Nyomtatóbarát változat
Beszélő: Kilenc száma jelent meg eddig irodalmi-művészeti-kulturális folyóiratotoknak. Úgy tapasztalom, ez idő alatt komoly tekintélyre tett szert. Mitől HOLMI a HOLMI?
R. S. : A címadást heves és hosszan tartó vita előzte meg, s ha akkor főszerkesztőnk, Réz Pál ajánlata győz, akkor – talán – a TALÁN-ról, ha pedig az enyém, akkor a BÓLYÁ-ról kérdezhetnéd ugyanezt. De most már, hogy megbékéltünk e címmel, s netán az olvasó is elfogadta, elmondhatjuk, hogy mit szeretünk benne. Szeretjük tradícióját Shaftesburytől a francia felvilágosodáson át Bessenyeiig. Szeretjük „egy s más”, „vegyes közlemények” jelentésének a voltaképpen ambicionáltnál kevesebbet mondó voltát. Szeretjük, hogy egy régi, s ebben az értelemben elhomályosult magyar szót föltámasztottunk.
De ha nem a címre, hanem a lapra kérdezel, akkor azt mondhatom, hogy a HOLMI – legalábbis reményeink és szándékaink szerint – jellegét az adja meg, hogy kritikai folyóirat. A lapot Domokos Mátyással három kritikusok jegyezzük, olyan kritikai szellemek tevékeny segítségével, mint Ludassy Mária, Fodor Géza, Kenedi János, Lakatos András, Várady Szabolcs és – folyóiratunknak is pótolhatatlan vesztesége! – a nemrég meghalt Vági Gábor. Nem beszélve mindannyiunk zsarnoki kritikusáról, a szöveggondozó Zsarnay Erzsébetről, akinek köszönhetően – kopogjam le sebtiben valami faneműn – még egyszer sem kényszerültünk hibaigazításra.
Kritikai folyóirat – mit is jelent ez? Természetesen újdonsült szerkesztő urakként mi is megismertük a „nagyvadak” – a magyar kultúra jelesei – becserkészésének mámorát, de olyannyira különböző akciókból – tradíciókból – érkezve próbálunk meg termékeny feszültségben együttműködni, hogy ez remélhetőleg megakadályozza a mámorból következő vakságot. Másfelől nem fiatal emberekként, hiszen egyikünk sincs már szerkesztői korban, nem áll előttünk az a lehetőség, hogy egy irányzattal és irányzatban növekedjünk, bizalmat szavazva gyengébb teljesítménynek is a jövő reményében. Ebből szükségképp adódik a HOLMI némiképp konzervatív értékőrző és -mérő jellege. Elvileg, persze csak elvileg, hiszen kompromisszumos mérlegelések nélkül – belátom – nem lehet lapot csinálni.
B.: A lap indulásakor különböző nyilatkozatokat adtatok terveitekről. Te a folyóirat tervezett irányzatosságáról beszéltél. Nincs ez ellentmondásban a fentiekkel?
R. S.: De igen. Csak az ökör konzekvens. Mindenesetre én 9 hónappal ezelőtt nagyon tág értelemben és provokatívan, az egységfrontos elvtelenség ellenében beszéltem irányzatosságról, kizárva az Európa-fáradt modern apokaliptikát és az extra Hungariam non est vitát a lehetséges irányzatok közül. De úgy tapasztalom, a nívó önmagában is „irányzat”, irányzat egy „irodalmi” lap filozófiai érdeklődése, irányzat, ha az esszétől gondolatot, a kritikától elvet kívánunk. Irányzat, ha csak a dologra tekintve az eleven magyar kultúra legnagyobbjainak – Petrinek, Kurtágnak, Jeles Andrásnak, Jovánovics Györgynek és másoknak – mindenféle arányszámítgatásokra nem nézve igyekszünk méltó helyet adni, s irányzat, ha a legérdemesebbek érdemét is újra mérlegeljük, s kiváló emberek éles bírálatától sem riadunk vissza. Hiszen irányzat maga a kritikai jelleg. Laptársunk, az igen színvonalas 2000 urai például olyannyira szkeptikusak a magyar műbírálat reneszánszának lehetőségével szemben, hogy nem is indítottak kritikai rovatot. A másik remek új vállalkozás, a BUKSZ is abban tér el nagy New York-i mintájától, hogy nem közöl műkritikát.
B.: Milyen kéziratoknak vagytok bőviben, és miben szűkölködtök?
R. S.: Leginkább a novella hiányzik, s általában a széppróza. Regényt folytatásokban elvileg nem közlünk – persze ez is csak elv, hiszen vannak novellafüzérekből, önálló részekből álló modern regények, s ezekből szívesen publikálnánk. S ha találnánk egy nagyszerű 250 flekkes kisregényt – ennyi a terjedelmünk –, készséggel rááldoznánk egy egész számot. Vitatható, hogy a magyar széppróza válságát vagy más egyebet érezzük-e a bőrünkön, de valamit mindenesetre erősen érzünk. Versekben viszont nincs hiány, s ami talán mutat valamit kultúránk elmozdulásából, abból, hogy már nem karakterisztikusan szépirodalmi kultúra, az az, hogy dúskálunk az izgalmasabbnál izgalmasabb esszékben, mégpedig olyan esszékben, amelyek nem követik azt a rossz magyar hagyományt, hogy az író művészi tehetetlenségét kompenzálja bölcselmi labdacsokkal, és gondolati ügyefogyottságát pótolja stiláris eszközökkel. Azt persze, amit szépirodalmi kultúrának neveztem, nem tagadjuk meg, tradícióját dokumentumpublikációink őrzik, s keressük mai érvényes termékeit. Bizonyára észrevetted, hogy lapunk tipográfiája – távolról, igen távolról – a Nyugatot idézi. Végül világirodalmi lap is akarunk lenni, mind a költészetben, mind pedig a szép- és értekező prózában. Hogy itt megtaláljuk-e az igazán fontos dolgokat, az persze már nem írható le a hiány vagy a bőség terminusaiban, ez tájékozottságunk vagy tájékozatlanságunk, jól vagy rosszul választott tanácsadóink kérdése.
B.: Mi nem sikerült?
R. S.: Nézz rá a számokra egymás mellett! Nem sikerült még két egyforma magasságú, egyforma borítószínű lapszámot előállítani. Nem sikerült igazán a terjesztés kérdését megoldani: számos más laptársunkkal együtt mély gyanúperrel élünk a postával szemben, amely 6000 példányunkból állítólag háromezret terjeszt. Nekünk s levelezőinknek nem így tűnik. A posta az előfizetőket is megbízhatatlanul szolgálja ki. Nem is tudok jobb tanácsot adni a reménybeli olvasónak, mint hogy rendelje meg a lapot egyenesen tőlünk: mi majd csomagolunk és postázunk annak rendje és módja szerint.
De talán nem erre vagy kíváncsi. Nos, nyilván sok minden nem vagy még nem sikerült. Hogy csak a saját házam táján söpörjek, a kritikarovatban eleddig egyetlen érdemleges fordításkritika nem jelent meg, holott ezt kezdettől szorgalmaztuk. Nincs elegendő rövidkritika, holott a rovat szolgáltató, informáló funkciójához erre nagy szükség volna.
S nem sikerült – lehet, hogy kevesek vagyunk ehhez – a nagyszámú művelt olvasó folyamatos szellemi izgalomban tartása. Hiszen ne kenjük egyedül a postára, ha úgy érezzük: nem olvasnak bennünket elegen. Igen, tudom, a Nyugat 5-800 példányban kelt el. De azóta az ország modernizálódott: ma jóval nagyobb számú elitnek kellene, lehetne szólnunk. S hogy egy másik, későbbi folyóiratot említsek: emlékezetem szerint a Filmkultúrát jellemezte fénykorában állandó szenzáció volta. Igaz, ehhez hozzájárult a cenzúra rabló-pandúr játéka, s persze a magyar film föllendülése. Ha nem tévedek, most azok is, akik jónak tartják a HOLMI-t, sőt azok is – ha vannak ilyenek –, akik a legjobbnak, hajlamosak hozzátenni: na és?
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét