Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Parti Nagy Lajos összeszedte tárcáit, amelyeket három éven át minden számában (vagyis kéthetenként) hozott a Magyar Napló, s így létrejött az utóbbi idők egyik legkiemelkedőbb magyar prózakötete.

Igen, tudom: nagy szavak. Különösen furcsán hangozhatnak tárcákkal, kisesszékkel, glosszákkal kapcsolatban: a múlandóságnak szánt műfajok ezek. De fontoljuk csak meg a következőket.

Azt írja a nagy francia szociológus, Bourdieu (ahogy mondani szokás: „valahol”): Flaubert nagysága abban ragadható meg, hogy tudatában volt az egész „mezőnek”, melyben élnie, mozognia, írnia kellett, e „mező” minden problémájára, kihívására válaszolt. „Flaubert eredetisége – írja – abban állt, hogy érzékeny volt mindazon kérdésekre, amelyek a mezőn és a mező által fel voltak téve. A mező szerintem problémák halmaza”, s hozzáteszi, hogy Baudelaire-re, Manet-ra ugyanez vonatkozik: „A művészet forradalmára olyasvalaki, aki szembenéz valamennyi pozícióval.”

A kötözködni akaró persze megkérdezhetné, hogy valóban szembenézett-e Flaubert „mezejének” valamennyi problémájával, hogy honnan tudjuk ezt, s tényleg csak az lehet-e eredeti, aki ezt megteszi. Az eredeti meg a jelentős nem szükségképpen azonos, s egyik sem feltétlenül forradalmár – mindegy; a távollevővel ne vitázzunk, annál is kevésbé, mert magam úgy vélem: Flaubert-re vonatkozólag, legalábbis, fejen van találva a szög. S azt hiszem, sok kiváló írót jól le lehetne írni a fenti jellemzés segítségével. Parti Nagy Lajost is. Parti Nagy a Flaubert–Karinthy-terv folytatója. Tárcáiba belezsúfolja mindazt, amit tud erről a mezőről, ami a magyar élet és irodalom, olykor kíméletlenül kicsinálja a nyelvi hülyeségeket, közhelyeket, olykor mosolyog vagy szánakozik rajtuk.

És, csöppet sem mellékesen, a kötetet végig lehet röhögni. Rendkívül mulatságos. (Zárójelben, mit veszíthetek, megkockáztatnám, hogy nincs olyan igazán mulatságos irodalom, amely ne lenne jó is egyúttal.) Nevetésünk nemcsak a szójátékoknak, nyelvi tréfáknak, idézetkifacsarásoknak szól, hanem a felismerés, a ráismerés váltja ki. Parti Nagy beviszi olvasóját az erdőbe, a szövegek erdejébe; minden görbe fa egy-egy józsefatilla. Vezetőnk ráébreszt, hogy itt már sokszor jártunk, ezt is, azt is ismerjük; ő pedig megnevez, rámutat egy-egy jelenségre.

Amire rámutat: szövegek. Mert Parti Nagyot a nyelv érdekli a legjobban, a sokféle-mégis-egy nyelv. Szélsőségesen irodalmias program? Korántsem. Parti Nagy „bemikrofonozza” a világot, rétegeket, életmódokat, hatalmat és alávetettséget, ügyeskedést és kiszolgáltatottságot, lecsúszást és felkapaszkodást érzékeltet egy-egy félresikló mondatszerkezettel, furcsán használt raggal.

Nyelvhasználat, persze, mindig is sokféle volt: de talán a tizenkilencedik század volt az első olyan kor, amikor a nyelvezetek idegenként sodródtak egymás mellé, ugyanakkor szabaddá vált a hozzáférés mindegyikükhöz, el sem lehetett többé rekeszteni őket egymástól, s az írónak szembe kellett néznie e sokféleséggel – a problémával, amit a „mező” kínált. Esterházy, korábban Karinthy, még korábban Flaubert vagy A helység kalapácsának Petőfije a paródiában találta meg a szembenézés lehetőségét – s itt ne a kortársak mókás utánzására gondoljunk csak, hanem a modorok, retorikai állványzatok, becses eszmények váratlan, új kontextusba helyezésére, ami nem ölt mindig látványosan humoros alakot. Ennek a magyar irodalomban nagy hagyománya van. Nem ez az egyetlen hagyomány, és nem ez a hagyomány hoz létre egyedül értékeket, távolról sem. De, ha nagyon akarjuk, visszavezethetjük a tradíciót Petőfiig, Aranyig, Adyig is: valamennyiükben megvan a törekvés arra, hogy számba vegyék, kipreparálják, megmutassák a megszólalásformák, a beszédmódok, a diskurzusok sokféleségét, alkalmanként kinevessék őket, máskor rájuk csodálkozzanak. Nem tételes program; de sokszor erről van szó, amikor beszüremkedik egy-egy idegen szólam a versbe vagy prózába, amikor egymás mellé helyeződik a fennkölt és a vulgáris, amikor a hivatal vagy az egyház retorikája kondul meg a mondatokban. Ez a körkép, karnevál, gondos összeszövögetés – kinél mi – valamiképpen a szabadsággal van kapcsolatban: az író veszi a bátorságot és szabadságot ahhoz, hogy a neki kimért nyelvszegmentum biztonságát odahagyva a többit is körbemutogassa. (Esterházy annak idején azért robbanhatott akkorát, mert ennek a megszakadt hagyományát állította helyre.)

A paródia a szélsőséges megoldás; amikor az író nemcsak számot vet a „mezőn” tenyésző, ágaskodó, terpeszkedő stílusokkal, retorikákkal, szövegfajtákkal, hanem le is számol velük, fel is számolja őket. Aligha lehet Szabolcskát Karinthy nélkül olvasni, a termelési regények sokunknak már mindörökké magukon viselik Esterházy keze nyomát. De mások, számosan, csak számon tartják a tenyészetet, beszámítják saját írásukba, sőt, számítanak rá; mint a mindent bekebelező Szép Ernő vagy Kosztolányi, akinek a versébe oly egyszerűen vegyül bele az „Édes-fiacskám-egy-kis-sajtot-ennék”, vagy Mándy és Kornis, akik mindenféle érdekes hangokat hallanak.

Parti Nagy az utóbbiak rokona inkább; tudja, hogy mindettől nem menekülhetünk, és nem kell megmenekülnünk. Ebben és ebből élünk. (És látja, miből élünk.) Nem esik kétségbe: szereti is ezt a raktárát, olykor ócska, olykor nemes, egyszer durva, máskor kidolgozott végszövegeket huzigál elő és tartja a fény felé. Van benne (nem mindig idézetként, hanem ritmusban, hullámzásban, szóalkotásban) Mikszáth, Ady, Szép Ernő, Weöres, Ottlik, Tandori, Kosztolányi, Tar Sándor, Petri, Móricz Zsigmond és Pilinszky, és igen, Kiss Anna és Lázár Ervin, meg van hirdetés és tévé, gyászbeszéd és lépcsőházi veszekedés, utcazaj és katonazenekar, mint Mahlernél, van színjátszós lastex és finom angol, felmosórongy, Puskin-kockás (!) és rózsaszín mohair.

A kötet „története” a megírásé; két hétről két hétre valamit meg kell írni, négy flekkben. Olykor utalnak egymásra az írások, a zárótárcák fölidézik az első darabokat, szigorú szerkezetet, lineáris vagy összetettebb nagyformát azonban fölösleges keresni benne. Nem volna természetes. Az írások a pillanat termékei, rögtönzések, improvizációk; bár meglepően kevéssé reflektálnak, mondjuk, a politika hullámveréseire. Ennyiben nem napló – csak nagyon pontos, kétheti rendszerességgel vezetett leltárkönyv.

A tárcák sokszor semmiről sem szólnak. Finomítsuk ezt egy kicsit. Tehát: sokszor a semmiből indulnak ki abból, hogy valamit írni kell az ásító, üres, jelentesteién papírra, be kell tölteni, megmozgatni, hangokkal telíteni. Ezért az írások sokszor az írással foglalkoznak. Ne rémüljön meg a kedves olvasó: igaz, ez már-már megszokott, bevett, túlságosan is ismerős fogás, az lenne, de Parti Nagy csak innen indul, aztán hol a novella, hol az emlékezés, hol a publicisztika, hol az esszé felé kanyarodik. Egyikükhöz sem ér el soha a szöveg, csak körüljárja őket, lehetőségeiket próbálgatja.

Van, mondjuk, Balaton-parti gebinesmonológ (Vadhuss); kukázómonológ (Mint az eszkimók); emlékek és képek Budapestről (Ön-fax, kis pestezés); elmélkedés Csorba Győző kötete felett (Szemközt vele); ligeti képek (Esti kréta Édes Ligetről); méltatlankodás a Szépirodalmi Kiadó miatt (A gomb kabátja); halotti beszédbe oltott novella Gyékényesiről, aki hallá halt (Halotti beszéd); politikai publicisztika (Társadalmi segítő); alvállalati álriport (A díjbeszedő pakkja). Káprázatos valamennyi, s mind más hangon szól. Kompozíciójuk lenyűgöző. Egyiket sem érezzük túlírtnak, s egyik sem csonka: abba a bizonyos „négy flekkbe”, ami Parti Nagy számára előíratott, mind tökéletesen beleilleszkedik. És özönlenek bennük az olyan szavak, szószerkezetek, amelyek mind-mind külön elemzés érdemelnének: az idétlen magyar modernizáció „hungaluja” és „bála-szezon-kilós-fazonárja”, „Serneválja” (ez egy vállalat) és „toleranciája”. Vagy olvassuk el A ninivei járat című Jónás könyve-átiratot, amely (Sárbogárdi Jolán korábbi művének méltó folytatójaként) enciklopédikus összefoglalója a grammatikai, stilisztikai és retorikai borzalomnak. „Mondatokat próbálgatni, melyik hogyan telítődik s hogy lappad el – írja az első tárcában Parti Nagy –, jó kis mesterség ez, drabálisan minucióz, egy órást és egy szenesembert ha összetolnak, olyan.”

A tárcák pillanatnyisága, nyelvének elszánt, vakmerő aktualitása az olvasót furcsa nosztalgiával tölti el saját kora iránt, s szembesíti saját történelmi pozíciójával. Mert arra gondolunk, hogy nem kell hozzá sok idő – évtizedek, de talán csak évek –, hogy a szövegek utalásait akkor már csak mi, a mai – akkor már: túlélő – olvasók értsük, mondatszerkezeteiben vagy szavaiban, idézeteiben vagy rejtett utalásaiban annyi mindent meglássunk. Hogy mi lennénk az utolsók, akik még. Bezzeg az utánunk jövők, szegények, ők már nem. (Pedig hát nem egészen így van. Hiszen akkor hogyan élveznénk, márpedig élvezzük, mondjuk, Szabó Dezsőt vagy K. Havas Gézát?) S ha ezen mélázunk, máris azon gondolkodunk, hogy hogyan is néz ki ez a mi kilátóhelyünk, mit is látunk, hol is vagyunk.

• Kultúra