Skip to main content

Koszorú helyett, Tánczos Gábor újratemetésére

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Ha elmentünk volna március 27-én a Köztemetőbe, amikor szegény barátunk porai végre régi társai mellett kapnak helyet az ’56-osok között, nem lenne Beszélő ezen a héten. Lapzárta, méghozzá olyan, hogy az egész lapot az utolsó percben kell megcsinálni. A korszakos választás eseményei fütyülnek a mi lapzártánkra, a szedések javítása közben még hallgatjuk a rádiót, és toldozgatjuk cikkeinket. Szegény barátunk, nem tudta kivárni ezt. Túl sok vereséget kellett elviselnie. Hamisítatlan magyar, közép-európai bukást. Összeroppant éppen akkor, amikor – most már tudjuk – egy újabb demokratikus esély felé indultunk el a hetvenes évtized végén.

Nekünk, mai jó negyveneseknek, akik gyerekek voltunk ’56-ban, Tánczos Gábor, a Petőfi kör titkára, akinek a neve röplapokból ivódott az emlékezetünkbe, olyan volt, mint a Márciusi Ifjak. Maga a hős, maga a forradalom.

Aztán az óvatos konszolidáció során a hatvanas évek végén kollégánk lett. Szomorúságra, töprengésre hajló kutató, újra kezdő, pénztelen, bizonytalan szerződésekből élő szociológus, aki a világ legtermészetesebb módján állt a mindenkori veszélyeztetett kisebbség mellé: menekítette át az erdélyi magyar értelmiségieket, szerzett lakást, munkát, barátot nekik; s támogatta az ébredező hazai cigány nemzetiségi mozgalmat.

Sokat és szenvedélyesen dolgozott a NÉKOSZ történelmi élesztésén, annak a mozgalomnak a dicsőségéért, amelynek a holocaust elárvult túlélőjeként újjászületését köszönhette, s ahonnan útja a Nagy Imre-féle reformkommunizmusba, a romániai deportáláshoz, majd a börtönbe vezetett. Még velünk együtt aláírta a csehszlovákiai chartásokkal szolidaritást vállaló ’79-es nyilatkozatot, s aztán halálba menekült az újabb gettóba szorítás elől. Pedig most az egyszer ő, a sokszoros áldozat talán úgy erezhetné, hogy győzött.

Solt Ottilia–F. Havas Gábor
és az egész szerkesztőség

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon