Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Tegyük fel, hogy van egy bizonyos dr. Oscar Vogt német idegorvos, aki nagyra törő tudományos tervei végrehajtásához némi szerencsével gáláns támogatókat talál: a Krupp családot. Vogt jéghideg számítással helyezkedik az egymást fúró orvoscsapatok és a bőkezű adományozók között, hogy megvalósíthassa régi elképzelését: az agy titkának megfejtését, pontosabban, hogy megállapíthassa: az agy mely részében fészkel a zsenialitás.

Történne mindez a múlt század végén, e század első harmadában, a fasizmus és a bolsevizmus kialakulásának és hatalomra jutásának korában, Németországban, érintőlegesen Svájcban és Olaszországban. Vogt hírt kapna egy bizonyos Uljanov nevű orosz emigráns zürichi tartózkodásáról, ellátogatna a forradalom előtti Oroszországba, majd két évtized múlva lehetősége nyílna arra, hogy a fent említett úr elhunyta után az illető koponya-béltartalmát alaposabb vizsgálat alá vegye az e célra felállított tudományos intézményben. A kísérletet azonban „a Szomszédok” – az éber belbiztonsági szervek – rejtélyes okból megzavarnák, Vogt távozásra kényszerülne, azonban előtte még gondosan kofferjébe ürítené a 30 000 darabra szeletelt jeles agy komoly hányadát.

Vogt ezek után tovább foglalkozna a zsenialitás rejtélyével változó támogatottságú laboratóriumaiban, mígnem a háború végén a bőröndöt át nem adná Berlinben egy régi tanítványának, aki hamarosan elvegyülne a pályaudvaron nyüzsgő tömegben.

Azért ez jó történet, nem? Minden megvan benne, amiből valódi sikerregényt lehet írni. Az orvosok (vagy tudósok) fülledt, titokzatos és magasröptűen intellektuális világa; az emberi agy rejtélye; nagypolitikai manőverezések; bonctermek és hullák; titkosszolgálatok; totális diktatúrák; szerelem, sőt, homoszexualitás (Krupp); az arisztokrácia miliője; nagy emberek (Kautsky, Plehanov, Lenin) papucsban. Meg a megszállott, szürke tudós, aki agyban utazik.

Aztán mindebből mégsem lesz az, amit a sztori alapján várnánk – viszont lesz belőle egy valóban jó, szellemes és izgalmas regény (igaz, állítólag sikerregény is). Hogy a végén kezdjem, a lehetséges befejezésekről a szerző utánozhatatlanul elegáns gesztussal lemond. Mi lett a bőrönddel? Mi az a titokzatos párbeszéd a koffer jövendő sorsával kapcsolatosan? Mi történt Vogt halála (1959) és a koffer elvitele között? Kérem, tessék, szabad a pálya – mondaná a szerző félmosollyal – , a mese folytatható, színezhető, továbbszőhető, megtűzdelhető váratlan fordulatokkal, romantikus cselszövevényekkel vagy érzelmes andalgásokkal. Ennek a regénynek nem ez volt a dolga.

Hát akkor mi? Hogyan lehet jó regény írni úgy, hogy szinte minden kínálkozó ziccert kihagyunk?

Tudatlanságomat, mely merőben gyakorlatias, ezennel gondosan álcázom, teoretikus megfontolásnak nevezem, és lemondok annak vizsgálatáról, hogy mi igaz a történetből, miféle történeti tények támasztják alá, s valóban léteztek-e a regény ábrázolta emberek, események, szituációk. Az biztos, hogy Spengler nem történeti ismeretek híján vágja el a történet folyamát, vagy hogy azért volnának homályos vagy kihagyott időszakaszok a regényben, mert ne volna elég ún. adat. Erről nincs szó. Szemmel láthatólag Spengler akkor van igazán elemében, amikor szereplőit és mellékszereplőit kell beszédükkel, tetteikkel, szerzői kommentárral jellemeznie. A fikcióban leli nagy kedvét – bármi legyen is az. Emlékezetes figurákat alkot, rendkívül érzékenyen figyeli meg az emberi viszonyokat. Ott van a szerencsétlen Krupp házaspár zátonyra futott házassága, ott az ezer érdekkel férjéhez bilincselt feleség reakciói és Krupp válaszlépései; Bechterew, a ravasz, helyezkedő, de nagy-orosz-lelkű kutatóorvos; a menthetetlenül unalmas, érvényesüléséhes Vogt, akinek minden második gondolata az „anyagi támogatás”, és akinek házassága és félrelépései is tökéletesen nélkülözik az érzelmeket. Ott van Max Landsberg, a bonctermi festő, aki minden bizonnyal tehetségtelen, ám az összes lehető technikai tudásnak birtokában van. És legeslegelsősorban a Spengler megteremtette Amanda von Alvenslebent (Kruppné társalkodónőjét, aki aztán Vogttal levelez): nehéz nem beleszeretni, szabad és szabadon gondolkodó, intelligens és szellemes, sodródó és céltudatos, magányos és társasági.

Anélkül, hogy politikai mozgásokról vagy ideológiai irányokról fölöslegesen sok szó esne, bevezetődünk a készülő náci eszmerendszer vegykonyhájába. Vogtnak egyre több katonaemberrel akad dolga – először Kruppék környékén –, akik elkorcsosulásról és elitről, fajnemesítésről és vezetői zsenialitásról beszélnek neki. Hogy a tudós ebből mit fogad el, mit nem, azt nem tudjuk meg, de tény, hogy – anyagi támogatást remélve – szívesen működik együtt a katonakutyák nemesítésére és a katonagalambok hadászati felfejlesztésére életüket feltevő katonai futóbolondokkal. Az ő gondolkodásukat – ezt a német filozófiával átitatott porosz militarista bornírtságot – Most kapitány szavai példázzák a legszebben: „A csizma a katonai lény legáltalánosabb megjelenési formája.” (191.)

Spengler tékozló nyugalommal időzik az efféle részleteknél, és olvasója ezt soha nem bánja (meg). Hiszen éppen ez az, ami az egész Lenin agya-ügyből igazán érdekes: a racionális, sőt, pozitivista tudós cinkossága a totális hatalmakkal, akart és akaratlan prostitúciója. Vajon mennyire szükségszerűen torkollik a biologizmus, a szellem egyenes vonalú levezetése a testi-biológiai-örökléstani adottságokból a nácizmusba vagy épp a bolsevizmusba? Nincs-e közük Vogt kegyetlen állatkísérleteinek az általa vizsgálni kívánt „elit agyak” rémtetteihez?

Van egy szinte észrevétlenül lopakodó motívum a regényben: a piramis. Bechterew a „fantasztikus forradalmi építészetről” áradozik Vogtnak, amely, többek között, piramis alakú épületeket emel majd; Vogt a piramissejtek vizsgálatával foglalkozik; az egyiptomi hierarchikus rend szerveződésének szimbolikus épülete és a Vogt tudósi érdeklődésének homlokterében álló elit között érzünk valami összefüggést. Oroszországban Vogt a centralizált és persze ugyanakkor zseniális hatalom és a hozzá befutó információözön kapcsolatáról hall – ami viszont emlékeztet mind az agy és az idegek kapcsolatára, mind pedig az agy belső szerveződésére. A zöm és a csúcs; a periféria és a központ; a munkások és a vezér. Ez van Lenin agyában.

Lenin vagy zseni volt, vagy nem. „Mélyen belapult agytekervényeiből” ez mindenesetre nem derül ki. Egyáltalán: fontos ez? Spengler számára nem. Ahogyan kikerüli az orvoskrimi és a politikai szatíra kísértő útjait, az sem érdekli, hogy tudományos vagy történeti kérdésekre választ keressen. Inkább kérdez. És szelíd, humoros, de kellemetlen kérdései nemcsak a tudomány és a politika viszonyára vonatkoznak, hanem olvasóira, az olvasó agyára: nem fut-e át tekervényein a kiválasztottak és az értéktelenebbek, degeneráltak szembeállítása, nem hajlik-e a biológiailag determinált nagyság és alávetettség gondolatának elfogadására, s mennyit hisz el a világmegváltó eszmékből, amelyekért mindössze a szabadsággal kellene fizetnie?

• Kultúra