Ha hihetünk bizonyos jóslatoknak, 2000-ben vagy akörül vége lesz a világnak. Az apokalipszis eljövetelére persze nemcsak a jövendőmondók, a mindenféle augurok és egyebek figyelmeztetnek bennünket, hanem a jó kis gumimacik meg maga Balu kapitány is, de elsősorban és mindenekfelett a G. I.
Nem ismerem azokat a körülményeket, melyek e kiállítás festőit, szobrászait meg munkáikat „körítik”, s nem ismerem őket, magukat sem. (Némi párás sejtelem előszüremkedik persze, tagadhatatlanul, sőt befolyásolni is igyekszik a megértést, de ellenállunk a „tudásnak”.
Eredetileg úgy képzeltem, hogy jól elmókázok mert más, mint az schwarz-auf-weiss kiviláglott, úgysem teszi meg – én itten a „mögpusztult” Képzőművészeti Kiadó rovására, meg persze a mögpusztítóékéra is, szóval úgy gondoltam, piros orrot festek a tetemnek és a tetemre jötteknek, de azután rájöttem: nincs értelme hülyéskedni, hiszen a történet önmagában oly blőd, hogy az ember az unalmas és csupasz, díszítetlen tények olvastán is megpukkadhat.
Mint a nem teljes oeuvre-t bemutató gyűjteményes kiállítások általában, Fehér Lászlóé is a megrendezés pillanatának szempontjait juttatja érvényre, vagyis azt illusztrálja, mit tart és tartat fontosnak a festő pályáján.
Úgy rémlik, Fehér számára a közvetített és közvetett narrativitás révén született munkák időszerűek manapság, azok a művek, melyek egyrészt saját életének, öntörténetének, másrészt a „köztörténet” önmagára is vonatkoztatható, még inkább önmagára is vonatkoztatni vágyott epizódjainak inspirációjára készültek.
Hazudni nemcsak csúnya dolog, de ildomtalan is. Épp ezért az Önök hűséges és áldozatos tudósítója nem teheti meg, hogy nem teszi meg, s most már nem is odázhatja tovább: nem tagadhatja le és el, nem másíthatja meg még – az egyébként nem divatos, de a szerző régimódias rutinjából fakadó – szeméremből sem, föl kell tehát fednie, mely nagy sikerrel járt ama kísérlete, aminek révén az élet- és létmóddal kapcsolatos tematikus problematikát és problematikus tematikát az olvasó – és természetesen a lap – épülésére előtárta még valamikor tavaly, percekkel a hideg beállta után.
Jó kis eset, következményeit illetően – szó szerint – példás történet zajlott le éppen nyolcvan évvel ezelőtt New Yorkban.
A Lexington Avenue és a 25. utca sarkán, a 69. gyalogos ezred kaszárnyájában 4000 meghívott jelenlétében képzőművészeti kiállítás nyílt (a laktanya parancsnoka, Conley ezredes 4000 dollárt kért a terembérlet fejében, katonásan elszámolva minden meginvitáltat egy dollár/fő alapon).
Ha jól értem a kiállítás koncepcióját – mely Fabényi Júliától származik –, akkor a képfelbontás amúgy az optikából és a nyomdaiparból ismert fogalma helyett inkább a képanalízisét kellene ajánlanunk, és fölcserélni a kettőt egy okszerűbb, mármint az eredményt illetően okszerűbb interpretáció kedvéért. Mert a címet komolyan véve úgy tűnhetne, mintha a válogatás látható szempontjait elsősorban egy meglehetősen mechanikus, formai szándék motiválta volna: szeriális vagy több részből álló munkákkal akarná illusztrálni ideáját a rendező.
Cyranósan a kritika elé mennek a kiállítás szervezői a címmel – Színes víz –, mintha maguk is azt akarnák sugallani: az akvarell nem komoly dolog.
Bár nem találom túlságosan szerencsésnek, hogy a kiállítás címéül egy, a közelmúlt politikája és politizálása által rendesen igénybe vett fogalmat választottak a szervezők, s nem is egészen értem – pontosabban: nem akarom szó szerint érteni –, miért tették, az ideát, melyet a Détente-tal igyekeztek jelezni, mindenesetre kitűnőnek és példaadónak látom.
Christine König és Hans Knoll, a két bécsi galériás ugyanis azt találta ki valamikor 1989–90 táján, hogy az általuk ismert és elismert cseh művészek közül ötnek kiállítást rendez úgy, hogy a kiválasztottak maguk
A II. világháború után néhány évvel a két egymást hagyományosan gyűlölő ország megbékélését szolgálta egyebek mellett a Német–Francia Diákszövetség, melynek munkálkodását a képzőművészeti főiskolások rendszeressé vált közös kiállításai színesítették.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
5 év 36 hét
8 év 9 hét
8 év 13 hét
8 év 13 hét
8 év 14 hét
8 év 15 hét
8 év 15 hét
8 év 17 hét
8 év 17 hét
8 év 18 hét