Perneczky Géza

Nyomtatóbarát változat

Legyünk reálisak, ha egy Los Angeles-i egyetemi tanár, egy európai országokban is jártas tokiói üzletember vagy egy londoni, esetleg moszkvai egyetemi hallgató kezébe veszi a Corvina Kiadónak a múlt századi magyar festészetről több nyelven is megjelentetett nagyalakú albumát, akkor az egész biztos nem arra kíváncsi, hogy mi volt a művészeti vetülete a magyar nemzet öneszmélésének a XIX. század folyamán (ahogy egyébként a könyvet a fülszöveg bemutatja).

Ezek az olvasók csak homályos ismeretekkel rendelkeznek arról, hogy Magyarország valahol a Balkán peremén van, és többnyire fogalmuk sincs a Habsburg Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia történetéről, ami nélkül pedig aligha lehet megérteni a magyarországi XIX. századot. (Nyilván erre gondolt a könyv szerzője is, amikor fölvett a kötetbe egy tájékozódást megkönnyítő eseménytáblázatot, amelyet azonban a kiadó aztán éppen az idegennyelvű változatokból nagyvonalúan kihagyott.) Az ilyen olvasó egzotikus vendéglői emlékekre, a közelmúlt politikai életének néhány érdekes fordulatára és esetleg a már távolodó múlt futballmeccseinek egyik-másik jelenetére (lásd „aranycsapat”) kénytelen támaszkodni, ha a magyar festészet eme albumát veszi a kezébe. Ha nagyon művelt, akkor ez kiegészülhet még azzal a „csikós-gulyás” romantikával, amely osztrák–német közvetítéssel jutott el valahogy hozzá. Mit tud kezdeni a könyvvel?

Megpróbáltam magam az ilyen olvasó helyzetébe képzelni, és nekiláttam, hogy összeszámoljam, hogy hány sztyeppét ábrázoló kép van a kötetben. Tulajdonképpen nem sok, de ha azt is hozzávesszük, hogy ezek (például Barabás Miklósnál, Markó Károlynál vagy Lotz Károlynál) mindjárt gémeskúttal vannak kiegészítve – ne felejtsük el, hasonló szerkezetek Mongóliától Mexikóig mindenütt föltalálhatók, tehát nemzetközileg is ismert motívumról van szó –, akkor meg lehetünk elégedve az eredménnyel: Magyarország festészete karakteres művészet volt a XIX. században. Feltűnik persze – és ez a földrajzban tájékozott olvasót azonnal zavarni fogja –, hogy a viharos tengert ábrázoló képekből majdnem ugyanennyi található (csak a hiteles adatok kedvéért: Kisfaludy Károly, Kiss Bálint, Barabás Miklós művei), de ugyanez az olvasó esetleg mégis egy pillantást vet majd Magyarország XIX. századi térképére, és máris láthatja megnyugodva, hogy a magyarok akkoriban déli irányból az Adriával voltak kapcsolatban, innen tehát a tenger…

Az igazán művelt érdeklődő ezenkívül örömmel konstatálja, hogy a legtöbb képet valószínűleg Mozart „Szöktetés a szerájból” című operájának az ihletésére festették a múlt századi magyarok, mert egy nőt ment meg ott a török környezetben egy európai úr (az egész nagyon magyarosan, azaz lóháton van ábrázolva persze). Ez a motívum kifejezetten magas zenei kultúrára vall (innen jött volna Bartók?). Csak ha a szövegbe is beleolvas, tudja meg az érdeklődő, hogy egy olyan régebbi korszakból datálható ez a történet, amelyben Magyarországot a törökök tényleg megszállva tartották, és hogy egy bizonyos Dobozi játssza a festményeken a főszerepet. Rögtön megállapíthatja persze azt is, hogy olyan nagyot azonban mégsem tévedett, hiszen ezeknek a majdnem egyforma képeknek egy része nem Dobozit, hanem egy még sokkal messzibb múltra visszatekintő – középkori – eseményt illusztrál, nevezetesen Szent László királyt, amint egy nőrabló bugyogós-párducbőrös kun vitézt vesz üldözőbe. Úgy látszik, Mozarttól kezdve Kisfaludy Károlyig mind ugyanazt a turbánt használták ezek a közép-európaiak, ha valami nagyon egzotikusat akartak megjeleníteni… Rokokó?

A harci jeleneteket (Than Mór, Székely Bertalan és Benczúr Gyula műveit) kissé unottan fogja a művelt külföldi átlapozni, hiszen hasonlókat festettek már sokkal jobban mások is, Delacroix-nál például vadabbak a lovak és meztelenebbek a nők – hja, azok a franciák! A múlt századi észak-amerikai csatafestők képein – szintén egy provinciális kultúra – pedig legalább igazi indiánok is láthatók néha… Miután tisztázza a művelt olvasó magában azt a félreértést, hogy a XIX. századi magyarok mégsem Velencét festették oly valószínűtlenül klasszicizáló stílusú épületekkel, hanem csak egyszerűen a pesti árvizet, meglepve veszi tudomásul azt, hogy 1870 körül több igazi „europaer” festő is működött az országban, például ez a Szinyei… egész rendes múzeumi képek, mintha csak a Tate Gallery vagy a chicagói Art Institute katalógusát nézegetné az ember. Hogy Szinyei éppen a leginkább „múzeumi” vásznait nem az „országban” festette, hanem a párizsi művészeti klíma vagy a müncheni akadémia közelségében, az valószínűleg nem fog tudatosulni benne, mint ahogy azt sem fogja észrevenni, hogy Ferenczy Károly és a köréje csoportosítható Nagybányai Iskola (a’ la Barbizon) is tulajdonképpen a müncheni szecesszió egyik rokonszenvesen puritán – és gyakorta a Kárpátokba kiránduló – plein air ágazata volt csupán.

Máris észrevehettük, hogy a művelt érdeklődő közben átlapozta Munkácsyt, úgy kell őt külön figyelmeztetni, hogy ohó, ez a Düsseldorfba vetődött fiatal magyar Knaus-tanítvány aranyérmet nyert 1870-ben a párizsi Szalonban! Felhívnánk a figyelmét Munkácsy gyönyörű tájképeire – a Colpachi Parkra és hasonlókra – mireföl kiderül, hogy ezek tulajdonképpen tetszettek neki, de Paál László műveinek tartotta őket. Aztán itt van ez a visszafogottabb Paál László, úgy hívják, hogy Mészöly Géza, valamint egy fantasztikusan ködös és misztikus tájfestő, Mednyánszky László. Igen, Mednyánszky csavargói és mocsarasan fénylő őszi szürkületei érdekelni fogják a könyv lapozgatóját, kár, hogy nincs több belőlük a kötetben. A századvég jellegzetes miszticizmusa és szimbolizmusa rémlik föl ugyanis e képekben (különösen, ha közöljük azt, ami a kötetben nincs megemlítve, nevezetesen, hogy Mednyánszkyt homoszexuális érdeklődés is fűzte különös, esetten csúf modelljeihez).

És itt egy európai olvasó, ha szerencséje van, fölkapja a fejét, és Csontváry iránt érdeklődik. Egy kelet-európai festőmessiás, egy őrült, szecessziósan bizarr mester, akinek az „életnagyságú” tájképeiből az 1958-as brüsszeli világkiállításon volt néhány látható. A hozzá vezető út? Sajnos ilyen nincsen a magyar festészetben, Csontváry is Münchenben gyűjtötte be a művészi invencióit. Noha (mint ahogy erre ebben a könyvben is találunk példát) Ligeti Antal vagy Molnár József, és néhány hasonlóan jelentéktelen kismester életművében későromantikus allűrként fölmerült már korábban is néhány olyan jellegzetes Csontváry-motívum (magyar specialitás?), mint a cédrus vagy a teve.

Csontvárytól csak jelzésként van itt egy korai kép, hiszen már a XX. századhoz tartozik, de kárpótlásul annál több Rippl-Rónaival fejeződik be a kötet. Megtudjuk, hogy Rippl-Rónai a rangos Nabis-csoport tagja volt Párizsban, és e korszakának egyik fő műve a közeli barátjáról, Maillolról készült modern felfogású portré. Szóval ez is egy külföldről Párizsba érkezett bevándorló – szól erre barátunk –, akárcsak Picasso vagy Chagall. Nagy ez a francia festészet!… Nehéz ellentmondani neki, hiszen tudjuk, hogy amint Rippl-Rónai visszatért Magyarországra, szinte azonnal másképpen, mégpedig nagyon nem franciásan kezdett festeni. De ez már egy másik könyvbe tartozó, egy XX. századi történet.

A kötet igazán pikáns hátterét soha nem fogja megismerni a New Yorkban, Tokióban vagy akárcsak Berlinben lapozgató érdeklődő. Azt tudniillik, hogy a szerző azonos azzal a Szabó Júliával, aki néhány esztendővel e könyve előtt a magyar aktivizmusról, vagyis az avantgárd krémjéhez tartozó konstruktivistákról, azok Kassák Lajos köré csoportosítható köréről is írt már egy monográfiát. Ez utóbbi könyv ugyanis még nem jelent meg idegen nyelven. A kiadó (vagy a könyvterjesztő vállalatok?) úgy látszik, idejekorán megérezték (vagy mindig is ezen a véleményen voltak?), hogy a modernizmusnak nem lesz olyan nagy piaca, vagyis, hogy az avantgárd „passzé”, és a posztmodern az, ami feltétlenül kifizetődik majd. Ami alatt persze egy olyan divathullámot kell értenünk, amibe a XIX. század naiv vagy tudálékos akadémizmusa – ha ügyesen fölmelegítjük – ugyanúgy belefér, mint a századvég bizarr giccse és szecessziót ígérő misztikus dekadenciája.

Szabó Júlia azonban erényt csinált ebből a kompromisszumból. Nem csatlakozott ahhoz a tradícióhoz, amely az egész XIX. századi művészetből csak az impresszionizmuson át a Cézanne-hoz (azaz a modernizmushoz) vezető utat értékelte, és ezért aztán minden mást az akadémizmus vagy a provincializmus lomtárába utalt. Noha egykori professzora, Fülep Lajos – aki 1906 körül Párizsban maga is a Cézanne-t fölfedező és azon nyomban az egész világot fölvilágosítani igyekvő kritikusok egyike volt – éppen erre a maximalizmusra tanította őt, nem tartotta fontosnak, hogy kövesse az ilyenfajta szigort. Szeretettel és szakértelemmel hajolt le a kismesterekhez, sőt a még kisebbekhez, a XIX. század elejének, a reformkornak és a biedermeyernek a magyar (vagy csak Magyarországra tévedt osztrák, német, sőt néha dán vagy olasz) festőihez is, és olyan emlékeket is fölvett a könyv anyagába, mint amilyennek a pingált cégérek vagy az akvarellel színezett címerek voltak.

Ezért aztán nem is az elméleti rész, a bevezető áttekintés az igazán érdekes e könyvben, hanem az a bőséges és változatos képanyag, ami több mint művészettörténelem, hiszen egyfajta kultúrtörténetté bővül. És természetesen az őt kísérő „mellékes” rész, a képeket elemző bőséges szöveg. Sokfelé szerteágazó és eddig ismeretlen részletekre is kiterjedő kutatómunka eredményei vannak ugyanis benne elrejtve. Szabó Júlia ismételten és lelkiismeretesen utal az ilyen elemzések során a korszak legismertebb törekvésére, a magyar művészek „honmentő” tetteire, illetve a nemzeti művészet fejlődését szem előtt tartó szempontjaira is. A könyvet lapozva azonban mégis az a benyomásunk támadhat, hogy ez a lelkes honszeretet inkább az egykori közélet számára lehetett fontos, vagy talán egyfajta lélektani kezelés volt. Nem rangosabb kvalitás, hanem hihetőbb emberi atmoszféra, a provinciák meleg fényű zománca származott belőle. Maga a képzőművészet természetesen nem lett sem jobb, sem magyarabb ezzel, noha nélküle meg egyszerűen elképzelhetetlen lett volna (nem magyar festészet, hanem a festészet „Magyarországon”! – így a könyv címe is).

Idővel ugyanis attól lett a festészet mégis jobb, hogy a rossz külföldi példaképek helyett lassacskán a jók befolyása kezdett érvényesülni, s ez az általános helyzet javulásával, a politikai és kulturális látóhatár gazdagodásával volt magyarázható. Magyarabb pedig csak attól lett, hogy jobb lett. A jó művészek ugyanis egyszerűen magabiztosabbakká váltak, például a tekintetben is, hogy miként viselkedjen (és fessen) valaki, ha már nem jelent különös terhet a számára az, hogy magyar. A magyarországi XIX. század csak a felszínen, illetve az eszközeit tekintve volt – ahogy akkoriban nevezték – a nemzeti öneszmélés százada. Valójában a lassú és visszaesésekkel is nehezített társadalmi és gazdasági emancipáció korszaka volt. És ennek az emancipációnak a sokat vitatott, de azóta is mindig visszasírt eredménye az Osztrák–Magyar Monarchia lett.

Mennyit képes ebből megérteni a művelt külföldi érdeklődő? És mit tud arról, hogy ezt az emancipációt ez az ország a XX. században teljesen más körülmények között újra megismétli? Nevek, mint Kondor Béláé, jelzik, hogy magyar festőnek lenni később is (1960 körül is) megint problematikus foglalkozássá vált, olyanná, amely a legtehetségesebbektől is elsősorban közéleti bátorságot követelt, és nem a kortárs művészetben való tájékozottságot. A XIX. század magyarországi festészetével már csak azért is érdemes foglalkozni, mert ez a század e tájon még nem egészen ért véget.

Kérdéses persze, hogy az, amit Szabó Júlia könyve talán először mutat be ilyen részletességgel és illusztrál ennyi példával, vagyis a „vidék” meleg zománca és bája is ugyanúgy tovább él-e még, mint ez a XIX. században elindult emancipációs küzdelem. Valószínűleg nem. Sőt sok minden abból, ami e könyvet még olyan széppé és ízessé tette, eltűnt, visszavonhatatlanul elsüllyedt közben. Szinte a kötet magyar kiadásával egyidejűleg történt, hogy például egy gázrobbanás során megsemmisült a kassai képtár egy termének az anyaga, s éppen az a kollekció, amelyben a XIX. századi felvidéki magyar és német festők művei voltak összegyűjtve. Így tehát számos e könyvben publikált képillusztráció eredetije is. Ezek közé tartozott például a címlapot díszítő Romlauer-kép, az „Ifjú a tájban” című festmény is – egy klasszicista poéta portréja, hűvösen csillogó tóval, ezüst-zöld fürtöket vető lombbal és kupolás-oszlopos kerti pavilonnal a háttérben, valamint versesfüzettel, s merengő füstöt eresztő karcsú szárú csibukkal a kezében.

Olvasó, ha kézbe veszed a könyvet, légy figyelmes hozzá. A költő meghalt, és a tűzeset óta úgy alakult, hogy arcképe is elpusztult – a róla tudósító utolsó emléket tartod hát a kezedben.

• Kultúra