Skip to main content

Utolsó percek

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Tárca


A halálraítélt elhatározta, hogy szíve utolsó dobbanásáig úgy él, mintha nem órái vagy percei lennének hátra, mintha biztos volna benne, hogy még hosszú-hosszú életút áll előtte. Keményen viselkedett eddig is, s ezután is így lesz. Nem kért kegyelmet, mert ezzel elismerte volna a rá mért ítélet jogosságát, annak a hatalomnak a legitimitását, amely törvényt ült fölötte. Méltón élt, méltón kell meghalnia. Hogy azok, akiknek a vezére volt, halálában is tiszteljék.

Az utolsó estén közömbös arccal vette át behozott vacsoráját, az asztalra tette, s az őr legnagyobb csodálkozására jóízűen falatozni kezdett. Igen. Mert szuggerálta magát, hogy legyen étvágya. És volt. S az étel ízlett. De telement a fogsora húscafatokkal.

Az már valahogy idegesítette, hogy ebben a helyzetében fogának piszkálásával kell vesződnie, hanem a fogai közé szoruló maradék olyan kellemetlen volt, hogy mindenképp el kellett távolítania. Az őrtől fogpiszkálót kért (ugyancsak szerény utolsó kívánság!), munkához látott vele. Sikerült is a száját megtisztítania, csak egyetlen makacs húsdarabka nem és nem mozdult a helyéről. Ismerte jól ezt a rést két foga között. Örök életében sokat vesződött vele, néha félórákig vájta a fogát, míg valami eredményre jutott. De most hiába küszködött. A végén fel is hagyott a kilátástalan vesződéssel.

Eredetileg úgy határozott, hogy az utolsó éjszakát éberen tölti – ne aludja át ezt az életéből maradt kicsiny szeletkét is! –, de hirtelen mintha letaglózta volna a fáradtság. Ledőlt a priccsére, hogy majd ezen virraszt. Próbált az életén, politikai küzdelmein gondolkodni – ezek juttatták ide –, de bosszúságára mindig mellékvágányra siklott, csupa jelentéktelen dolog járt az eszében – és a nyelve minduntalan odacsúszott arra a makacs húscafatra, megpróbálta valahogy kimozdítani a helyéről, de hiába. És akarata ellenére elnyomta az álom.

Hajnalban fölébresztették. Itt az idő.

S az már valósággal kétségbeeséssel töltött el, hogy nyelve nyomban a húsdarabkára siklott. Még mindig ott volt, s dühítőbben szorult a két fog közt, mint valaha.

Vitték. Most búcsúzni kellene az élettől. Mindjárt mindennek vége. Egész valóján eluralkodott azonban egy mélységes letargia, s nem engedte a gondolatait magasba röppenni.

És a húscafat. Járt a nyelve, járt.

Ej, abba kell hagyni, többet nem törődik vele.

Már a kivégzőosztag parancsnoka a célzást vezényelte, s neki most különös mód az jutott eszébe, hogy az élettel együtt ez az idegesítő érzés is megszűnik, az ételmaradék feszülése a két fog közt.

Még belévillant:

„Ehelyett inkább valami végső, magasztos gondolat…”

S itt megszűnt az agyműködése.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon