Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Az „agyaglábakon álló óriás” sorsa Voszka Éva kéziratának lezárása óta bevégeztetett. Az 1992 őszén alapított, és 1994-ig egyre terebélyesedő Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság időközben beköltözött az Állami Vagyonügynökséghez, s mint önálló szervezet megszűnőben van. Ám az ÁV Rt. születése és halála csak epizód a hatalmas állami tulajdon, avagy tulajdonos állam átkozott, véget nem érő történetében. Voszka Évának, aki nem lankadó kíváncsisággal és példás tárgyilagossággal követi az állami tulajdonlás átalakulásait, lesz még mit kutatnia.

A keresztény és kapitalista Európába való minél gyorsabb integrálódást szorgalmazó Antall-kormány a tartósan állami tulajdonban maradó vagyon kezelésére pontosan olyan szervezetet konstruált, amilyentől Kornai János az 1989-es rendszerváltó lázban óva intett: „Az elmúlt évtizedek tele voltak álreformokkal, ez most a talmi, illuzórikus változtatások legújabb hulláma. Adva van egy szervezet, amelynek felhatalmazása van az állam pénzének költésére. Úgy érezzük, hogy felelőtlenül költi. Az állítólagos megoldás: adjuk át ennek a szervezetnek a tulajdonjogát egy másik olyan állami szervezet kezébe, amely megint csak az állam pénzét költi.” Az ÁV Rt. nem lehet más, mint szimulált részvénytársaság, amit Kornai 1989-ben a „plasztik Wall Street”-en folyó Capitaly játék kellékének nevez, ha egyszer egyetlen tulajdonosa az állam, s a részvényesi jogokat egyetlen miniszter gyakorolja egy személyben, aki bármelyik pillanatban, íróasztalánál ülve magányosan megtarthatja a részvényesek közgyűlését. Persze abszurd és álságos gazdasági társaságba tömöríteni mindannyiunk vagyonát, hiszen miféle gazdasági társaság az, aminek nincs saját kockázatot viselő tulajdonosa. Csak hát milyen forma nem abszurd és álságos? Eddigi tapasztalataink csupa diszfunkcionalitásról szólnak.

Sosemvolt koncentráció

Irdatlan vagyontömeg és a kádári államapparátus bármely szervezete számára elérhetetlen hatalom koncentrálódott az ÁV Rt.-hez. Az egységes állami tulajdon fölötti rendelkezés ugyanis hajdan megoszlott az ágazati minisztériumok között, és ez a bürokrácia soha nem gazdálkodhatott önállóan a hatáskörébe utalt gazdálkodó szervezeteknél megtermelt jövedelemmel, nem vehettek fel hiteleket, nem voltak saját forrásaik, mint az ÁV Rt.-nek. Nem csoda, hogy a politikai hatalom új és a bürokratikus apparátusi hatalom többé-kevésbé változatlan szereplői nem lankadó igyekezettel próbálták meghódítani az ÁV Rt.-t. E monstrum, az „agyaglábakon álló óriás” rövid története az ádáz hatalmi harc, a vezető- és koncepcióváltások története, egészen a szervezet identitásának teljes felmorzsolódásáig. Voszka Éva ezzel az érzékletes képpel indítja érdekes és rendkívül tanulságos monográfiáját: az ÁV Rt. visszafogottan elegáns előcsarnokában, a társaság vezetőinek nevét, beosztását és szobaszámát mutató tábla roppant praktikus technikával készült, a feliratok ugyanis betűnként cserélhetők. A kisegítő személyzet időről időre nagy létrákról „átszerkeszti” a táblát.

Egymást kizáró célok

Az éhes vetélytársak manővereitől, a politikai beavatkozásoktól függetlenül az ÁV Rt.-nek oly sokféle s egymásnak ellentmondó feladatot kellett volna ellátnia, hogy bármely vezetéssel bármikor elégedetlen lehetett volna a kormány. (Talán a célok világos rangsorolásának kényelmetlen művelete helyett választotta az első két elnök-vezérigazgató menesztésének méltatlan formáját. A Voszka-elemzés szerint igen magas színvonalon és felelősségteljesen dolgozó Teleki Pált is és Szekeres Szabolcsot is mondvacsinált pénzügyi visszaélésekkel kezdték ki.) A holdingnak egyszerre kellett megőriznie, sőt lehetőleg növelnie a hozzá rendelt állami vagyon értékét, jelentős osztalékfizetéssel, illetve privatizációs bevétellel megtámogatni a költségvetést, javítani a foglalkoztatást és ugyanakkor – pontosabban kicsit később – a kormánypártok tulajdonos középosztályt konstruáló politikájához is korlátlanul rendelkezésre bocsátani a vagyont. („Tévedtünk – mondta az egyik miniszter a második vezérnek 1993 végén –, nekünk nem független gazdasági társaságra van szükségünk, hanem a választásokat kell megnyernünk.”)

Az ÁV Rt. már a múlté, azon már nem fogunk vitatkozni sem nyilvánosan, sem a kulisszák mögötti alkudozásokban, hogy mire való. De megvan az állami vagyon – mint tudjuk, privatizációja a gyorsítást ígérő új kormány hivatalba lépése óta szinte leállt –, s ezek a dilemmák egy sor másikkal együtt újra és újra feltámadnak. Ráadásul az új kormány közel egyéves működése szépen igazolja, hogy az állami vagyon őrizgetése nem az annyit kritizált Antall-kormány gyöngéje volt. Egyetlen kormány sem szívesen ad le a hatalmából, még akkor sem, ha nem is fenékig tejfel, mint például az állami vagyontömeggel járó gazdasági hatalom.

S egyetlen kormányt sem riaszt vissza eléggé az állami tulajdontól az a tapasztalat, aminek egy darabját most Voszka Éva könyve tárja elénk: az állami vagyont nem lehet a gazdaság autonóm szabályainak alávetni, mert akkor fölöslegessé válik a fél államapparátus, s akkor mi fölött gyakorol hatalmat az állam, s nem lehet az apparátus ellenőrzésére bízni sem, mert akkor nem vagyon.

Egy tanulságos epizód

Voszka tanulmányában gondosan és finoman elemzi az óriás holding koncepcióváltásait, kapcsolatrendszerét, a politikai beavatkozások formáit és tartalmát, a szervezetnek a kormánypolitika és erőviszonyok függvényeként végbemenő átalakulásait, s esettanulmányokkal illusztrálja a „vagyonkezelés”-t, az állami tulajdonost megtestesítő holding és a társaságai közötti viszony típusait. (A munkának ezt a részét még kéziratos formája alapján ismertettük a Beszélő 1994. 46. számában.) Én itt egyetlen epizódot emelnék ki, amely jól példázza annak a „modernizációnak” a tényleges kilátásait és alattomos fékeit, amelyet az új kormány olyan előszeretettel emleget. A Nyugatról hazatért Szekeres Szabolcs, az ÁV Rt. második vezérigazgatója új, számítógépes ügyviteli rendszert dolgoztatott ki és vezetett be, amivel a holdinghoz tartozó gazdasági társaságok adatai és az ÁV Rt. munkatársainak napi tevékenysége is mindenki számára nyomon követhető volt. A levelek, adatok, utasítások, előterjesztések, kérések a vállalatok és a holding, az államigazgatási szervek és a holding, valamint a holding különféle részlegei között e számítógépes rendszeren mentek keresztül, így nem jelenthetett külön problémát a szervezeten belüli információáramlás s a munkatársak hatékonyságának elbírálása. Ez az ügyviteli rendszer minden irányból heves ellenállást váltott ki, s az új, harmadik vezérigazgató, aki immár nem a nyugati üzleti, hanem a hazai apparátusi tapasztalatok világából érkezett, rövid úton meg is szüntette, „nem alkalmazkodik a hazai környezethez” indoklással. Az időközben alaposan felduzzadt ÁV Rt.-ben visszatértek a kézi iratkezelésre, s 1994 végére a levelezés havi több ezer darabra duzzadt, amit persze senki emberfia nem láthatott át. Megint lehetett játszani az információkkal, lehetett fel- és leszólni telefonon.

Új fejezet kezdődik

Amikor Voszka Éva nyomdába adta a könyv kéziratát, az már legalábbis látszott, hogy „a politikusok nem ragaszkodnak korábbi nézeteikhez, azokat talán barátaikra és ellenfeleikre hagyják”. Vagyis: az új kormánykoalíció gyorsan elfeledte ellenzéki korában hangoztatott kritikáját, de a koalíciós szerződést és a kormányprogramját is. Azóta az állami vagyonkezelésbe való példátlanul nyers kormányzati (miniszterelnöki) beavatkozást, több hirtelen koncepcióváltást volt szerencsénk végigélni. Békesi pénzügyminiszter az állami vagyont minden eddiginél inkább a Pénzügyminisztérium ellenőrzése alá akarta vonni, Bokros pénzügyminiszter meg akarta tartani az ÁV Rt.-t, megengedhetetlennek tartotta, hogy az állami vagyont a folyó költségvetés nyelje el, aztán lemondott mindkettőről, és belenyugodott a privatizációs miniszteri poszt felújításába.

A viták a „nemzeti vagyonról”, az állam közszolgáltató felelősségéről újra hangolódnak, meglepő új politikai barátságok köttetnek az állami vagyon egyben tartása érdekében pl. az MSZOSZ és a nemzeti retorikájú ellenzék között. Tisztogatják harci fegyvereiket az ágazati minisztériumok. Az államtalanítás perspektívája nem lett tisztább. Aki politikai és morális hisztériától mentesen akarja továbbgondolni az állam – mindnyájunk – vagyonának sorsát, feltétlenül olvassa el Voszka Éva könyvét.

• Szemle