Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Eredetileg úgy képzeltem, hogy jól elmókázok mert más, mint az schwarz-auf-weiss kiviláglott, úgysem teszi meg – én itten a „mögpusztult” Képzőművészeti Kiadó rovására, meg persze a mögpusztítóékéra is, szóval úgy gondoltam, piros orrot festek a tetemnek és a tetemre jötteknek, de azután rájöttem: nincs értelme hülyéskedni, hiszen a történet önmagában oly blőd, hogy az ember az unalmas és csupasz, díszítetlen tények olvastán is megpukkadhat. (Ki a dühtől, ki a röhögéstől.) Szóval nem lesz mostan mászkálása a gyász-és temetőbogaraknak a kadáverből kies befelé, nem tapodjuk a testet ildomtalanul, csak leírjuk. Minden értelmében a szónak.

A kiadót 1954-ben a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja egyik vállalataként kreálták a Képcsarnokkal, az Iparművészeti Vállalattal s egyebekkel együtt. A Művészeti Alap és részei az 1949-ben fundált, a műalkotások terjesztésére és publikálására magyarul a műkereskedelem és művészeti kiadás államosítására létrehozott nemzeti vállalatok funkcióit vették át az elődökénél némiképp okszerűbb szerkezettel. A cél a művészetgazdaság végső centralizálása volt, melyhez az alap komoly eszközöket, jogokat és hatalmas területet kapott: a vizuális kultúra minden pénzzé tehető, pénzre váltható szeletét benyelhette. Így a kiadóé lett a képes levelezőlap és a naptár, a reprodukció és a könyv, s bár leírva ama tény, miszerint mindezek megjelentetésére monopoljoga van, sehol sem olvasható, a monopólium létét senki nem próbálta vitatni. (Amikor majd eljön a disputa ideje, már bánni is fogják, hogy elrendetlenkedték a dolgot, s nem rögzítették idejében a helyzetet.)

A kiadó 1954-től egyeduralkodó volt tehát. Képeslapjai, reprodukciói, majd naptárai voltak, amilyenek voltak, most nem igazán érdekesek, csak annyiból, hogy a révükön szerzett bevétel, melynek 80–90%-át kellett befizetni az alap számára, elképesztően nagy volt: évi 100 millió Ft körüli összegeket utalgattak egészen a nyolcvanas évek elejéig, mely forintok nyugdíjas művészeket, rajztanárokat, művésztelepeket s persze fekete autókat tápláltak. Számunkra azonban fontosabbak most a könyvek 1957–58-ig, amikor felbukkantak a könyvesboltokban az első Skira-albumok (melyek szerepe amúgy a magyar avantgárd létét tekintve szinte történelmi), a kiadó könyvei tökéletesen tükrözték azt a herélt, és mégis agresszív művészetfelfogást, melyre most nem kell szót vesztegetni. Kipreparálva jelentek meg dokumentumkötetek (például Réti István Nagybánya-könyve, amit sohasem adtak ki teljes terjedelemben), az ideológiai fősodorba simítódtak életművek, elunalmasodtak múzeumi gyűjtemények. Az ötvenes–hatvanas évek fordulóján azonban némi változás állott elő, s ha más nem is jelezte volna ezt, A művészettörténet forrásai című sorozat megindítása mindenképpen. Delacroix naplója, Baudelaire vagy Zola művészeti írásai jelentek meg egyebek mellett, aztán Mednyánszkyé (cenzúrázva persze, de legalább…), s elindult a Mesterművek zsebkönyvtára meg A művészet kiskönyvtára is, melyben apró monográfiák közelítettek a századvég művészete irányába, jó óvatosan. De végül is eljutottak Matisse-ig, Picassóig, s ő azért már kortárs volt.

A jó kis kiadó sarkát először 1964–65-ben kötötték hátra. Hipp-hopp elvették tőle a könyvkiadás jogát, s lepofozták a dísztelen és dicstelen, jobb körökben grimaszt provokáló zsibárusi szerepbe, s kitessékelték az ajtón. Más szempontból a fejőstehén státusát kapta, de ridegtartásra szorítva. Persze, az igaz, hogy a papírbrancsban még mindig előkelőnek számított, de azért az mégiscsak más helyszín volt. Úgy mesélik, a Corvinának pontosabban friss igazgatójának, a nagy hatalmú, spanyolos, görögös, önmagának tragikus véget választott Tömpe Andrásnak volt, vagy hitték elvtársai, hogy lesz szüksége ez idő tájt némileg előkelőbb stallumra, merthogy az idegen nyelven terjesztett magyar irodalommal idefelé, befelé mégsem lehetett látványosan villantani. Mármint hogy az elegancia… Szóbeszéd ez, s ma már mindegy is, mi történt. Az idő tájt megestek ilyesféle dolgok, mondják, a Helikon, akkor Magyar Helikon „transzfigurációja”, becsusszanása az Európa kebelébe 1966-ban hasonló személyi vágyak ellenérzések finom gyümölcse volt. (Aczél nem szívelte Párczer Ferencet, az egyik alapítót, hát inkább lenyelette a kor legsajátosabb kiadóját, s utáltját kiküldte innen.)

Hogy miért és miképpen, fogalmam sincs, de 1971-től a kiadó ismét bíbelődhetett könyvvel. Elképzelhető – nehezen, de mégis –, hogy valami érzelmes stréber kiszálazta: alig is adnak ki valamit magyar művészekről, vagy ha igen, nem azokról, akikről kellene (szerinte, de ki lehetett ő?), ha viszont azokról, nem akkorát, nem olyant, és így tovább. Elég az hozzá, lett megint igazi Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat, kicsiny új sorozattal (Mai Magyar Művészet), kicsiny koncepcióval, kicsiny vágyakkal. A sajátos megállapodás (kikkel, kik között, kinek az ellenőrzésével?) úgy szólt, hogy a Corvináé az egyetemes, emezé a magyar művészet, pontosabban a Corvináé az, amit éppen aktuálisan művészetnek gondolnak szerkesztői (ez persze nem sokáig tartott), az alap kiadójáé pedig az, amit igen alapos gazdája, meg annak gazdája, meg annak gazdája képzelmében hitelesnek lát. 1974 körül azonban felbukkant a Helikontól hajdan elüldözött Párczer Ferenc – Aczél egy pillanatra talán elbóbiskolt –, s némiképp összezilálta a sorokat, melyek oly rendes monotóniában vonultak a végtelen unalom felé. Úgy tett, mintha megint kiadót kellene (kellett is) alapítania. Meghonosította a posztert, új sorozatokat terveztetett, s elhitette némelyekkel, hogy érdemes ezzel a vircsafttal törődni. A Képzőművészeti Zsebkönyvtár Jacob Burckhardttal, Palladióval és Vitruviusszal, majd a névtelen (nem hagyták, hogy neve legyen) sorozatocska Bakkal, Baranyayval, Nádlerrel vagy Jovánoviccsal azt az illúziót bírta kelteni, mintha valóban történt volna valami, s a még ’71-ben a Vörösmarty térre beelőkelősködött kiadó érne is valamit. A délibáb némi pártsegédlettel s a gazda rosszalló tekintetének reflexfényeitől hamarost szertefoszlott, a kontroll helyreállt: Párczer urat a nyolcvanas évek legeslegelején szépen nyugdíjazták. S vele a kiadót, ismét.

A langy feketeleves megitatásának nyilvánvalóan más okai is voltak, magam sem hiszem, hogy könyvek, igazgatóhelyettesek, szerkesztők léte döntő lett volna itten. Inkább a pénz, mely dőlni ugyan dőlt még a képeslapok, poszterek, naptárak nyomán, hanem hát az étvágy is gúvaszkodott: hipp-hopp államosították az alap vagyonát, s a kiadó befizetései iránt egyre nagyobb tenyerek nyúltak ki. A könyvek pedig már akkor is drágák voltak. Meg fölöslegesek. Ezért aztán a nyolcvanas évek első harmadától jobbára csak tervek készültek, meg zengzetes unalmasságok, és persze a piciny, de örökös és eladhatatlan mai magyarok, melyek közül egy kezemen meg tudom számolni a maradandóakat, a holnap is művészeket. A néhány komolyabb könyv – Fehérvári Iszlám művészettörténete, Hofmann Földi paradicsoma – csak a kontraszt és az elvesztegetett lehetőségek élesebb megrajzolására volt alkalmas, meg arra, hogy kiszagolhasson a kiadó az egyetemesség irányába. Mert már hagyták, mert már ez is mindegy volt, csak jöjjön a pénz.

De az meg már nem akart. Merthogy némelyek kiszagolták, nincs is monopólium, nincsen itten semmi a nagy szájon kívül, s szépen lenyúlták a képeslapot, aztán a naptárat, a poszter meg kiment magától a divatból. (Az utolsó nagy szériákat az első lengyel kupecek meg az orosz tisztfeleségek vették meg a nyolcvanas évek — szó szoros értelmében – végső harmadában.)

És akkor aztán már minden mindegy volt. Vagyis lett. A könyvterjesztés égnek vetette bakancsos lábát, s a mozdulattal fölrúgta a kiadót is, mely – természetesen nem egyedül – képtelen volt felismerni, elemezni a helyzetet, s megtalálni végül a megoldást. Helyette a nem is túl lassú agóniához vezető utat sikerült kikutatni: először – a jó gazda szikkasztó szeme pillantásától kísérve – a végső és ostoba kiköltekezést, majd az önfeladást választotta a szokás szerint semmiféle könyvkiadói érzékkel nem rendelkező, ám saját maga iránt mindig jó szándékkal forduló, taktikát és stratégiát szájára szívesen kapkodó, ám azokat rendszeresen összekeverő fővezérség.

S aztán jött a csőd, mint az örvény. Beszippantott mindent, alapot, kiadót, amit csak bírt. A Képzőművészeti Kiadó elvesztette – bérbe adta – úri létének utolsó díszletét, a Vörösmarty téri irodákat, elhagyta szerkesztőit, majd elhagyta, elhagyatta saját magát. Utolsó gesztusai – Erdély Miklós szövegei, a magyar avantgárd film dokumentumai, a nagy Duchamp-interjú – már csak a szép halál jegyei voltak, a kutyát nem érdekelte, mit lehetne még kitalálni. A kutyát nem érdekelte, marad-e a magyar művészet, művészet-történetírás publikálásának bármi esélye. Hát nemigen. S nem azért, mert egy rosszul vezetett és úgy hagyott kiadó megszűnt – bár ki tudja, lehet, hogy csak a könyvet hányta le magáról –, hanem mert a többi, talán szerencsésebb, talán ügyesebb menedzselése folytán még működő vállalkozás nem követ el olyasfajta mazochisztikusságot, hogy kortárs magyar művészettel tipródó könyvek kiadásával törje ki saját nyakát. Hacsak tényleg nem a csőd fájdalmára élvez.

• Kultúra