül, hogy értékítéletet mondanának, vagy tételesen bármit is megfogalmaznának a szerzők, az olvasó világosan láthatja a felszólalásokból az ellenzék és a kormánypártok polarizált magatartását a színes bőrű diákok helyzetével kapcsolatban. Az is egyértelműen kiderül, hogy az MDF-képviselők a Hunnia Füzetek sok botrányt kavaró nyílt, antiszemita írásokat tartalmazó számával és a külföldi diákokat ért sérelmekkel szemben ugyanazt a magatartást tanúsítják: mindkettőt igyekeznek elbagatellizálni vagy eltussolni.

„(…) ha mi erről (ti. a színes bőrű diákok helyzetéről a szerző megjegyzése) parlamenti vitát nyitunk, ezzel olyan rangra emeljük, mintha ez egy súlyos társadalmi jelenség, gond volna.” – mondja Csóti György.

„A kormány elítéli a szélsőségeket, és nem felelős értük.” (Für Lajos).

„…nincs Magyarországon olyan veszélyes jelenség, amely idegengyűlöletet jelentene… fel kell lépni ellene, de ez rendőrségi ügy.” (Csóti György)

Akkor, amikor az idegengyűlölet elleni fellépés ilyen passzív rezisztenciába ütközik a kormány részéről, nem csoda, ha mindazt, amit a legitim hatalom lenne hivatott betölteni, néhány önerőre támaszkodó emberjogi szervezet, másfél száz képzőművész, néhány ellenzéki képviselő vagy éppenséggel a fővárosi önkormányzat vállalja magára.

Ezért is tiszteletre méltó mindazoknak a munkája, akik hozzájárultak ahhoz, hogy ez a dokumentum megszülethessen.

A több mint százoldalas jelentés szerkesztői a nyugati országokban már elterjedt report műfaját választották, hogy az első kézből szerzett tapasztalataik mellett a tényleírásokat interjúkkal, tanulmányokkal és tanúvallomásokkal ötvözve tárgyilagos, hiteles képet nyújtsanak az egyre növekvő idegengyűlöletről és annak bonyolult szociológiai, ideológiai összefüggéseiről.

A négy részből álló kötet első fejezete a tulajdonképpeni report, azaz jelentés. A jelentés egy-egy alfejezete nem szűkül le pusztán a skinheadjelenség pszichológiai, szociológiai okainak a feltárására, hanem felhívja a figyelmet a jelenség következményeire és lehetséges megoldásaira is. Három tanulmányt is olvashatunk a kötet második fejezetében: Horváth Attila az idegengyűlöletről és az idegenrendészetről ír, Révész Sándor a sajtótól és az idegenről, Gábor Kálmán pedig az ifjúság, a kultúra és az intolerancia közötti összefüggésekre keres választ.

A kötet alapötletéül szolgáló amerikai kitekintés körkörös szerkezetűvé teszi a gyűjteményt. Az első és az utolsó fejezet túl a műfaji sajátosságokból adódó hasonlóságokon egy aggodalmat keltő párhuzam lehetőségét is sejteti az olvasóval: Los Angeles tragikus eseményei bárhol, bármikor megismétlődhetnek, ahogyan ezt a rostocki idegenellenes atrocitások is beigazolták.

Sem a Los Angeles-i, sem pedig a rostocki események nem csupán az adott országokra tartozó idegenrendészeti (bel)ügyek, mint ahogy az sem, ha Budapest utcáin színes bőrű diplomatákat bántalmaznak.

Kétségkívül, azok, akik figyelmesen elolvasták a dokumentumgyűjteményt, sejthetik, hogy miért nincsenek jogaik hazánkban az idegeneknek. Mint ahogy azt is, hogy a neo magyar élettérben egykönnyen idegenné vagy akár rendőrségi esetté minősülhet az immár magáért is aggódható polgár.

• Szemle