Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Mocskos szájú, durva csavargó, és szánalomra méltó, gyerekes szegényember; kőkemény őszinteség, és szemenszedett hazugság; maró gúny, és érzelgős önsajnálat; örök magány, emberiszony, és haverok, szeretők, cimborák garmadája; csábítás és eltaszítás – ez Charles Bukowski világa. „A vén kujon”, aki ezekből a rövid prózákból szól, cinikus lázadó, keserű és tréfás kedvű, szerencsétlen slemil, aki mégis mindig mindenkin átgázol, kihívóan tahó, de lépten-nyomon Camus-re hivatkozik.

Közege Amerika mélyvilága: lebujok, kurvák, lepusztult szükséglakások, kisstílű gengszterek, tolvajok – és költők, lapszerkesztők, művészek.

Tagadhatatlan Bukowski kapcsolata a beatnemzedékkel: kozmikus elhagyatottsága és szertelen, kielégíthetetlen kéjvágya Ginsbergre emlékeztet, a csavargás-ital-szeretkezés központi hármassága Kerouacra vagy Burroughsra. Bukowskiban is a kimondás spontaneitása és kíméletlensége ragad meg, a személyesség, vallomásosság és a feltétlen autonómia. Azt teszem, amit akarok, azt írom, amit akarok – mondja Bukowski minden sora –; nem törődöm vele, ki mit szól hozzá, ez vagyok én.

Bukowski szövegei meglepően összefogottak; rövid eszmefuttatások, képzelt vagy valóságos történetek, egy bizonyos témát körüljáró történetek kis füzére, prózaversek. Jóllehet Bukowski kedvelt eszköze a meghökkentő vágás; egy-egy kihívó, első olvasásra egyenesen érthetetlennek tetsző mondat beiktatása a szövegbe – végül mindegyik írás teljes egész, már-már hagyományőrzőn kerek. Ennek nyilván megvan a maga külsődleges, technikai oka is: Bukowski írásai voltaképpen tárcák, tárcanovellák, tárcapublicisztikák, ennek készültek, az Open City című lap számára, nyilván terjedelmi korláttal, és tekintettel az újság szerkesztési elveire.

A Bukowski-elbeszélésekben megszólaló elvadult, szeszben és mocsokban fetrengő fickó felhabzsolta az egész európai kultúrát, de minduntalan szabadulni akar az „intellektuel” címkéjétől – Dosztojevszkij neki csak „Doszi” –, egyszerre gyűlöli és imádja mindazt, ami a szellem, a kultúra körébe tartozik. Szexuális étvágya kielégíthetetlen, de szexualitása nem is sokkal több, mint étvágy – teljességgel híján van nemcsak az erotikának, de még a személyességnek is. Van Bukowskiban malackodás, kettyintés elég, de vágy, bujaság, érzékiség, az nyomokban sem. Macho a végletekig – és szánalmas, mint minden macho. Felfokozott nemisége mögött ott van a bizonytalanság, a kapaszkodó hiánya, az ürességtől való páni félelem.

Az egyik novellában a következő párbeszéd hangzik el:

„– van még valakid, akit meglátogathatunk az éjszaka? – kérdeztem.

– hát, Anais Ninre gondoltam.

– szűnj meg gondolkodni, nem hiszem, hogy megemészteném.”

Nem tudhatom, mit jelentett a 60-as évek végének Amerikájában az akkor már javakorabeli, hatvan fölötti nő, az érzelmesség vagy épp a pornográfia jelképe volt-e; esetleg csupán, mint Henry Miller szeretőjének neve forgott-e közszájon. Amikor a fenti párbeszéd elhangzik, talán már megjelent Nin első naplókiadása, a tízéves kora óta folyamatosan írt, monumentális feljegyzéstömeg kis töredéke. Amely nem azonos a valódi nevekkel közzétett, vágott, de nem cenzúrázott művel, a Henry és June-nal.

A naplónak ez a szerkesztett részlete 1931 októberében indul, és 1932 októberében fejeződik be. Azt a történetet beszéli el, ahogyan Anais megismerkedett Henryvel (Henry Millerrel) és feleségével, June-nal; ahogyan mindkettejükbe beleszeretett, June-nak kis híján, Henrynek alaposan a szeretője lett; azt, ahogyan pszichoanalízisbe járt, ahogyan analitikusával, Allendyvel (valamint unokaöccsével, Eduardóval) bonyolult szerelmi játékokba bonyolódott, miközben mindvégig megmaradt férje, Hugó mellett.

Ez a történet. Tényleg nagyon egyszerű. Anais szereti Henryt, és szereti June-t; June szereti Henryt és Henry szereti June-t; Anais szereti Hugót; Henry gyűlöli June-t; Anais gyűlöli Henryt, ezért vissza akarja szerezni June-t; Hugó szereti Anaist, ezért eljár Allendyhez; Anais gyűlöli Hugót. Ennyi. Zajlik mindez Párizsban és szerte Franciaországban, olykor Svájcban. June a napló elején felbukkan, és elég hamar visszautazik Amerikába, hogy csak az utolsó lapokon kerüljön megint elő: jelenléte, vonzó, varázsos lénye mégis mindvégig rávetül Henry és Anais kapcsolatára, mindketten imádják és gyűlölik a távollevőt, visszatérése vágyott és rettegett pillanat. Anais minden feltoluló érzéséről beszámol, szerelmi és szexuális életének minden pillanatát dokumentálja. Anais soha nem magányos: nemcsak azért, mert Hugó és Henry kitöltik az életét, hanem azért sem, mert szüntelenül megvitatja magával (és naplójával) tetteit, érzéseit, gondolatait, átéli másokéit, hihetetlen érzékenységgel fordul minden apró jel, mozdulat, szó felé.

Anais viharos nemi életéről elég részletesen értesülünk ugyan, de csak ritkán – s ezért hangsúlyosan, jelentőségteljesen – redukálja naplójában életének ezt a részét az aktusra magára. Ha Nin nőíró – márpedig az, s mai népszerűsége nem kis mértékben köszönhető a feminista irodalmárok új kánonjának –, akkor nőiségének érzelemteli, feloldódó, mégis magabiztos és reflektáló mivolta ezen a ponton is megragadható. Bukowski mintha csak Ninnel szemben írná azt, amit és ahogyan ír: durván, közönségesen akarja az orra alá dörgölni, hogy amit a nő szavak, szemek, kezek és mosolyok leheletfinom szövedékének gondol, az nem egyéb, mint a hím és a nőstény vágya a gyors kielégülésre. Ugyanakkor Bukowski folytatója Millernek, férfias, kemény – és olykor ebben tetszelgő – prózájának; amely (és aki) Anais csábítója.

Mármost: ki fölött mennyire járt el az idő? Az érdes, szikár próza, csapongásával és iszonytató történeteivel maradandóbb-e, mint a lélek mélységeiben bolyongó, az érthetetlenségig reflexív, befejezhetetlen elbeszélés? Számomra, ma, Anais Nin erőteljesebbnek és mélyebbnek látszik, s őt erősíti hagyománya is – ami azóta történt, történik, ahogyan Nin írása folytathatónak bizonyult. Bukowskinak és társainak a helyiértéke volt felülmúlhatatlan: felszabadító, bődületes robbanás volt, amelyre ma is sokan jó érzéssel gondolunk vissza – de elmúlt. Sajnos. Ginsberg is nyilván sokat kopott, bár maradt belőle elég így is, és, bevallom, mindig is kedvelni fogom, megbocsátom nagyotmondásait, teátrális dühét, készakart spontaneitását – de félek, erre a gesztusra Bukowskival szemben nem leszek képes. Sajnos.

A fordítás is ludas lehet a dologban. Anais Nin naplója fordítójának nem lehetett könnyű dolga, de derekasan megvívott a szenvedélyes, érzéki, olykor olvadó, máskor kőkemény mondatokkal – gondos, szép munkát végzett. Bukowski fordítóját viszont a szleng és általában a hanyag, laza mondatformálás magyarítása nemegyszer megoldhatatlan feladat elé állította. Így bár hűséges az átültetés, mégsem szól elég jól a magyar utca hangja. Megint csak: sajnos.

• Kultúra