Skip to main content

A nemzeti művészet önébredése vagy a vidék bája?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Szabó Júlia: A XIX. század festészete Magyarországon (Corvina Kiadó, 1985)


Legyünk reálisak, ha egy Los Angeles-i egyetemi tanár, egy európai országokban is jártas tokiói üzletember vagy egy londoni, esetleg moszkvai egyetemi hallgató kezébe veszi a Corvina Kiadónak a múlt századi magyar festészetről több nyelven is megjelentetett nagyalakú albumát, akkor az egész biztos nem arra kíváncsi, hogy mi volt a művészeti vetülete a magyar nemzet öneszmélésének a XIX. század folyamán (ahogy egyébként a könyvet a fülszöveg bemutatja).

Ezek az olvasók csak homályos ismeretekkel rendelkeznek arról, hogy Magyarország valahol a Balkán peremén van, és többnyire fogalmuk sincs a Habsburg Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia történetéről, ami nélkül pedig aligha lehet megérteni a magyarországi XIX. századot. (Nyilván erre gondolt a könyv szerzője is, amikor fölvett a kötetbe egy tájékozódást megkönnyítő eseménytáblázatot, amelyet azonban a kiadó aztán éppen az idegennyelvű változatokból nagyvonalúan kihagyott.) Az ilyen olvasó egzotikus vendéglői emlékekre, a közelmúlt politikai életének néhány érdekes fordulatára és esetleg a már távolodó múlt futballmeccseinek egyik-másik jelenetére (lásd „aranycsapat”) kénytelen támaszkodni, ha a magyar festészet eme albumát veszi a kezébe. Ha nagyon művelt, akkor ez kiegészülhet még azzal a „csikós-gulyás” romantikával, amely osztrák–német közvetítéssel jutott el valahogy hozzá. Mit tud kezdeni a könyvvel?

Megpróbáltam magam az ilyen olvasó helyzetébe képzelni, és nekiláttam, hogy összeszámoljam, hogy hány sztyeppét ábrázoló kép van a kötetben. Tulajdonképpen nem sok, de ha azt is hozzávesszük, hogy ezek (például Barabás Miklósnál, Markó Károlynál vagy Lotz Károlynál) mindjárt gémeskúttal vannak kiegészítve – ne felejtsük el, hasonló szerkezetek Mongóliától Mexikóig mindenütt föltalálhatók, tehát nemzetközileg is ismert motívumról van szó –, akkor meg lehetünk elégedve az eredménnyel: Magyarország festészete karakteres művészet volt a XIX. században. Feltűnik persze – és ez a földrajzban tájékozott olvasót azonnal zavarni fogja –, hogy a viharos tengert ábrázoló képekből majdnem ugyanennyi található (csak a hiteles adatok kedvéért: Kisfaludy Károly, Kiss Bálint, Barabás Miklós művei), de ugyanez az olvasó esetleg mégis egy pillantást vet majd Magyarország XIX. századi térképére, és máris láthatja megnyugodva, hogy a magyarok akkoriban déli irányból az Adriával voltak kapcsolatban, innen tehát a tenger…

Az igazán művelt érdeklődő ezenkívül örömmel konstatálja, hogy a legtöbb képet valószínűleg Mozart „Szöktetés a szerájból” című operájának az ihletésére festették a múlt századi magyarok, mert egy nőt ment meg ott a török környezetben egy európai úr (az egész nagyon magyarosan, azaz lóháton van ábrázolva persze). Ez a motívum kifejezetten magas zenei kultúrára vall (innen jött volna Bartók?). Csak ha a szövegbe is beleolvas, tudja meg az érdeklődő, hogy egy olyan régebbi korszakból datálható ez a történet, amelyben Magyarországot a törökök tényleg megszállva tartották, és hogy egy bizonyos Dobozi játssza a festményeken a főszerepet. Rögtön megállapíthatja persze azt is, hogy olyan nagyot azonban mégsem tévedett, hiszen ezeknek a majdnem egyforma képeknek egy része nem Dobozit, hanem egy még sokkal messzibb múltra visszatekintő – középkori – eseményt illusztrál, nevezetesen Szent László királyt, amint egy nőrabló bugyogós-párducbőrös kun vitézt vesz üldözőbe. Úgy látszik, Mozarttól kezdve Kisfaludy Károlyig mind ugyanazt a turbánt használták ezek a közép-európaiak, ha valami nagyon egzotikusat akartak megjeleníteni… Rokokó?

A harci jeleneteket (Than Mór, Székely Bertalan és Benczúr Gyula műveit) kissé unottan fogja a művelt külföldi átlapozni, hiszen hasonlókat festettek már sokkal jobban mások is, Delacroix-nál például vadabbak a lovak és meztelenebbek a nők – hja, azok a franciák! A múlt századi észak-amerikai csatafestők képein – szintén egy provinciális kultúra – pedig legalább igazi indiánok is láthatók néha… Miután tisztázza a művelt olvasó magában azt a félreértést, hogy a XIX. századi magyarok mégsem Velencét festették oly valószínűtlenül klasszicizáló stílusú épületekkel, hanem csak egyszerűen a pesti árvizet, meglepve veszi tudomásul azt, hogy 1870 körül több igazi „europaer” festő is működött az országban, például ez a Szinyei… egész rendes múzeumi képek, mintha csak a Tate Gallery vagy a chicagói Art Institute katalógusát nézegetné az ember. Hogy Szinyei éppen a leginkább „múzeumi” vásznait nem az „országban” festette, hanem a párizsi művészeti klíma vagy a müncheni akadémia közelségében, az valószínűleg nem fog tudatosulni benne, mint ahogy azt sem fogja észrevenni, hogy Ferenczy Károly és a köréje csoportosítható Nagybányai Iskola (a’ la Barbizon) is tulajdonképpen a müncheni szecesszió egyik rokonszenvesen puritán – és gyakorta a Kárpátokba kiránduló – plein air ágazata volt csupán.

Máris észrevehettük, hogy a művelt érdeklődő közben átlapozta Munkácsyt, úgy kell őt külön figyelmeztetni, hogy ohó, ez a Düsseldorfba vetődött fiatal magyar Knaus-tanítvány aranyérmet nyert 1870-ben a párizsi Szalonban! Felhívnánk a figyelmét Munkácsy gyönyörű tájképeire – a Colpachi Parkra és hasonlókra – mireföl kiderül, hogy ezek tulajdonképpen tetszettek neki, de Paál László műveinek tartotta őket. Aztán itt van ez a visszafogottabb Paál László, úgy hívják, hogy Mészöly Géza, valamint egy fantasztikusan ködös és misztikus tájfestő, Mednyánszky László. Igen, Mednyánszky csavargói és mocsarasan fénylő őszi szürkületei érdekelni fogják a könyv lapozgatóját, kár, hogy nincs több belőlük a kötetben. A századvég jellegzetes miszticizmusa és szimbolizmusa rémlik föl ugyanis e képekben (különösen, ha közöljük azt, ami a kötetben nincs megemlítve, nevezetesen, hogy Mednyánszkyt homoszexuális érdeklődés is fűzte különös, esetten csúf modelljeihez).

És itt egy európai olvasó, ha szerencséje van, fölkapja a fejét, és Csontváry iránt érdeklődik. Egy kelet-európai festőmessiás, egy őrült, szecessziósan bizarr mester, akinek az „életnagyságú” tájképeiből az 1958-as brüsszeli világkiállításon volt néhány látható. A hozzá vezető út? Sajnos ilyen nincsen a magyar festészetben, Csontváry is Münchenben gyűjtötte be a művészi invencióit. Noha (mint ahogy erre ebben a könyvben is találunk példát) Ligeti Antal vagy Molnár József, és néhány hasonlóan jelentéktelen kismester életművében későromantikus allűrként fölmerült már korábban is néhány olyan jellegzetes Csontváry-motívum (magyar specialitás?), mint a cédrus vagy a teve.

Csontvárytól csak jelzésként van itt egy korai kép, hiszen már a XX. századhoz tartozik, de kárpótlásul annál több Rippl-Rónaival fejeződik be a kötet. Megtudjuk, hogy Rippl-Rónai a rangos Nabis-csoport tagja volt Párizsban, és e korszakának egyik fő műve a közeli barátjáról, Maillolról készült modern felfogású portré. Szóval ez is egy külföldről Párizsba érkezett bevándorló – szól erre barátunk –, akárcsak Picasso vagy Chagall. Nagy ez a francia festészet!… Nehéz ellentmondani neki, hiszen tudjuk, hogy amint Rippl-Rónai visszatért Magyarországra, szinte azonnal másképpen, mégpedig nagyon nem franciásan kezdett festeni. De ez már egy másik könyvbe tartozó, egy XX. századi történet.

A kötet igazán pikáns hátterét soha nem fogja megismerni a New Yorkban, Tokióban vagy akárcsak Berlinben lapozgató érdeklődő. Azt tudniillik, hogy a szerző azonos azzal a Szabó Júliával, aki néhány esztendővel e könyve előtt a magyar aktivizmusról, vagyis az avantgárd krémjéhez tartozó konstruktivistákról, azok Kassák Lajos köré csoportosítható köréről is írt már egy monográfiát. Ez utóbbi könyv ugyanis még nem jelent meg idegen nyelven. A kiadó (vagy a könyvterjesztő vállalatok?) úgy látszik, idejekorán megérezték (vagy mindig is ezen a véleményen voltak?), hogy a modernizmusnak nem lesz olyan nagy piaca, vagyis, hogy az avantgárd „passzé”, és a posztmodern az, ami feltétlenül kifizetődik majd. Ami alatt persze egy olyan divathullámot kell értenünk, amibe a XIX. század naiv vagy tudálékos akadémizmusa – ha ügyesen fölmelegítjük – ugyanúgy belefér, mint a századvég bizarr giccse és szecessziót ígérő misztikus dekadenciája.

Szabó Júlia azonban erényt csinált ebből a kompromisszumból. Nem csatlakozott ahhoz a tradícióhoz, amely az egész XIX. századi művészetből csak az impresszionizmuson át a Cézanne-hoz (azaz a modernizmushoz) vezető utat értékelte, és ezért aztán minden mást az akadémizmus vagy a provincializmus lomtárába utalt. Noha egykori professzora, Fülep Lajos – aki 1906 körül Párizsban maga is a Cézanne-t fölfedező és azon nyomban az egész világot fölvilágosítani igyekvő kritikusok egyike volt – éppen erre a maximalizmusra tanította őt, nem tartotta fontosnak, hogy kövesse az ilyenfajta szigort. Szeretettel és szakértelemmel hajolt le a kismesterekhez, sőt a még kisebbekhez, a XIX. század elejének, a reformkornak és a biedermeyernek a magyar (vagy csak Magyarországra tévedt osztrák, német, sőt néha dán vagy olasz) festőihez is, és olyan emlékeket is fölvett a könyv anyagába, mint amilyennek a pingált cégérek vagy az akvarellel színezett címerek voltak.

Ezért aztán nem is az elméleti rész, a bevezető áttekintés az igazán érdekes e könyvben, hanem az a bőséges és változatos képanyag, ami több mint művészettörténelem, hiszen egyfajta kultúrtörténetté bővül. És természetesen az őt kísérő „mellékes” rész, a képeket elemző bőséges szöveg. Sokfelé szerteágazó és eddig ismeretlen részletekre is kiterjedő kutatómunka eredményei vannak ugyanis benne elrejtve. Szabó Júlia ismételten és lelkiismeretesen utal az ilyen elemzések során a korszak legismertebb törekvésére, a magyar művészek „honmentő” tetteire, illetve a nemzeti művészet fejlődését szem előtt tartó szempontjaira is. A könyvet lapozva azonban mégis az a benyomásunk támadhat, hogy ez a lelkes honszeretet inkább az egykori közélet számára lehetett fontos, vagy talán egyfajta lélektani kezelés volt. Nem rangosabb kvalitás, hanem hihetőbb emberi atmoszféra, a provinciák meleg fényű zománca származott belőle. Maga a képzőművészet természetesen nem lett sem jobb, sem magyarabb ezzel, noha nélküle meg egyszerűen elképzelhetetlen lett volna (nem magyar festészet, hanem a festészet „Magyarországon”! – így a könyv címe is).

Idővel ugyanis attól lett a festészet mégis jobb, hogy a rossz külföldi példaképek helyett lassacskán a jók befolyása kezdett érvényesülni, s ez az általános helyzet javulásával, a politikai és kulturális látóhatár gazdagodásával volt magyarázható. Magyarabb pedig csak attól lett, hogy jobb lett. A jó művészek ugyanis egyszerűen magabiztosabbakká váltak, például a tekintetben is, hogy miként viselkedjen (és fessen) valaki, ha már nem jelent különös terhet a számára az, hogy magyar. A magyarországi XIX. század csak a felszínen, illetve az eszközeit tekintve volt – ahogy akkoriban nevezték – a nemzeti öneszmélés százada. Valójában a lassú és visszaesésekkel is nehezített társadalmi és gazdasági emancipáció korszaka volt. És ennek az emancipációnak a sokat vitatott, de azóta is mindig visszasírt eredménye az Osztrák–Magyar Monarchia lett.

Mennyit képes ebből megérteni a művelt külföldi érdeklődő? És mit tud arról, hogy ezt az emancipációt ez az ország a XX. században teljesen más körülmények között újra megismétli? Nevek, mint Kondor Béláé, jelzik, hogy magyar festőnek lenni később is (1960 körül is) megint problematikus foglalkozássá vált, olyanná, amely a legtehetségesebbektől is elsősorban közéleti bátorságot követelt, és nem a kortárs művészetben való tájékozottságot. A XIX. század magyarországi festészetével már csak azért is érdemes foglalkozni, mert ez a század e tájon még nem egészen ért véget.

Kérdéses persze, hogy az, amit Szabó Júlia könyve talán először mutat be ilyen részletességgel és illusztrál ennyi példával, vagyis a „vidék” meleg zománca és bája is ugyanúgy tovább él-e még, mint ez a XIX. században elindult emancipációs küzdelem. Valószínűleg nem. Sőt sok minden abból, ami e könyvet még olyan széppé és ízessé tette, eltűnt, visszavonhatatlanul elsüllyedt közben. Szinte a kötet magyar kiadásával egyidejűleg történt, hogy például egy gázrobbanás során megsemmisült a kassai képtár egy termének az anyaga, s éppen az a kollekció, amelyben a XIX. századi felvidéki magyar és német festők művei voltak összegyűjtve. Így tehát számos e könyvben publikált képillusztráció eredetije is. Ezek közé tartozott például a címlapot díszítő Romlauer-kép, az „Ifjú a tájban” című festmény is – egy klasszicista poéta portréja, hűvösen csillogó tóval, ezüst-zöld fürtöket vető lombbal és kupolás-oszlopos kerti pavilonnal a háttérben, valamint versesfüzettel, s merengő füstöt eresztő karcsú szárú csibukkal a kezében.

Olvasó, ha kézbe veszed a könyvet, légy figyelmes hozzá. A költő meghalt, és a tűzeset óta úgy alakult, hogy arcképe is elpusztult – a róla tudósító utolsó emléket tartod hát a kezedben.






























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon