Skip to main content

Képek

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Birkás Ákos kiállítása a Fővárosi Képtárban


Birkás Ákos két vagy három különálló és mégis illeszkedő táblából álló képeinek egyetlen motívuma a téglalapba foglalt elliptoid.

A vastagon, szálasan és keményen festett, ám a mozgásból eredő formából fakadóan mégis „lágynak” tetsző munkák arról tanúskodnak, hogy Birkás a nyolcvanas évek közepén-végén a bizonytalan teremtésben és a teremtő bizonytalanságban dialektikus és gazdag formát talált. A négyszögbe foglalt kerek motívum már eleve számtalan jelentéssel bír: együtt és külön-külön világmodellek „topográfiai” keretei, Kazimir Malevics vagy Iván Kljun óta pedig a vizualizált metafizika jelképe.

A forma Birkás számára nyilván mindezt magával viszi, de valamivel többet is: a fej – mert hiszen a nagy, sötét oválisok fejek, pontosabb arcok – mint szimbólum a jelentések özönét hordozza.

Birkás érzékenysége a metafizika és a hermetikus fogalmazás iránt a szimmetriához való ragaszkodásában mindig is megnyilatkozott, hiszen a tükörszimmetria, mely a látszat szintjén dialektikus, lényegét tekintve abszolút metafizikai, korábbi munkáinak is alkotóeleme volt, s annak ellenére, hogy most a táblák aranymetszés szerinti rendezettsége „megzavarja” a teljes oldal-megfelelés fegyelmét, a szigorú és egyszerű szerkesztettség – mintegy diktátumként, maximaként – most is jelen van.

A fej azonban továbbjuttatta a festőt, hiszen a forma révén a szellem szimbólumához érkezett. A fej, mely kettős értelemben is szférikus, Platón szerint az univerzumot, a mikrokozmoszt is természetesen magába foglaló egyetemesség jelképe; egyszerre az egység, a tökéletesség, a nap és az istenség. (Ám egyúttal trófea is: valakinek a győzelmét s valakinek a vereségét sugalló, jelvénnyé szikkadt tárgy.)

Birkás fejei kitöltetlenek, üresek. Biankó arc, blind face, facies rasa. Az arc, az ábrázat hiánya az ábrázoláson, a negativitás ebben a helyzetben kettős értelmű: mindenki arca (s akkor ezek az arctalan fejek annak a gesztusnak végső eredményei, mely gesztussal Birkás Ákos körülbelül tíz évvel ezelőtt összegyűjtötte és egymásra fényképezte Rembrandt önarcképeinek reprodukcióját, hogy megkapja az igazi, a valódi Rembrandtot egy különös átlagolás révén), vagy ellenkezőleg, az egyetlen, ám megfoghatatlan és soha meg nem ismerhető arc, a lényeg, melyhez csak Mózes és talán Szent Pál fért közel.

A két vagy három részből álló képek tagoltságukkal és az aranymetszésben is benne rejlő kettősséggel-hármassággal utalnak a dualitásra, s a trinitásra, valamint a rész és az egész viszonyára, egyúttal mintegy „összesimítják” a merev szimmetriát a másik, gazdagabb relációval, viszonyrendszerrel, az aranymetszéssel. A munkák vastag, szinte organikus festékrétegei, a szinte eksztatikus ecsetvonások a zárt, egyszersmind tágas jelentésű formával különös feszültséget keltenek, az anyag és a szellem dualitása megvalósulni látszik.

Szándékait kommentálva Birkás gyakran mondja, hogy képei a fej/arc áhítatos szimbolikáján túl téri és festészeti alapfogalmakat is vizualizálnak; a lent és fent, külső és belső fogalompárosok kapnak érzéki magyarázatot. Én ehhez hozzátenném: legalább ennyire fontos a virtuális mozgás dinamizmusa is, mely a nagy, két-három méteres vásznak belső formájából árad. Az oválisok megfestése láthatólag teljes fizikai, szinte eksztatikus azonosulást kíván, hiszen az ecset pontosan követi az ívet, megszakítás nélkül vezeti körbe-körbe önmagát a sűrűn, koncentrikusan sorjázó sávokon, vastag rétegekben rakva fel a festéket, többnyire a feketét egy világos, faktúráját nem jelző, vagyis azt jelentés nélkül hagyó felületen, a semleges síkon.

E munkák a Kiscelli Múzeum templomterében új jelentésréteggel gazdagodtak. Az üres, fekete fejek/arcok egy kisebb, semleges térben nézőjüket szinte dimenzióváltásra kényszerítik-kényszerítették: végtelenbe nyíló nyílásként, máskor fenyegető, megmerevedett, óriási maszk gyanánt sötétlettek – mint talán egyik első és eddig legjobban installált helyükön, a Knoll Galériában öt évvel ezelőtt. Most azonban ikonokként függenek és jelölik meg önmagukat, saját terüket, és sugallanak valamit a kimondhatatlanról.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon