Skip to main content

Szerinted kinek forgassunk?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Beszélgetés Elbert Mártával és Upor Péterrel a Pulitzer-díjas Fekete Doboz Alapítványról


– Tavaly a Mozgókép Alapítványtól kaptatok pénzt az év dokumentálására. Hogyan kell az évet úgy dokumentálni, hogy az ember Pulitzer-díjat kapjon rá?


Upor Péter: A Mozgókép Alapítvány dokumentumfilmes szakkuratóriuma kiírt egy pályázatot az év dokumentálására, és ezt a Széchenyi Könyvtárral, a Hungasonic Kft.-vel közösen nyertük meg. Mi rögzítjük az eseményeket, és filmeket készítünk, a Hungasonic biztosítja ehhez a műszaki hátteret, nyersanyagot, stúdiót, az OSZK pedig archiválja a rögzített anyagokat vágatlan formában, és azokat ott elvileg bármikor bárki megnézheti, kutathatja. A szerkesztőség eldöntötte, hogy mit forgatunk az adott héten. Ez lehetett négy-nyolc vagy akár tíz esemény is. Ezeket az anyagokat megvágtuk, és összeállítottunk egy két és fél-három órás havi krónikát. Decemberre összejött kilenchavi krónika, ezekből készítettünk kétszer egyórás összeállítást Kiskamerás történelem címmel. Ezt mutatta be a televízió, és erre kaptuk a Pulitzer-díjat.

– A televízió azért nem mutatta be olyan egyszerűen…

U. P.: Nem volt olyan egyszerű, szerintem ezért is kaptunk rá Pulitzer-díjat. Aki felelős volt a műsorért, az az első rész megtekintése után azt mondta, hogy amit csinálunk, elfogult, ráadásul szakmailag is csapnivaló.

Elbert Márta: És azt is mondta, hogy ez nem az év krónikája, hanem az év botránykrónikája, és ő ezt csak úgy hajlandó leadni, mint az év botránykrónikáját. Ebbe mi nem mentünk bele, nem is ment le az első rész akkor, amikorra meg volt hirdetve.

U. P.: Nem rontottuk el vele az emberek hangulatát karácsony előtt két nappal (ismerős szempont, nem?), de lement januárban. Azt mondtuk, hogy ezt az elfogultságot mi vállaljuk, elvégre ez a mi műsorunk, nem a Magyar Televízióé, mi ott csak vendégként szólalunk meg.

– És a Pulitzer-díj lett volna a vigaszdíj az év végi izgalmakért?

U. P.: Hát az nem nagyon, mert aki az év végi izgalmakat okozta, annak a világon semmi köze nincs a Pulitzer-díjhoz. De nyilván jobban odafigyeltek a dologra attól, hogy ilyen betiltásgyanús volt.

–Tehát a televízióval való viszonyotok az ottani változások előtt sem volt egészen zökkenőmentes.

E. M.: Most meg valószínűleg nem lesz semmilyen. Nem vagyok pesszimista, de nem számítunk arra, hogy ebben az új felállásban a választásokig a mi filmjeinket leadják a tévében. 1988–89-ben is ezzel a tudattal dolgoztunk, és most is. Csináljuk, mert valaha értékesek lesznek, és kész.

– Miért csak kilenchavi krónikát csináltatok?


E. M.: Nálunk ezúttal márciustól márciusig tart az év. Tavaly a március 15-e előtti napon, a MUK alapító ülésén kezdtük a munkát. Akkor bizonyos dolgokról rajtunk kívül még senki sem forgatott. Mi már márciustól kezdve ott voltunk a szélsőjobb jeles összejövetelein, vészes hangulatú MDF-es fórumokon például. Ha akkor a televízió ezeket a húsz-harminc perces összeállításokat levetíti, akkor talán kicsit korábban felébred a közvélemény, és nem csak augusztusban, szeptemberben.

– És miért nem vetítette a havi krónikákat a televízió?

U. P.: Mi is és a kuratórium is, akitől a pénzt kaptuk, úgy gondolta, hogy havonta láthatóak lesznek a tévében ezek az összeállítások. De a televízió ezt nem igényelte.

– Legalább kazettán lehetett ezeket kapni, mint a régi szép illegális időkben?

E. M.: Nagyon alacsony példányszámban, de azért minden havi krónikából vásároltak magánérdeklődők. Leginkább ajándékba adtuk őket. Néhány hónapig a Hunnia (a régi Zrínyi) mozi vetítette a krónikákat valamikor éjszaka, rossz esetben négy, jó esetben hat embernek. Az embereknek tényleg nincsen már idejük erre. Az a néhány vájtfülű, aki erre kíváncsi, megtalálja a módját, hogy megvegye, kölcsönkérje vagy ajándékba megkapja tőlünk.

– Tán más lenne a helyzet, ha volna ezekre a kazettákra egy terjesztői hálózat.


U. P.: Tán más volna, de hát az 1200 órányi anyagot a néhány külsőssel együtt összesen kilencen forgattuk. Mindenki riporterkedett, szerkesztett, vágott, ügyintézett, gyártást vezetett, senkinek nem volt energiája arra, hogy még egy terjesztői hálózatot is fölállítsunk.

– Márpedig az idén sem lesztek kényelmesebb helyzetben. Úgy tudom, sokkal kevesebb pénzt kaptatok, mint tavaly.

U. P.: Nem azért kevesebb a pénz, mert kevésbé szeretnek minket, mint tavaly, hanem azért, mert általában a dokumentumfilm-gyártásra sokkal kevesebb jut. Így nézve, mi még elég rendesen kaptunk.

– Azért én megpróbálom dramatizálni a helyzeteteket. A tévében nem lesztek, a moziban nem éltek meg, a kazettáknak nincs forgalmuk, az alapítványtól sokkal kevesebb jut… Mit fogtok csinálni?


E. M.: Dokumentálni fogunk, és olyan időtálló, értékálló filmeket csinálunk, amelyeknek az értéke nem függ a politikai hangulattól.

– És kinek csináljátok?


E. M.: Az Ellenzéki Kerekasztalt kinek forgattuk? Amit leforgatunk, az már megvan.

– Az EKA-t az utókornak forgattátok, ez rögtön világos volt.


E. M.: És a következő választásokról nem érdemel dokumentumot az utókor? Ami itt a választásokig történni fog, az fantasztikus lesz.                

U. P.: Szerinted kinek forgassunk?

– Nekem például.


U. P.: Akkor neked forgatunk.

– És hol fogom én azt megnézni? 

U. P.: Majd adunk neked kazettát.

– Köszönöm szépen.

























































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon