Skip to main content

A törvény és a könyv

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Zsoresz Medvegyev: A levelezés titkosságát a törvény garantálja


A 70-es évek első és utolsó magyar íróperének egykori vádlottjától tudható, mennyire sajnálta évekkel később, hogy a sokszorosított kézirat által elkövetett izgatás vádja ellen nem a vád elemi jogszerűségének kétségbe vonásával válaszolt, hanem azzal, hogy vitatta a sokszorosítás, illetve az izgatás fennállásának tényét. Akkori védekezése – párosulva a nemzetközi tiltakozással és a vádlók ügyetlenségével – végül is félsikert eredményezett: csak enyhe büntetést kapott, azt is felfüggesztve. Kérdéses viszont, hogy mire ment volna későbbi őszintébb, már csakis az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára alapozott álláspontjával. Aligha úszta volna meg ennyivel; ráadásul még többen nézték volna hülyének. Mármint a „normális” zöm részéről.

Egy B. I. Zukkermann nevű moszkvai matematikus a hetvenes évek végén hadat üzent a szovjet nemzetközi postahivatalnak három, gyanús körülmények között „elveszett”, Angliába írt ajánlott levele miatt, hogy a nemzetközi Postai Konvenció értelmében értük járó 22 rubel 5 kopejkát megkapja. A hadjáratot Zukkermann a szovjet törvények legszigorúbb betartásával, peres úton folytatta. A pénzét sohasem kapta meg, mégis sikerrel járt: a maga szerény eszközeivel látványos bizonyságát adta annak, amit mindenki tudott, de senki sem szeretett demonstrálni. Hogy – többek között – a szovjet igazságszolgáltatás apparátusa is hazugságszolgáltatásra van berendezve mindenestül.

Zukkermann-nal egyébként azt a Zsoresz Medvegyevet hozta össze a sorsa, akit hasonló tevékenységéért elbocsátottak tudományos osztályvezetői állásából, nem sokkal később pedig elmegyógyintézetbe zártak. A diliházból csak nagy hírű testvére, Roj és a nemzetközi tudományos közvélemény nyomására szabadult, hogy végül külföldre száműzzék, mint annyi más sors- és kortársát, akit megölni vagy hülyére sokkolni – sajna – immár nemigen lehetett.

A szovjet levélcenzúrát illető nyomozásának történetét Zsoresz Medvegyev igen élvezetes, hol kriminek, hol meg gogoli szatírának vagy épp kafkai abszurdnak beillő könyvben írta meg. A könyv címe a világ legdemokratikusabb alkotmányából idéz: A levelezés titkosságát a törvény garantálja. A könyv a hetvenes évek Nyugat-Európájának egyik emberjogi bestsellere volt, és annak a kristálytiszta logikájú „nyomozásnak” a történetét rakja össze alig gunyoros, finom derűvel, melynek eredményeképpen cáfolhatatlan bizonyítékot kapunk: a Szovjetunióban minden egyes Nyugatról érkező, illetve Nyugatra menő levelet cenzúráznak, vagy legalábbis cenzúráztak a hatvanas–hetvenes években. Medvegyev végül még azt is kideríti, melyik épületnek mely emeletein, miféle nyelvi szekciókban folyik e dicső munka.

Zsoresz Medvegyev könyve itt és ma talán nem igazán kurrens cikk. Talán még most, a „magyar Watergate-ügy” kirobbanásának napjaiban sem. Elvégre tudjuk, megszoktuk azt, ami ezúttal – negyven év óta először – ország-világ előtt is bebizonyosodik. (Már persze, ha felülkerekedhet végre a bizonyosságok, a tények, a jogszerűség logikája a „feladatvégrehajtók” elvtársi logikáján.) A „magyar Watergate”, sajnos, nem szenzáció, hiszen senkit sem lep meg. Közhely. A kutya ugat, a béem lehallgat.

Ebben a Medvegyev-könyvben nincs vér, nincs lágerpokol, nincsenek borzalmak. Ez a könyv épp derűs tárgyilagosságával borzongat.

Sok évvel ezelőtt, kéziratos formában, mint szamizdatot olvasni mindenesetre borzongató élvezet volt. Tény, hogy a fordító, Kenedi János sikeresen követte el az izgatás bűntettét azzal, hogy lefordította és terjesztette, engem legalábbis sikerült felizgatnia vele.

Nem tudom, okozhat-e még ez a mostani, Európa-kiadású változat hasonló izgalmakat. Talán nem. De ennél esetleg fontosabb, hogy igazi könyv lett belőle magyarul is.

A szamizdat normális dolog volt a tegnapi levélbontogató, agyakat ellenőrző, lelkeket hasogató, abnormális világban, amelynek logikája szerint a Zukkermann-, Medvegyev-féle törvénytisztelő emberek diliházba való őrülteknek számítottak. De ha a helyükre zökkennek a dolgok, ha lelepleződik a Nagy Hazugság, akkor már úgy helyes, ha a közlésre szánt kézirat is oda kerül, ahová való. A nyomdába, a könyvesboltba.

És félénken bár, de remélni kezdem, hogy a gyerekeim gyerekei már az anyatejjel is ezt a logikát szívják magukba. S hogy nem is értik majd, mi abban a szóra érdemes, hogy a törvény azért van, hogy igazodjanak hozzá, a könyv pedig azért, hogy olvassák.




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon