Perneczky Géza

Nyomtatóbarát változat

A kölni Kunstverein földig érő, kirakat nagyságú ablakai a város egyik legforgalmasabb utcájára néznek, így hát nem is kell megvenni a belépőjegyet annak, aki csak úgy futólag akar valamilyen benyomást szerezni a termekben kiállított anyagról. Most, hogy Kunstvereinben július végéig például az NDK-ból Nyugatra átköltözött Georg Herold tárlata látható, így, az ablakon át, olyan kép tárul a kíváncsi tekintet elé, ami a legkevésbé sem hozható kapcsolatba az elmúlt évtizedek keletnémet festészetével. A szürkén rutinos és inkább a hivatalnokmunkára, mintsem a művészetre emlékeztető, nyögvenyelős szocialista fél-realista festmények helyett a nyugati félteke megszokott absztrakt munkái tűnnek fel a falakon. A termek közepén pedig szabadon alakított installációk láthatók: szőnyegek, amelyekre a művész téglákat helyezett, kis falacskákat vagy halmokat vakolt.

A tárlat még leginkább a hatvanas években divatba jött művészethez, az úgynevezett Arte Poverához hasonlítható. Ahhoz az irányzathoz, amely kezdte felbontani az absztrakt művészet műfaji határait, és a képekből szobrokat, a szobrokból installációkat, a tárgyi dolgokból pedig megint képszerű és a falra akasztható alakzatokat teremtett. Laza lágyság és érzékenység, illetve levegős elrendezés árad az ilyen félig kép, félig installációs kompozíciókból. Amit egy Arte Povera tárlat kínál, az a fantázia rögtönzött kertjéhez hasonlítható.

Georg Herold kiállításának van azonban címe is, méghozzá egy, az orosz plakátokról ismert vörös színű cirill betűkkel, de ugyanakkor mégis németül fölírt sor, „Geld spielt keine Rolle” (A pénz nem számít), ez pedig mintha ennek a könnyed kézzel odavetett líraiságnak a fonákját akarná kifejezésre juttatni. Közelebb lépve a kiállítóterem falát díszítő fekete-fehér absztrakt kompozíciókhoz ugyanis egy csapásra megértjük, hogy milyen technikával készültek ezek a művek: a művész fekete kaviárt öntött ki a szűziesen fehér vászonra, és ahogy ezek a kaviárszemek szétgurultak, áttetsző lakkos festékréteggel rögzítette és konzerválta őket. A kiállításnak ez a több tucat képből álló része tehát egy igazi kaviárkulmináció.

Van persze olyan kép is, amelyen csak alig harminc kaviárszem található, a vászon itt csaknem teljesen üres, és alatta természetesen „A szegény ember kaviárképe” cím olvasható. Másutt azonban pontosan kilencezer-kettő kaviárpötty alkot tényleg festői hatású, szinte örvénylő felületű képet, mi több, az egyes kaviárszemek meg is vannak számozva, a pontos mennyiség innen tudható. A legtöbb kép azonban nem visel sem címet, sem számozást, ezek egyszerűen csak pazarlók. Ezek után persze már más szemmel fordul az ember a termek közepén fölépített installációk felé is. A vörös szőnyegre vakolt téglák, és közöttük azok a másfél méter magas, fehér cukorsüvegszerű formák, amelyekre az van írva: „kokainhegy, modell”, azonban nem kínálnak elég fogódzót annak, aki valahogy értelmezni szeretné őket. A berlini fal maradványai lennének ezek, vagy ellenkezőleg: az önpusztító luxus építményei, vagy esetleg a kettő kombinációja, valami teljesen szabad kompozíció?

Arra gondoltam, hogy meg kellene hívni erre a kiállításra azokat az olasz művészeket, akik az Arte Povera kifejezést a hatvanas években kitalálták, és megkérdezni tőlük, mit szólnak a dologhoz. Lehet, hogy először tanácstalanul ráznák a fejüket, de aztán talán mégis megszületne a szakértői válasz: „Ezek az egykori NDK-művészek annyira megtanultak illusztratív jelképekben és moralizáló példabeszédekben gondolkodni – így szólhatna talán a vélemény –, hogy még akkor is ezt a nyelvet beszélik, ha a teljes szabadság és a megfogalmazhatatlan könnyedség lenne a feladatuk. Ez bizony nem Arte Povera, hanem inkább társadalomkritikai installáció.”

Gyorsan a lexikont, vajon megtaláljuk-e ezt a szakkifejezést? Persze hogy nem. Hát akkor írjuk meg a címszó szövegét magunk: „A társadalomkritikai installáció válasz arra a sokkhatásra, ami a Keletről érkező művészt éri Nyugaton. Szeretne úgy dolgozni, olyan kötetlenül és annyira csak a spontán reflexeire hagyatkozva, mint a nyugat-európai kollégái, de ha meg is teszi, háborog a lelkiismerete. Ezért aztán megfordítja az egész absztrakt művészet irányát, realista értelmezést ad neki, és nemcsak megalkotja, hanem rögtön el is ítéli a szabadon formált installációt.”

Arra gondolok, hogy ez a műfaj a Nyugathoz közeledő Magyarországon sem teljesen ismeretlen, itt is felrémlik sok hasonló dolog művészetből, közéleti bukfencekből, irodalomból. Georg Herold tehát nemcsak szellemesen és szórakoztatóan teszi, amit tesz, hanem azért is tanulságos eset, mert kölni bemutatkozása valószínűleg prototípus. Felkészülhetünk rá, hogy Németország egyesítése után egy egész sereg művész és politikus hoz majd össze itt is, ott is valami hasonlót.

• Kultúra