Skip to main content

Hajdu István

Hajdu István: Rongyszőnyeg

Az 1957-es tavaszi tárlat


Tavaszodik. Eljön a várva-várt tavasz, és a tavasszal együtt nyitotta meg kapuit a Tavaszi Tárlat is.

Szakítva az elmúlt évek kialakult gyakorlatával, nem állami kezdeményezés hanem maguknak az alkotóművészeknek öntevékenysége hívta életre, s teret ad minden irányzatnak, amely a felszínen vagy felszín alatt az elmúlt nyolc-tíz évben a magyar képzőművészet eleven gyakorlata volt. Az eddig szokásos egyetlen bírálóbizottság helyett négy zsűri működött, és minden művész szabadon választhatta meg, melyikre bízza műve megítélését.


D. Udvary Ildikó, Hajdu István: Az öröm szubsztanciája

(Beszélgetés Tót Endrével)


(…) egy anekdotával példáznám, mi újság volt itthon a hatvanas években. 1964-ben, még főiskolásként meglátogattam Czóbel Bélát. Akkor jelent meg Korniss Dezsőről nagyon nagy szünet után Solymár Istvántól egy elég terjedelmes tanulmány a Művészetben. 1964 nagyon fontos dátum volt: az Európai Iskola után ez volt Korniss újrajelentkezése. A magazinban volt négy fotó, négy reprodukció, és roppant kíváncsi voltam, hogy Czóbel mit szól hozzájuk. Az egyikre, egy ’45-ös képre annyit mondott, ez Picasso.

Hajdu István: Pro Ego et Universum

Inventárium – Forgács Péter kiállítása a Fővárosi Képtárban


Első tétel/egy

A félkönyéken heverő kreátor apró, vörös rögöket öklendez, melyekből asszonyok és férfiak gyors és céltudatos mozdulatokkal disznót raknak össze.


Hajdu István: Az idő művésszé tesz

Nat Finkelstein kiállítása a Ludwig Múzeumban


Azt hiszem, senkit nem kápráztat el, ha leírom: az idő mindent megszépít és érdekessé tesz (tehet). De nem is azért tartom fontosnak ide rögzíteni ezt a redundáns mondatot, hogy váratlan legyek, hanem mert a frázis keltette hatással, ezzel a felütéssel fogalmazható meg számomra a legpontosabban Nat Finkelstein kiállításának – jelenlétének – lényege.

Hajdu István: Máshol se

(Érintők. Kiállítás a Budapest Galéria Lajos utcai Kiállítóházában)


A mellékmondatos bennfentesség tudatát és valami büszke, a megőrzött intimitás gőgjét sugallja számomra az Érintők című kiállítás; egyre gyakrabban érzem, hogy direkt semmi közöm a galériákban, a helyeken kitett tárgyakhoz, melyek többnyire valami álszerény, a lényeget illetően viszont nagyon is nagyra látó program illusztrációi: ez a kilenc, valószínűleg jobbára fiatal művészt prezentáló tárlat is úgy vonja meg önkörét, hogy az ember végeredményben hívatlan látogatónak, valami zsúrra ismeretlenként és fölöslegesként odatévedtnek érzi magát.

Hajdu István: Vanitatum Vanitas

A Műcsarnok Európa: Kreáció & Re-kreáció című kiállítása


A budapesti Műcsarnok – újranyitása alkalmából és örömére – az európai művészeti kontextusba igyekezett önmagát és a magyar művészetet csatlakoztatni, ha jól látom a szándékot; bele kívánt helyezkedni egy élőnek tételezett struktúrába, melynek részeit, alkotóelemeit mindenütt egyformán vagy legalábbis hasonlóan értelmezett elvek támogatnak meg.

Hajdu István: Holisztikus kritika – Jó a jónak nem vájja ki a szemét


Azt szeretném, ha erről a kiállításról más írna.

Örülnék, ha egy kedves arcú, szelíd tekintetű, jól, de nem excentrikusan, ugyanakkor mégiscsak egyéni módon öltözött, ápolt külsejű hölgy vagy úr mondana véleményt a képekről és a szobrokról.

Boldog lennék, ha olyan szerző vállalkozna a művek elemzésére, akit nem leng körül semmiféle gyanú párája, s akiben belül, önnönmagában sem lakozik rossz előfeltevés sem magamagát, sem másokat illetően.

Aki okos.






Hajdu István: A szent és a profán

Karina Horitz és Kicsiny Balázs kiállítása a Bartók 32 Galériában


Az Eliadétól kölcsönzött cím úgy illik Karina Horitz és Kicsiny Balázs kiállításához, mint egy jól sikerült kulcsmásolat a nem hozzáférhetetlenre kódolt zárhoz; nem sérti a finomra csiszolt gondolati szerkezetet, egyszersmind helyet hagy további értelmezésmorzsák számára is.

Hajdu István: …a képzavarról


Addig nekem jó volt, nekem minden napom tarkabarkán tellett. Pirkadatkor, mihelyst megéreztem a kelő nap hevét orcámon, és tudomásul vettem azt a pici kis fájdalmat, amit a fény keltett még fölfelé és befelé, pihenő agyvelőm irányába fordult, bőrlebenyeik védelmében nyugvó szemgolyóimon, nos akkor aztán azon nyomban fölpattintottam pilláimat, és nagy, ragyogó, barnászöld íriszeimet körülhordoztam; ellenőriztem, mintegy inspiciáltam világomat.

Hajdu István: Légy a tükörben

Speculum – az első magyar látványtár kiállítása. Budapest Galéria Kiállítóháza, december 1-től január 22-ig


Mindannyian tudjuk, hogy viszonyunk egy antológiához, kiállításhoz, gyűjteményhez aszerint lesz közvetlen, bensőséges vagy éppen ellenkezőleg, elutasító és ellenséges, hogy mennyi és milyen minőségű „érdekünk” fűződik-fűződhet az „anyaghoz”, ahhoz az egybeszerkesztett matériához, melyhez közelítenünk kell vagy illik.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon